ELŐTTEM AZ ÉLET, MÖGÖTTEM MEG MINDEN MÁS

Azt hiszem, joggal nevezhetem 2013-at életem legszarabb évének.
Mert akárhogy is nézem, és tényleg volt benne jó is, azért azt hiszem, kellett ez az egy év ahhoz, hogy többé-kevésbé emberré vagy mivé váljak.


Azt mondta nekem Nóri egyszer, hogy amíg magaddal nem leszel rendben, addig semmi sem lesz az körülötted. Azt hiszem, ebben (is) igaza volt. Én nem azt mondom, hogy már teljesen rendben vagyok, de alakulnak a dolgok. Magamat akarom tisztázni magammal. Mások erre a szintre tizenhat évesen már eljutnak, de mint tudjuk, tőlem már ez is nagy dolog.


Magamért vagyok a legszerencsésebb és a legszerencsétlenebb. Az egyéniségem az, aminek rengeteget köszönhetek. Amivel annyit nyertem, ami miatt én én vagyok. És az egyéniségem az, ami romba dönt mindent, a saját Meyer Eszter-Virágságom öl meg mindent, minden olyat, amit előzőleg felépített.
Magamnak lenni a legnehezebb és a legkönnyebb dolog a világon. Jó embernek lenni még nehezebb. Mert akárhogyan nézzük is és akármennyire is igyekszünk, azért még emberek vagyunk, és azok is maradunk. Olyanok, amilyenek.


Szeretlek én, Élet. Bár legyőztél és megaláztál rengetegszer, én szeretlek. Láttál nyáron majd' minden nap a reggeli fényben hazasétálni az Andrássyn. Láttál engem kétségbe esetten kapaszkodni, volt, hogy megfogtad a kinyújtott kezem, máskor nevetve csaptál rá és löktél el. De szeretlek én, Élet, akkor is szerettelek, mikor az arcomba villogtak a vakuk a fotófal előtt, és olvastam a nevem a női magazin honlapján. Akkor szerettél engem, Élet, akkor is szerettél, mikor interjút kértek tőlem, én tudom, hogy azért is köszönetet mondhatok.


És onnan tudom leginkább, hogy szeretsz, amilyen embereket küldtél mellém. Mert kaptam egy kiegyensúlyozott modellt, aki velem sírt együtt egy mosodában a tizenharmadik kerületben. Kaptam egy bloggert, aki olyan picike, hogy - a főnököm kifejezésével élve - elvinné az első talajmenti fagy. A vörös barátnőm még megvan, és mindig új fordulatokat veszünk. Mindenkinek kell egy ginger, azt hiszem. És van, akiket hat éve csapott mellém a sors meg az osztálynévsor.
Kaptam élményeket is, úgyhogy biztosan szeretsz engem, Élet.


Kaptam köszönetet és küldtek el. Neveztek példaképnek, úgy, hogy olyan vagyok, amilyen. Egyszerre tartom a frontot kívülről - ha besétálok valahova, kinyílik a bicska a zsebekben. Csak az óriásarcú lányt látjátok ti mindannyian, aki egy pillantásával képes elérni, hogy ne üljenek le mellé a békávén. Ezt látjátok, és azt, ahogyan rekedten felnevetek és letesózlak és ökölkoccal üdvözlöm a portát a Minyonban.


Más lát engem tényleg. Ahogyan odaadom a gyűrűimet az üzletben egy kislánynak szó nélkül, mert tetszenek neki, és ahogy sprintelek a lépcsőházban a villanykapcsolóig, mert leoltódott a lámpa, és félek a sötétben. Lát engem sírni az összeroppanástól és elérzékenyülni egy reklámtól. Én ilyen vagyok. Édes-savanyú, kétoldalú, kusza, megosztott, akár az óra. Olyan, amilyen.


Valaki azt mondta nekem, hogy egészen egyszerűen örüljek annak, amim van. Hogy van munkám, van sikerem, meg tudok élni. Ne akarjak többet. Teljesen igaza volt. Azt hiszem, kicsit elfogyott a hitem ebben az évben. Most kellene jönnie a mondásoknak, hogy elestem hétszer, de nyolcadszorra is felállok, és a szokásos szövegnek a tetoválásaimról, de igazából tudjuk ezt mindannyian, sőt, elég, ha csak én tudom.


Ez az év rengeteg dologra megtanított. Mégis, ahogyan itt ülök a sárga nappalinkban a szivárványszínű takarón, csak az jut eszembe, hogy nem fáj már semmi sem. Hogy voltak és vannak lezáratlan dolgok, és ezek nem érnek véget, csak mert jön 2014. Nem köthetőek dátumhoz, órákhoz, és éjfélkor semmi sem változik vissza tökké és egerekké. Az üvegcipellő kicsit szorítja a lábam még mindig, de már egyre szebben járok benne, és legalább nem hagyom el, ha már egyszer magamra szuszakoltam.


Felnőni nehéz, azt hiszem. Sajnos ez nem olyan, hogy lakásod van és fizetésed és még félre is teszel és már felnőtt vagy majdnem. Ez lehet, hogy húszévesen mások szerint nagy szó. De ez nem felnőttség. Ez helyzet adta kényszer, amiből megpróbáljuk a legtöbbet kihozni. Mert ezt várjuk magunktól, mielőtt még mások is elkezdik elvárni tőlünk.


Ott kezdünk el felnőni, hogy megtanulunk bocsánatot kérni. Nem úgy, mint gyerekkorunkban, a szülői pofontól tartva, hanem tényleg, komolyan, szívből bocsánatot kérni. Ott kezdünk el felnőni, hogy beismerjük, ha hibáztunk. Ott kezdünk el felnőni, ha megtanulunk lemondani dolgokról, amiket megkaphatnánk. És ott növünk fel, ha felismerjük azokat a helyzeteket, amikor hosszú távon érdemesebb lemondani.
És hogy hogyan növünk fel? Furán és érdekesen, kicsit nehezen, néhány hibát újra meg újra elkövetünk. De az élet is ilyen, fura meg érdekes és néha csak úgy ismétlik egymást a groteszk helyzetek, mi pedig eldönthetjük, hogy a megszokást választjuk-e, azokat a meccseket, amiket tudjuk, hogyan kell lejátszani, vagy pedig felkötjük a gatyát, és merünk-e belevágni új, ijesztő, ismeretlen dolgokba.


Úgyhogy tudom én, Élet, hogy azért mégis, icike-picikét, azért szeretsz te engem. Nem muszáj beismerned. De én tudom, mert érzem. Szerencsés vagyok attól a pár embertől, akik mellettem vannak. Amikor együtt látom őket, akkor örülök a legjobban. Hiszen a szemetet is mindig összefújja a szél.


Rengeteg mindent köszönhetek neked, Élet. Annyi mindent akartam, és helyette mást kaptam, és azt kell mondjam, örülök, hogy így alakult. Lehetett volna sokkal, de sokkal rosszabb is. És persze, tudom, lesz is, de nem félek. Eddig féltem. Féltem, hogy megnyílok és bántanak és fájni fog és csak addig tartok, amíg az arcom tart, de ez nem igaz. Addig tartok, amíg akarok tartani, és igazából olyan vagyok, amilyen. Rengeteg dologért kellene bocsánatot kérnem, de egyetlen egy miatt sosem - azért, aki én vagyok. Mert ilyen vagyok, amilyen, kicsi, haszontalan, de a sajátom vagyok.


Szóval, 2014, én felvettem a kesztyűt. Minden lesz biztosan ebben az évben is, móka meg kacagás, mopszok, zserbó, minden, amit akarsz. Írhatnék fogadalmakat, de lássuk be, nem vagyok egy Bridget Jones. Nem csak a súlyom miatt, de közel sem vagyok annyira jófej, és sajnos rühellem Mr Darcyt.


És boldogot. Boldog új kezdetet mindenkinek. Mindannyiunknak!

GLITTER IN THE AIR;

Kivételesen süt a nap, pedig December van és halál és tegnap köd volt, és már fázik a kezem, mikor fogom a cigarettát. A szél majdnem lefújt a Lánchídról, a fülemben pedig ment a zene, mikor ma éjszaka az idegenektől kapott rózsacsokorral sétáltam haza. Narancssárga rózsák. Nem szeretem a narancssárgát. Nem szeretem a rózsákat.


Mire van szükségünk? Nekem biztonságra. Nekem arra van szükségem, hogy stabil legyek. Stabil a saját instabilitásomban és amikor kibillenek, vissza tudjak billenni. Annyi oldalon tartom a frontot, és szükségem van arra, hogy engem is támogassanak. És emellett hisztérikus vagyok és összevissza, rengeteg rossz van bennem, jót már nem is mindig találok, de velem ezt vállalod. Én magamért nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni.


Mert bocsánatot kérek azért, ha megbántalak. Vagy ha olyan kijelentést tettem, ami nem feltétlenül a legjobb. Vagy ha kiviharzottam a lakásodból egy vita közepén, mert gyerekes vagyok, na, akkor bocsánatot kérek. Vagy ha direkt nem kereslek, mert mérges vagyok rád, aztán rád förmedek, hogy miért nem loholsz utánam, ha bunkó vagyok veled?! Akkor is bocsánatot kérek, mert fura, elborult logikám van, hülyén csinálom a dolgokat, ezt adta a készlet, ez nem feltétlenül jó, de ilyennek sikerültem. Ez fog változni, ahogyan rengeteg minden fog még bennem és velem és körülöttem, és én is fogok változni, de nem teljesen.


És lesznek dolgok, amik tetszenek majd neked és olyanok is, amik nem, olyanból pedig a legtöbb, amit nem tudunk megmagyarázni, ez így lesz.


Majd. Valamikor. Mert most egyelőre felváltva érzem magam leendő macskás néninek és femme fatale-nak, és együtt nevetek (??) a sorssal, akik vagy olyanokat küldenek az utamba, akik elfelejtenek szólni, hogy van barátnőjük, vagy én rohanok előlük, szóval nem, nem megy nekem, a végén még társkereső portált csinálok ebből az egészből. Mit tud felmutatni, hölgyem? Mmm, nézzük csak, 53 kilogrammot, mások hónaljáig érő testmagasságot, koffeinfüggőséget, és példásan teszem magam népszerűtlenné, illetve ölöm meg, fojtom el csírájában virágzásnak indult kapcsolataimat.


Ezekkel a méltán nagyra becsült skillekkel vágok neki minden nap annak az igazi, annak a nagybetűs életnek minden nap. Vannak jobb meg vannak szarabb napok, néha lelőném magam a Minyonban állva, máskor sírógörcsöt kapok, megint máskor pedig azt hiszem, hogy enyém minden, amit akarok. Már kevésbé vagyok búgócsiga, és így a karácsony közeledtével ismét nem jelentkezik az a probléma, hogy mit vegyek ajiba a nem létező pasimnak, ahogyan én sem kapok semmit, szilveszterkor pedig majd gondolkodhatok azon, hogy ezt az évet is sikerült kapcsolatmentesen zárnom, aztán majd a pezsgő ledöntésekor vigasztalom magam azzal, hogy legalább nem vagyok senkivel együtt csak azért, hogy ne legyek egyedül.


Igazából már nem érdekel. Rengeteg minden, legalábbis. Ez nem mindig van közte, de tényleg igyekszem én nagylány lenni, meg egyensúlyozgatni itt a dolgok között, szerencsére van ez a kis maréknyi ember, akik támogatnak, a blog miatt is rengeteg visszajelzést kapok, bár még mindig nonszensznek tartom, hogy valakit tényleg érdekeljen az, amit én itt összehordok - a tévénél még megértem, mert háttérzajként funkcionál, nade ez a felület? Ez hogyan? De vagytok, és rengeteg szeretetet kapok tőletek, amiért iszonyú hálás vagyok, és köszönöm.


Én pedig csinálom tovább ezt a nemistudommit. Tényleg ehhez értek a legjobban, hogy az legyek, aki vagyok, minden előnyével (ha van ilyen) és hátrányával együtt, mert legalább szívvel-lélekkel csinálom az egészet. Van kábé nyolcvan évem, azaz még hatvan belejönni, nem tudom, sikerülni fog-e, nem is vagyok mindig görcsösen rajta, de majd meglátjuk, mi lesz. Azt tudom, hogy vagy rúzsos fogú gonosz vén banya leszek Cirmivel, Kormival és Tappanccsal kiegészítve, a mopszot ölelgetve, vagy nem is tudom, valami kevésbé ijesztő és bizarr változat, aki nem próbál majd meg vodkás csokit adni a gyerekeknek.


Bár alapvetően kissé bizarr és ijesztő vagyok így is. Na mindegy. Ezen majd dolgozunk.