2013. január 28., hétfő



és autósmoziban sem voltam! a lista bővül.

amit meg kell tennem 21 éves korom előtt -

- háztetőn sörözni kockás pokrócon a csillagos ég alatt
- felülni egy elefánt hátára
- megnézni prágában a john lennon-falat
- amszterdamba menni gébencével
- megkeresni a-t
- autósmoziba menni








tényleg ez az ára annak, hogy éjszaka dolgozom, hogy nem tudok elaludni hajnali hatig; egyébként pont ez lesz az oka annak is, hogy az első órámra nem fogok tudni felkelni majd, és ha igen, hát ahelyett, hogy a terveim szerinti gyönyörű-szupermodell-a-tengerparti-széltől-kócos-hajjal imázzsal mutatkoznék a negyedik szemeszterem első napján, úgy fogok kinézni, mint akit szimplán csak elgázolt egy kukásautó. vagy kettő.
egyébként nagyon lekötöm magam, a Masnira írogatok bejegyzéseket, melyeket majd wargica publikál, hiszen ki tudja, mikor leszek megint online; a háttérben rádió szól, a brit lobogós paplanhuzatom teli van az eddigi határidőnaplóimmal, színes tűfilcekkel, post-itekkel, én pedig az elmúlt tíz percet azzal töltöttem, hogy egyesével megjelöltem a még márciusig hátralévő 31 napot (tudom, hogy ennyi van, mert megszámoltam), beírtam mindenhova szépen, hogy 28, 19, 7, 5, 3, és nagyon örültem magamnak, hogy jé, mit találtam ki.


egyébként talán nem kellett volna meginnom azt a kávét még a sohóban így este tíz felé, vagy mikor, egyébként ez is annyira jellemző, hogy amikor szabadnapunk van, dórika meg én is bemegyünk verni a munkahelyünkre a vernivalót, ültünk a bárszéken, és nagyon jó volt. szeretem a sohót.
ma balázs felvitt a duna plaza tetejére; persze le volt zárva, de kijutottunk. ott álltam x méter magasan budapest felett, és belebizsergett a lábam a gondolatba, hogy most leugorhatnék innen, de nem akarok; a nullás skálától való kilengés mértéke volt az, ami ennyire felvidított, hogy kilehetnék annyira, hogy megtegyem, de sose lennék ki annyira, hogy így döntsek. szóval csak mosolyogtam.


van egy csomó dolog, amit meg kell tennem, mielőtt huszonegy leszek. például még sosem söröztem éjszaka senkinek sem a háztetőjén; tudjátok, mire gondolok, a kockás pokrócon ücsörgésre éjszaka, a csillagok alatt. mint tedék a himym-ben. szóval igen, ezt szeretném. csak kiülni oda, a heinekenemet fogni (sznobizmus ide vagy oda), és felfogni, hogy mennyire semmi vagyok az egészhez képest.
és még sosem ültem elefántháton; sajnos amikor a cirkuszban forgattunk, gondoltam, végre itt a nagy lehetőség, erre kiderült, hogy a fővárosi cirkuszban nincs elefánt.
és el akarok menni a john lennon-falhoz. prágából még nincs kövem, londonból és párizsból és new yorkból és rómából van. prágából egy egész falat akarok. muszáj eljutnom oda. és amszterdamba megint. állni a sarki sültkrumplis előtt, és átsétálni a nyolcvanötödik kanálison. és beszélni akarok megint anyámmal. és körbeautózni apámmal amerikát, tényleg, mert megbeszéltük, paul simont fogunk hallgatni, és megpróbálom majd rádumálni apát, hogy kilógathassam a pucér lábam az ablakon. nem nagy cucc. de ezt akarom.


nem meglepő. mármint most hallom a fejemben az alsós osztályfőnököm hangját, ahogyan mondja, hogy jellemző, tudjátok, nem úgy jellemző, hogy most valami nagyon csodálatos dolog történt, hanem hogy jellemző, hogy a meyer eszter-virágnak az a célja, hogy provicence és ann arbor közt félúton kidugja a retkes lábát egy bérelt autó ablakán. jellemző. hát tényleg az.
de legalább tudok magamról mondani egy dolgot, ami jellemző rám, aztán kimúlik az egész.
szilágyitanárúr azt mondta, nem rövid távú elképzelések kellenek, hanem hosszú távúak, és ő csak tudja. és hát nyolcvanévesen ezt fogom mondani az unokáimnak, hogy igen, elhatároztam, és megcsináltam, és nekem ettől nagyon jó lett.


emlékszem, mennyire vígan ismételgettem az elmúlt négy évben, hogy mennyire kára önmagam vagyok, ez volt a mantrám. most pedig arra gondolok, hogy oké, tudom, hogy önmagam vagyok, nekem ettől nagyon jó, de ki a fene az az önmagam? az az önmagam, aki hisztérikusan otthagyta ma bét az újpesti metrónál? az az önmagam, aki végigrinyálta, hogy élete első szálkáját húszévesen kihúzzák a tenyeréből? az az önmagam, aki mindig elsírja magát a forrest gumpon? önmagam nem fekete és fehér, ennyit még én is tudok a valószínűleg alacsony érzelmi intelligenciámmal. fogalmam sincs önmagamról. de majd lesz. van még időm.


érdekes. sokszor azt érzem, elfolyik az idő a kezeim közül, pánikba esem, hogy úristen, húsz vagyok, és rohadtul nem tartom semerre sem, aztán amikor arról van szó, hogy idő kell, míg rájövök, ki vagyok, megnyugszom, és úgy érzem, az egész felér a végtelennel. hogy van még. hogy türelmes.
és csak az jár a fejemben, hogy mennyire szomorú, hogy ezek az alapvető dolgok - amiket a tízéves öcsém hét évvel ezelőtt már simán megmondott volna -, húsz éves és huszonöt napos koromban jutnak eszembe.
miközben sp szól a rádióból. és énekli, hogy maradnék.

én is.






tömény keserűségben élek fél éve. és ez kurvára nem jó.
ez az elmúlt három napi gondolkodás után levont konzekvencia. és az, hogy tényleg igaza van annak a bizonyos valakinek, és korábban sokkal vidámabb és erősebb voltam. na ja, csak akkor nem kellett kipengetnem a lakásom meg a kajám meg a macska kajájának az árát, akkor nem kellett gondolkodnom, mi lesz három nap, egy hét, vagy öt év múlva. tizenhat voltam, és azt hittem, hogy az élet szerelemről meg mopszokról szól, és az a legfontosabb, hogy vörös hajam vagy szőke hajam legyen-e, és hogy előnyös-e nekem az egyenes frufru (ezt a mai napig nem tudom egyébként eldönteni).


egyébként jó ebben azért a wargicára is hallgatni, ő elintézte az egészet annyival, hogy " csak annyi nem igaz ebből, hogy még most is erős vagy. vagy még jobban, mert nevel az élet. " igazából nagyon kéne nekem a warga, hogy elmondja párszor, hogy szedjem össze magam. érdekes, mert mi annak ellenére, hogy szinte nem is ismerjük egymást, ismerjük egymást. mert akárhányszor összeakadunk, akárhol - legyen az a bridge, a presszó 53, a margitsziget, vagy a győri háda - , mi tudjuk folytatni a megkezdett beszélgetést. egyszerűen ilyenek vagyunk, van köztünk ez a kapocs vagy mi a görcs, annak ellenére, hogy a kriszti magas, én meg alulról verem a kertitörpeméretet, hogy az ő haja göndör és vörös, az enyém egyenes és szőke, a warga higgadt és visszafogott, nekem meg iszonyú nagy pofám van, és az önuralmat sajnos hírből sem ismerem.

a warga szereti a púderszínt, szeret sütni, szereti a macskáit hónapokról meg színekről elnevezni, szereti a báránykákat, a francia stílust, leszokott a dohányzásról, és képes mms-t küldeni egy táskáról, hogy megvegye-e. én is szeretem a púderszínt, de szarul áll; sütni utálok, mert nem értem, hogyha azt írják, hogy fél óráig kell rotyogtatni kis lángon, és én negyedóráig teszem be nagy lángra, akkor miért szenesedik meg az egész; a macskámat hagyjuk is; a báránykák szerintem büdösek, és ideges leszek tőlük, mert nem bírom, ahogyan rám néznek, a franciákat imádom, és a dunhill meg a chesterfield cégek tulajai a mai napig hasznot húznak belőlem, és a tartás nélküli, gyenge, nikotinfüggő testemből, és zörgő, kátrányos tüdőmből.


szóval igen, számomra is megfejthetetlen titok, hogy a warga minek is áll velem szóba, mindezek ellenére - ha ő el is tűnődött már ezen -, szerencsére még szóba áll velem, sőt, gyenge pillanataimban (egy ideje jó sok van belőlük), kihúz abból a bizonyosból (a szarból). és ez jó.
kíváncsi vagyok, mi lesz, mikor a warga májusban feljön pestre; kíváncsi vagyok az életünkre, kíváncsi vagyok, mi lesz a Masnival, és úgy egyáltalán, hova jutunk majd. arra gondolok, hogy nemsokára nyár lesz, vagy legalábbis február, ami már majdnem március, és sütni fog a nap, behunyt szemmel fogom a fény felé fordítani a arcom, és kilábalok ebből a szaros téli önsajnálatból, ami rám telepszik így mostanság.


megyünk amszterdamba, a gébence meg én, bro és dizőz elindul, megint enni fogok sültkrumplit, és vedelni fogom a csodás holland kávét, és ahogy erre gondolok, érzem, hogy megrándul a köldökömnél a láthatatlan köldökzsinór, és húz a jövőm felé, mert lesz jobb, hiszen sosincs olyan, hogy csak úgy maradnának a dolgok. és hát csessze meg, én tényleg erős vagyok, csak nem veszem észre, mert erősségem mellé sajnos néminemű idiotizmus is társul.




tervezem a harmadik tetoválást.






2013. január 25., péntek









" süket füllel könnyebb úszni "

csak fogalmam sincs, hogy merre úszom, meg hogyan, általában nem is érdekel, leginkább a tavasz gondolata vonz. hogy salinger richárd, apám beájulna, hogy elmenni világot látni, megint a fesztiválshortban, megint motoroscsizmában, túrabakanccsal a hátamon. hogy nyarat akarok, ülni egy teraszon, miközben a napfény simogatja a hátam, beleszívni a cigarettámba, és érezni, hogy én most tényleg, visszavonhatatlanul élek. nézni a kiszeplősödött karomat, szagolni a napfényillatú hajam, keverni még egyet unottan azon a kávén. nézni a vörösséget a wargica haján, nyújtózni még egyet az 53 dohányzórészén, ahol nekem mindig elfér a lábam, kivéve, ha keresztbe akarom rakni, és én mindig keresztbe rakom a lábam.


valami ilyesmit szeretnék, de előre látom, hogy a következő egy évem is tömény szopás lesz, hogy ilyen nőiesen és visszafogottan fogalmazzak; hogy megint végig kell melóznom a rohadt nyarat,  nem tudok elmenni sehova, és megint nem fogom megkapni a támogatást attól, akitől kellene, csak a barátaimtól; hogy mások felelőtlen döntései miatt megint én fogok szívni, és már megint keserű vagyok, pedig húsz évesen nem olyanok miatt kellene aggódnom, hogy hogy fizetem ki a lakásomat, mi lesz velem nyáron, mi van a rohadt tandíjammal, és megéri-e csinálnom az egész tévézést.
de mégis kénytelen vagyok ezt csinálni, mert az elmúlt fél évben óvatosan, lépésenként haladt a hátam mögött kerülgetve egyre közelebb hozzám, hogy aztán jól pofán csapjon, a felnőttkor.


hát rohadjak meg, én mégis utazni fogok a nyáron. nem érdekel, megint stoppolni fogok-e, lesz-e pénzem egyáltalán, és egyedül megyek-e. de nemsokára vége ennek a fojtogató, hosszú, szürke télnek, és megint lélegezni fognak az utcák. megint dobogni fog a szívem, és érezni fogom, hogy élek, maradéktalanul, aggodalom nélkül. és leszarom, leszarom az egészet. érezni fogom a reményt a levegőben, érezni fogom, ahogy hosszabbodnak a nappalok, és reggelente csak farmerkabát meg bőrdzseki kell, és a horgolt harisnyát felváltja a nejlonharisnya, aztán a csupasz lábak, és addig meg valahogy csak túlélem az egészet.


mert igaza volt cézének, tényleg a staystrong irányvonalat követem. ez nem csak abban merül ki, hogy a constantine megidézlek-jelenetét utánozva összecsattintom a két kezem, és üvöltöm a hrisztuval, hogy sztéj sztrong!, úgy, hogy az egész hétker hallja. hanem abban is, hogyha már nyakig ér az a bizonyos, akkor szépen kimászom belőle. valahogy. nem számít, hogy hogyan, egyszerűen tudom, hogy képes vagyok rá.
szilágyi tanár úr azt mondta, aki igazán akar valamit az élettől, az nem tíz, huszonöt vagy huszonnyolc év múlva látja magát. hanem nyolcvanévesen, úgy, hogy mögötte van az egész élete.


én úgy akarom látni magam, hogy előttem van a vastag album, teli képekkel, hogy hol voltam és kikkel voltam, talán ez azt jelenti, hogy kezd kiütközni rajtam világutazó, ezer nyelven beszélő apám vére? talán. de ha behunyom a szemem, látom az ölemben horkoló mopszot, látom a wargát a vörösen meredező hajával, szigorúan púderszínben, és a hollót, ahogyan egy nyolcvanéves eleganciájával veti magát hanyatt egy fotelben, miközben nyávog, és látom a szilfát is, ahogyan a tetkós kezét nézegeti. látom a mészit öltönyben, a ritkuló hajával, és a mögöttem tornyosuló magazinokat, amiknek tíz, húsz, negyven éve én voltam a főszerkesztője. és érzem azt a jellegzetes vattacukorillatot.


hát ez. ez az.

2013. január 18., péntek



elindultunk wargicával a nők lapja café 2013 bloggerinája-versenyén a Masnival.
nem tudom, hogyan lesz és hogyan leszünk mi, de nagyon jól esett, hogy neveztek minket.
és ki tudja, mit hoz a jövő? mi wargicával elindultunk azon az úton, amit majd járni szeretnénk.


szeretem ezt. szeretem a Masnit. szeretem az egészet. megérte!







2013. január 17., csütörtök



éreztetek már úgy, hogy annyira szíven ütött valami, hogy nem kaptatok levegőt, kapart a torkotok, és legszívesebben végigrohantatok volna az utcán, azt kiabálva, hogy nem is tudom, mit, mindegy, kiabálva, és nem tudtátok eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz? hát így vagyok én.


ha nem tudod, hova mész, nem tévedhetsz el
- olvastam b-nél a nagy bölcsességet, ami sajnos igaz.
fogalmam sincs, mi merre, hány méter. nem tudom. lassan már nem is érdekel. csak néha érzem azt, hogy gyökértelenül sodródom a semmibe, azokon az éjszakákon, mikor nem tudok aludni, recseg a padló, és érzem a hajamból áradó cigarettafüstöt.


és igazából már lényegtelen. tartok valamerre. mindig eszembe jut, amit cézé mondott. hogy nem lepné meg, ha jönne egy üzenet tőlem, hogy amszterdamba mentem, ne várjatok. tényleg tartok valamerre, akkor is, ha a kanapén ülve fehérbort iszom bével, vagy dórika mellett támasztom a pultot. mindig is haladtam valamerre, csak nem tűnt fel, és nem a menetszél miatt, hanem mert én ez a típus vagyok, akinek jól bele kell verni az orrát a dolgokba, hogy észrevegye őket. lepattogzik a körömlakkom, nincsenek összeillő zoknijaim, a macskám általában csak rondán néz rám - sajnos leginkább nekem kell elfogadnom magam, a hibáimat, a gyengeségeimet, és a bizonytalanságot, sőt, Bizonytalanságot, nagy bével, a legfőbb ellenségemet kiskorom óta. meg az, hogy senki sem tudja elsőre rendesen ejteni a nevem.


azt hiszem, nagyon szerencsés vagyok. sokkal szerencsésebb, mint a sokévi átlag. annak ellenére, hogy erős diszkalkuliám van, hogy soha nem tudom rendesen kibontani a csipszes zacskót, és általában a kupakok letekerése sem sikerül elsőre, nagy mázlim van, hogy az a maréknyi ember, akiket annyira szeretek, mellettem van. hogy van egy kanfasztikus néhavörösnéhabarna barátném, akivel csinálunk egy szerencsére népszerű csajoldalt. hogy van egy olyan lakótársam, akit imádok, mindig van nálam egy kávéra való apró, és megvan a - kitti szerint "a vándorcirkusz prumadonnája" dizájnú - szobám. van kihez bújnom éjszaka, és az illető tudja a legelső és legfontosabb szabályom (hogyha nagyon részeg vagyok, nem szabad majonézt ennem). a macska sosem lesz normális (mit is vártam egy olyan állattól, akit mikor először betettem az alomba, meghempergőzött benne, majd kimászott? vagy ez tökéletesen normális reakció?).


ha minden jól megy, a végén még tévés leszek. vagy író. amszterdami lakos. kávézótulajdonos. mopsztulajdonos. turista bárhol. mindegy igazából. csak folytatom ezt, amit csináltam eddig is, írok, érzek, nevetek, aztán majd lesz valahogy. eltévedni tényleg nem fogok. viszont lehet, hogy egy nap majd összepakolok, fogom a hercegnős bögrét, a pöttyös könyveket, fogom a befőttsüveget, amiben a gyűrűimet tartom, és a fényeket, amik bevilágítják a szobámat, a hónom alá csapom a macskát meg a kinyomtatott fotókat és a préselt virágokat, a falra ragasztott kólásdobozokat és a szalvétarózsát, fogom a kalapot és a harmincéves fényképezőgéptokot, viszem az angliás ágytakarót, bármit, mindent, semmit, az egészet elviszem magammal.


és akkor majd tényleg tudjátok, hogy amszterdamba mentem, ne várjatok!

2013. január 8., kedd



és holnap elmegyek végre gyúrni, mert ez valami rettenetes állapot. bár utálom a konditermeket, mert mindenhol nálam vékonyabb és izmosabb (bár ez inkább a hely hatásosságát bizonyítja) lánykák szaladgálnak, bugyitól zokniig nike-ban feszítve büszkén, nekem meg nike-m sem volt soha, nemhogy még fel is vegyem valahová. emellett puding testalkatom nem igazán kecsegtet túl sok jóval, kíváncsi vagyok az első szteppaerobik edzésemre, hogy a dohányos tüdőm fogja-e előbb feladni, vagy az izomtalan lábaim.


talán valóban le kellene szokni a cigarettáról. annyi mindenről le kellene szokni, ha már így belegondolok. dolgok utolsó utáni pillanatra való halasztása, aztán fejvesztett rohangálás körbe-körbe. le kellene szoknom az almás energiaitalról, a kávéról, a macska szekírozásáról. arról, hogy nem párosítom össze a zoknikat, és valahogy mindig elvesznek a párok, ahhoz az élményhez vezetve, mikor mész valakihez, és mindenki megcsodálja a lila pöttyös és fehér egyszarvús lábacskáidat.
le kellene szoknom az egojátszmákról. hogy rögeszmésen azt hiszem, nekem kell nyernem, de még az olyan dolgokban is, mint az opera ruhatára, ahol bekeményedett arccal szuggerálom a kedves gyanútlan olasz vendéget, hogy ő hozza ide a kabátját, ne nekem kelljen odamennem. igen, ezt határozottan hanyagolnom kéne.


és meg kellene tanulnom rendesen körmöt lakkozni. fogalmam sincs, hogyan csinálja a wargica, én folyamatosan elkenem és belenyúlok és lehúzom és úgy egyáltalán. talán ez azért van, mert sosem tudok öt percnél tovább egy helyben maradni, annyit várni meg, hogy megszáradjon a cucc, pláne nem. na mindegy. elmegyek géllakkoztatni, aztán leshet mindenki.


nemsokára megveszem a mentazöld vansemet, ami után már egy jó ideje ácsingózom. hátránya sajnos az lesz, hogy nem tudom vele leplezni alacsony méretemet, így megint mindenkinek a könyöke alá fogok érni. na nem baj, ennyit megér.




születésnapomra cézétől


" január negyedike van, ami azt jelenti, hogy Meyernek születésnapja van, vagyis ma hagyta maga mögött a tizenéveit (igaz, még van egy éve, hogy amerikában is a saját gyámja legyen). nem mondhatjuk, hogy ezt a 20 évet eddig úgy élte, hogy senkinek fel sem tűnt, hogy csak ült a kis szobájában és nem zavart sok vizet, mert már-már hihetetlen módon, amerre megy, ott feltűnést kelt, emlékszem, amikor először találkoztunk kapolcson, odajött hozzám egy random srác és megkérdezte, hogy "annak a szőke barátnőmnek nincs-e pasija".
sokat költözködött egy városon belül, sőt, járt városról városra, jelenleg valahol magyarország legnagyobbjában éli a korántsem szürke mindennapjait.
el tudom képzelni, hogy egyszercsak ír egy bejegyzést, hogy tegnap kiköltözött am(e)szterdamba, ne várjuk meg, mert világgá ment, de majd jön.
nem kell ezen meglepődni, sőt, félteni sem kell, mert ő túl makacs ahhoz, hogy bármilyen probléma is az útját merje állni, elvégre a staystrong filozófiai irányvonalat követi. elmondhatnám, hogy menthetetlen koffein és nikotin-függő, hogy egy gangos házban él,
amit szerintem a plafonig töltene mopszokkal, hogy a tívíszeksön oszlopos tagja,
hogy vörös rúzs nélkül nem is lép ki az utcára, szóval elmondhatnám, de nem ez benne a lényeg. hanem mert olyan, mint az szjg-ből a kinga, aki ha kell, felrázza az embereket a nyamvadt kis életükből, hogy hagyják abba a kesergést, döntesenek és létezzenek,
ne csak lézengjenek.
igaz, félnék ott aludni nála, mert a végén engem is egy plüssel püfölve ébresztene.

lényeg, hogy Nagyon Boldog Születésnapot, te Fő-Masnilány, és figyeld meg, hogy sok-sok év múlva majd a rádióban bemondják, hogy:
"január negyedike van, ezen a napon született Meyer Eszter-Virág, egy felhő sincs az égen, a nap okkersárga, a mennybolt türkizkék".




nem sírok már egy ideje. viszont ha egyszer véletlenül mégis könnyek szöknének a szemembe, elhomályosulna a tekintetem, és remegni kezdene a hangom, nos ez lenne az.
emiatt kotorásznék a táskámban kétségbeesetten papírzsebkendő után, ezt olvasnám el ezredszer is, arra gondolva, hogy tényleg ilyen vagyok? ilyen lennék én, meyer eszter-virág, született ezerkilencszázkilencvenhárom január negyedikén? én? a meyer? hát van, aki ilyennek lát a rengeteg hibám, az önzésem, a hisztériáim, a szeszélyeim ellenére?

nem, nem sírok. ahogyan akkor sem sírtam, amikor a hetvenes troli megállójában, kulcscsomóval a bal kezemben, telefonommal a jobbomban elolvastam. 

csak valami belement a szemembe kicsit. a lelkembe. valahová.


én köszönöm.




2013. január 3., csütörtök








" nem minden akkor jön, amikor vágyunk rá.

de döntést kell hoznunk, különben mindenről lemaradunk."










2013. január 2., szerda




nem óhajtok évértékelőt tartani, már ezerszer megtettem. csak annyi, hogy köszönöm az új embereket neked, 2012. emellett köszönöm, hogy ilyen rettenetesen nehéz voltál és állandóan megszívattál, hogy folyamatosan kihúztad a lábam alól a padlót, és a többi. de köszönöm a jó dolgokat is. a cheerst, a sakálokat, a sohót. köszönöm. köszönöm a 10-es szekrényt, az utcán talált bérleteket és jegytömböket, köszönöm  macskát, a lakásomat, hogy el tudom magam tartani. köszönöm, hogy tudom már, akivel húsz év alatt is felületes a kapcsolatom, sosem lesz jobb. köszönöm az apró dolgokat - a szalvétából hajtogatott rózsát, a paradicsomokat, a fekete harisnyát, az energiaitalt, a pizzákat, köszönöm a tetoválást, azt, aki fogta a kezem közben. a nórikát. én köszönök mindent.


ha nagy leszek, már fogalmam sincs, mi leszek. és nem is érdekel. a közeli dolgok kötnek le, az, hogy két nap múlva húsz leszek, és még semmi érdemlegeset nem csináltam. a sakálok erre azt mondták, hogy nem is kell, hogy húsz éves létemre épp elég nagy teljesítmény, amit eddig csináltam. de én nem így képzeltem. tizenhárom, tozenöt, tizenhat, tizenhét évesen olyan nonszensznek tűnt, hogy egyszer eljutok ide is. mondjuk azt sem hittem, hogy leérettségizem, lesz macskám, póthajam, és dunhillre váltok. csupa meglepetés.


most, amikor igazából sehol sem vagyok, minden passzol. semmilyen vagyok, nem vagyok már gyerek, és érzem, hogy növök. nem vagyok jó, de nem vagyok rossz sem. önző vagyok és valószínűleg túl nagy a pofám. de önzetlen is vagyok, és néha félek is. letagadom, hogy félek, de beismerem; ellentétes vagyok, és néha fogalmam sincs, mit akarok. mindegy. kialakul majd. vannak, akik terelgetnek.






azért a pulton táncolás megvolt. a sakálok, a pultosok, a hostessek együtt. balázs. mindenki.
ki tudja, mi lesz jövő ilyenkor. leszek-e valahol majdnem 21 évesen? meglesz-e még a szekrényem a sohóban? remélem. mondom, lesz valahogy. szeretném. 
megőrzöm a pillanatokat. annyira erősen, hogy vissza tudok idézni mindent, a fényeket, az illatokat, a képeket. és van, ami le is van írva. ide, a füzetbe, a határidőnaplóba... valahova. de dokumentálva van minden pillanat. rettegek a felejtéstől. én emlékezni akarok mindenre, a jóra, a rosszra, a semlegesre, emlékezni akarok az érzésekre, minden szívdobbanásra.


ja és a fogadalmak. mit fogadjak meg? megtanulok rendesen bocsánatot kérni? megy valamennyire. nem verem le a hisztim a környezetemen? haladó vagyok. inkább hagyom az egészet a francba, minek? tavaly sem fogadtam meg semmit. talán csak azt, hogy megtartom, akit szeretek. igen, ez jó lesz.



hát ilyen voltál, 2012





volt rövid hajam. sajnos rendszeresen leszbikusnak néztek vele, és a combinón volt, hogy kacsintgattak rám idegen leányzók. azért szerettem, frankó volt!


és volt nálam a wargica is ám. akit a mai napig imádok!


meglátogatott míra is, akivel ma már nem tartjuk a kapcsolatot (első mínuszember).


és elmentem a media designosok kiállítására, ábel miatt (2-es számú mínuszember).
aztán összejöttünk. 




és elmentem wargicához nyúlra, a győr melletti világvárosba. és megmutattam nekik, hogyan kell felesezni (nagyon). 










életem folytatódott a tívíszeksönben...


... megcsináltam az első riportomat az anna and the barbies pásztor annájával. azt mondta nekem: "jó vagy, mama! " -- és arra gondoltam, hogy még nem. de lehetek az. hatalmas élmény volt! :3 aztán megcsináltam a riportomat radnai péterrel. annyira szar lett, hogy megbeszéltük jakupcsekékkel, hogy nem kell megvárniuk, amíg befutok. ezzel már most lehet zsarolni.






a gétés kemény mag továbbra is megvolt. köszönöm őket is!



a wargica felvonszolta magát pestre, és utána fel is költözött. én meg elkezdtem melózni a budapest parkban. 






és átköltöztem a hétkerbe. nórika belépett a képbe, és azóta is boldogítjuk egymást. éljen a tekila!





cézé is tiszteletét tette nálam






a macska kapott egy ízléses kutyás tálat, hogy biztos, ami biztos, legyen csak identitászavara



wargica szeptemberi látogatása is dokumentálva lett természetesen. itt még vörös hajjal a leányzó



szeptember - újra a stúdióban. lámpák, szerda reggelek, kávék. szeretem.




BKF MAKE - az est háziasszonya...



péterem?



és lett hajam is ám



meg második tetkóm



az álomcipőmből sajnos még mindig nem találtam 38-ast.







2012. december - köszönöm, jól vagyok.


a sakálok - titeket is köszönlek.


a tekilaszánrájszt meg ezennel kinevezném 2012 koktéljának.


azért szalagavatón is voltam!


na meg a poharas.



2012 utolsó - vagy 2013 első - pillanatai: pultramászás lvl 99



pulton táncolás lvl 99 - köszönöm, soho london!




és köszönnnék mindent, mindenkinek. akik mellettem voltak, azoknak. azoknak, akik nem, akik elfelejtettek, vagy gondoltak rám. mindent. neked is, 2012, így utólag, neked meg, 2013, előre.

és tényleg nem évbúcsúztatónak szántam!