Lázár Ervin: Mese Julinak

És akkor bejött az ablakon egy cserkesz. A gombja gesztenye. Juli eloltotta a villanyt, hogy jobban lássa.

- Micsirkász, cserkesz? - kérdezte.

- Cserkeszek - mondta a cserkesz.

- Mit cserkeszel?

- Lázrózsákat.

- Itt vannak az arcomon - nevetett Juli.

- Rózsamező, rózsatő, úgy elviszlek, mint a kő - szavalta a cserkesz.

- Jaj, ez jópofa! - örült Juli. - Csak éppen semmi értelme sincs.

- De rímel-bímel - mondta a cserkesz, és közelebb jött.

Nicsak, az orra is gesztenye!

- Az orrod gesztenye - mondta Juli.

- Az orrom gesztenye, a szemem mandola - énekelte a cserkesz.

- Talán mandulát akartál mondani.

- No jó - egyezett bele a cserkesz -, az orrom gesztenye, egyik szemem mandola, másik szemem mandula, a derekam mandulin.

- Mandolin, te buta - nevetett Juli.

- Akkor tehát - mondta újra a cserkesz - az orrom gesz...

- El ne mondd újra! - kiáltotta Juli.

- Tán az oldalad fúrja? - háborgott a cserkesz.

- Újra fúrja - mondta Juli.

- Ezt mondd gyorsan - emelte fel az ujját a cserkesz. Az ujja bikmakk.

- Az ujjad bikmakk - mondta Juli.

De a cserkesz nem tágított.

- Mondd gyorsan - ismételte.

- Micsodát?

- Hogy újra fúrja.

Juli megpróbálta, nem ment, minduntalan az jött ki: úrja fújra.

- Mindig ilyeneket találsz ki - mérgelődött.

- Bocsánat - szégyenkezett a cserkesz, s hogy másra terelje a szót, megkérdezte: - Hogy van az egyeded-begyeded?

- Az egyedem-begyedem tengertáncol.

- Ki fújja neki?

- A Rezes Bandika rezesbandája.

- Ki rombitál?

- A rokodil.

- Ámulok-bámulok, majd el nem kábulok - tekergette a nyakát a cserkesz.

A nyaka nyárs!

- A nyakad nyárs - mondta Juli.

- Nyáron nyárs, ősszel csősz, télen fél, tavasszal tapasszal - így a cserkesz.

- Mondd el még egyszer! - kérte Juli.

A cserkesz egy darabig gondolkozott, aztán bevallotta:

- Elfelejtettem, fejemre ejtetten.

- Talán dinnyédre ejtetten - javította Juli.

Az már igaz, a cserkesz feje dinnye volt.

- Ámbátor ennek ellenére - hősködött a cserkesz - az a fontos, hogy idetaláltam.

- Hogyan találtál ide?

- Hang után. Az orrodon kukorékolt egy szeplő.

- Nincs is az orromon szeplő - mérgelődött Juli.

- Hát akkor ki kukorékolt?

"Ez igaz - gondolkozott Juli -, ha nincs az orromon szeplő, akkor ki kukorékolt?"

- No várj, megnézem - mondta. Megtapogatta az orrát, s boldogan fölkiáltott: - Nicsak, van itt egy, itt kukorál s kukorékol!

- S a többi ezerkettő? - rosszmájúskodott a cserkesz.

- Azok ámuldoznak, mert ilyen szemtelen cserkeszt még nem láttak!

- Mondtam már - kántálta a cserkesz -, a szemem mandola.

- Mi a csucsor!

- Micsor? Csicsor?

- Nem csicsor, csucsor!

- Ezt nem értem - mondta a cserkesz.

- Én se - nézett rá Juli.

Ennek mind a ketten nagyon megörültek.

- Mit csináltál mostanában? - kérdezte Juli.

- Uborkát egyeltem, őrséget kettőztem, dinnyét harmadoltam, főzsiványt négyeltem, ötöltem-hatoltam, erdőben heteltem, miattad nyolcultam, nem kilencedeztem, gonoszt tizedeltem.

- Húha! - mondta Juli.

- Azt nem hoztam - csóválta a fejét a cserkesz.

- Hát mit hoztál?

- Apádnak almavesszőt, Györgynek gyömbérgyökért, anyádnak fűzfaágat, hadd teremjen tercinákat.

- Micinákat?

- Ter.

- És nekem mit hoztál?

- Mesét.

- Hol van?

- Már odaadtam.

Juli keresgélni kezdte maga körül a mesét, a cserkesz teli szájjal nevetett. Aztán Juli is elnevette magát, hiszen ez volt a mese.

- Hát azért ennek nem sok értelme volt - kritizált Juli.

- Az igaz - mondta a cserkesz -, de látszik belőle, hogy cserkeszlek.

- Én is cserkeszlek téged, cserkesz - mondta komolyan Juli.

A cserkesz mosolygott, fénylettek a gesztenyéi.

Kiment az ablakon, vitte a lázrózsákat.

otthon, a régi fotóimat nézegetve jöttem rá, hogy most készülnek rólam azok a fényképek, amik anyámékról készültek fiatalkorukban, és amiken könnyesre röhögtem magam. anyám a kimentett fotókat őrző pendrive-ra a következőket írta rá: "eszter photos 1932-től". csak a jóindulat.
de egyébként majdnem 1932. január 4-én húszéves leszek - pénteki nap, ha címet akartok, írjatok rám, és küldhetitek a gifteket - szóval húsz leszek, és most taposom utolsó tizenéves napjaimat.


mostanában egyre többet gondolkodom azon, mégis mi a jó eget sikerült letennem eddig az asztalra, és ami azt illeti, a válasz mindig az, hogy semmit. fel tudok mutatni exeket, macskákat, hajszíneket, írásokat, minden szart, amit bárki más, de az az igazán nagy valami még várat magára. ha lesz egyáltalán.


most mi van? mr. o'pamacska van, vagy lesz, vagy vagyunk valahogy, a presszós összeveszés, a cheers, a tekitekitekila, a kézfogás, kő-papír-olló, budapest, a fények, az arany marlboro kavarodásában valahol. valahol. ennyi. és jó. így vanni. lenni.


megkaptam életem legjobb kariajiját. igen, kariaji. a szó, ami a köszcsi, a szupcsi és a puszcsi után végre megrepesztette garab ellenállását, és majdnem könnyekre fakasztotta őt. szóval kariaji: telefonkagyló a mobilomhoz. imádom. kellett.must have.

   

ezt az évet munkanappal zárom. egy doboz cigarettával, valószínűleg több karton energiaitallal, hostessegyenruhában. nem úgy, mint tavaly, mikor gondolatban körbejártam a fél országot, és talpárból végül szentes lett, gold, szipka és pezsgő. akkor elsős voltam, pár kilóval nehezebb, és fogalmam sem volt arról, mi lesz, ahogyan most sincs. viszont eltelt egy év, megrepedt többször is az életem, és nyakig ültem a szarban nem egyszer, elhagytak, kirúgtak, kicsesztek velem, és én is kicsesztem másokkal.


de nem volt rossz év ez a 2012. igaz, hideg volt és alkoholgőzös, kávés, költözős, békásmegyeri és hetedik kerületi, zokogtam a hetvenesen nemegyszer, üvöltöztem telefonon másokkal és üvöltöztek velem, volt pénzem vagy nem volt, én csalódtam és bennem is csalódtak. de mégis. megcsináltam. megcsináltuk. itt voltam.


nincs több hozzáfűznivalóm. majd mennek a dolgok, legalább rend van a szobámban, még mindig sírok a titanicon, és valamelyik nap úgy tűnik, tojáslikőrt fogunk főzni o'pamacskával. vagyis ő. én majd nézem, és haszontalankodom.


kéne valami idézet ide. a végére. valami szép zárás, hogy azért mégiscsak jól érezzük magunkat. de nem. most nem megy. majd lesz valahogyan!

négy nap múlva karácsony, csomagolópapír még mindig nincs itthon, kittivel és dórival megegyeztünk egy januári szülcsinapcsisivászattal egybekötött utókarácsonyban, esik az eső, sztahanovista módon szilveszterkor is dolgozni fogok, és mostanában egyre többször gondolkodom el azon, hogy bridget jones-tempóban életem fontos emberei és eseményei mind furcsa és kissé bizarr véletlenek során hulltak az ölembe/mellém a ruhatárba/lakásomba/hostesspultba/iskolapadba. de honnan is emrtem feltételezni, hogy normális életem lesz megfelelő diplomákkal (fincsi közgazdász esetleg?), megfelelő lakással a megfelelő városban, kutyával (számomra a golden retriever mindig is a normálisság egyik jelképe volt), vőlegénnyel, aztán három gyerekkel és két vagonerplusszal.
hát hogy mertem én ilyenekre gondolni, urambocsá reménykedni? azt hiszem, el kell fogadnom, hogy a nyakamon maradt az egész. a lepukkant lakás a hétkerben, az elhízott macska, aki kieszi a linzert a táskámból, a vörös lakótárs, akivel megismerkedésünk harmadik órájában már az ötvenhétben ültünk, a nyolckeres póthajas, a nyolctestvéres, a homokozóslapátos, a mellettemülős. minden. és nem bánom.


igazából mindig így év vége felé, csöppet sem közhelyes módon átértékelem az évem.
hát, 2012 egy szar volt. fel tudok mutatni két szemesztert, egy pasit, három hónap szingliséget, két hajszínt, egy hirtelen beálló, 40 cm plusszos változást hajhosszilag, számtalan munkahelyet, használt bkv-bérletet, telefonos konfliktust, seggreesést, talpraállást, mindent, ami egy zs-kategóriás szappanopera elengedhetetlen kelléke (na jó, azért nem szoktam sminkben lefeküdni, mint az izaurák meg eszmeraldák). mi van még? ja, a macska. fényképek, blog- és naplóbejegyzések, késések, új emberek a barátokból álló családomban.
három nap apámmal. na, hát ezt mind sikerült művelnem 2012-ben.


ha nem halunk meg holnap - és nem óhajtok, hiszen a huszadik születésnapom előtt teljes mértékben tisztességtelen lenne kimúlnom, mert rengetek tekilaszánrájszra készülök -, szóval ha nem halunk meg holnap,  akkor is minden majd megy szépen tovább. a tavaszt azért várom.


van pár dolog az életben, amiket legszívesebben áttekernék. ilyen a tél, a kapcsolatok legeleje - tudjátok, az első csókok, a fogaskerekek passzolása és nempasszolása, baráti körök ütköztetése, satöbbi -, a karácsony, és azok az órák, amikor hazaérek munkából, és nem tudok mit csinálni. amikor egyik pillanatról a másikra le kell állni, vége a pörgésnek, és aludni kell. én nem tudok kikapcsolni.
aki régóta olvas, az tudja már, gyakran emlegetem, hogy engem valami hajt előre. fogalmam sincs, micsoda, de képtelen vagyok leállni, és mindig rettegek, hogy egyik napról a másikra kifogyok. 
hát most biztos vagyok benne, hogy ez a pillanat nem jön még el. nem teheti meg. nem állhatok le. annyi minden van még előttem! és ha legalább fele olyan izgalmas, mint ami már mögöttem áll... rohannom kell.
nem érek rá.

először is - az az egy pillanat egyáltalán nem egy pillanat.

örökké tart, tengernyi idő.

génjeim a bőröndömben,
atmoszférában homlokom
megint, vagy talán még mindig. a karácsony egyre közeledik - ma már vettem ajándékot, a nórikának vásároltam be, és őszintén szólva ká büszke vagyok magamra, hogy már ennyi idővel az ünnep előtt szerváltam valakinek valamit.
még mindig nincs lefolyó-effektus, valahogy kezdem azt érezni végre, hogy tartok valamerre, pont akkor, amikor aztán tényleg nem tartok sehova, maximum egyik melóból a másikba, fekete egyenruha, fehér egyenruha, órabér, energiaital. dórika, kittike, sakálok.


valahogy most minden stimmel, pedig tényleg nyomorultak vagyunk. de jó. nem tudom, miért, talán mert most jutottam el arra a pontra, hogy felesleges aggódnom, nincs rá időm, energiám, nem visz a szél, én húzom őt magammal. gépem még mindig nincs, majd kész lesz karácsonykor. remélem.


talán igaza lesz gininek, és egyszer könyv lesz az egészből. csak azt nem tudom, mit kellene írni bele... lehet olyan könyvet kiadni, amiben csak üres lapok vannak? "ez az én történetem. tépd darabokra, és ragaszd össze újra " - mondta john lennon, és néha úgy érzem, tényleg folyamatosan ezt teszem. leírom és darabokra tépem, pedig talán mindent ki kellene tálalnom. elmondani az egész történetet, mind a tizenkilenc évet, tizenegy hónapot és tizenhárom napot valakinek. a három várost, a fényeket, az osztályt, a családot. az anyámat, akinél erősebb embert még nem láttam, az öcsémet a nagy szempilláival, apámat a pótlapokkal telitűzdelt, agyonpecsételt útlevelével, bendegúzt az óvodából, hát mindenkit. megvenné valaki?


kíváncsi vagyok, milyen ember lesz majd belőlem. az elmúlt évben emgtanultam egyedül lenni. megtanultam bocsánatot kérni, és beismerni, hogy hibáztam. azért elég nagy szégyen, hogy ennyi idősen jutottam el idáig. mindegy, legalább ezt elértem.
ha nem lesz világvége - márpedig nem lesz, mert nem óhajtok mopsz nélkül meghalni -, akkor kíváncsi vagyok a folytatásra. a 2013-as határidőnaplóra, jövő májusra, jövő ilyenkorra. hol leszek? ki leszek? milyen leszek? amszterdam, hága, berlin, tokió, prága, amszterdam, san fransisco - engem mind várnak. menni akarok, de maradnék, minden lehetséges értelemben.


sis vagyok. sakál vagyok, maugli vagyok, szöszke vagyok, én önző vagyok, de nagylelkű, érdes,és érzékeny,   szegény és gazdag. minden vagyok, és semmi sem igazán.
de ez most így jó. maradj!

génjeim a bőröndömben

atmoszférában homlokom

autóm a galaxisban, elázott frázisok, amit

majd elvisz a szél

ezt is elviszem magammal

ezernyi véglet

café jubilee, soho london, és minden más. trolibusz, villamos, esik a hó. második karácsonyom ez a magyar fővárosban, bőrkesztyűben, hajnalban a zörgő kulcscsomóval, ahogy végigsétálok a gangon. dörgölőző macska, végre nem beázó cipők, világít az égősor a szobám földszintjén. a biztos pont ez a hetedik kerületi kis lakás, ahol hárman élünk, a nóra, a macska meg én. mindig van vodka, a szigetelést meg kell csináltatni, a kádban nem lehet kényelmesen ülni, de a miénk. 

néha fent, néha lent. felváltva vagyok dühös és nyugszom meg, elégedett vagyok az életemmel, közben pedig követelőznék, egyszer rózsaszín, egyszer pedig kék - csak a szokásos. édes-savanyú mártás ez.

megannyi némán átbliccelt évet

hát viszek mindent. mindent, ami hozzám tartozik, a jót, a rosszat, az elromlott kerekű fekete bőröndöt, a kimondhatatlanul ocsmány kék virágosat, viszem én a posztereket a szépfiúkról a konyhában, a befőttesüveget a gyűrűkkel, a málló kötésű pöttyös könyveket, lejárt bkv-jegyeket, én elviszek mindent magammal, a taj-kártyámat, a kilyukadt pöttyös-masnis zoknit, a baglyos végű kanalat, ezek jönnek velem, viszem tovább az egész életemet, hiszen ennyire gyökértelenül és mégis ilyen biztosan ebben a kis országban talán senki nem él úgy, mint én.

viszek egy szívet
viszek. a legjobb dolgot, amit anyámtól örökölhettem - azt a nagy szívet, a pókhálószerű repedésekkel. viszem a macskát a hónom alatt - jó kövér már. 
ez tizenkilencedik évem utolsó hónapja. tizenéves korom utolsó éve, utolsó három hete. a huszadikat a sohóban fogom ünnepelni egy pénteki napon. gyűlölöm a januárt. gyűlölöm a havat, a fagyot, gyűlölöm az egészet. huszadik. huszadik éve mondom el minden beiratkozáskor, hogy meyer, em-e-ipszilon-e-er, eszter-kötőjel-virág. apám neve, anyám neve már gondot okoz, azt általában leírom. születtem ezerkilencszázkilencvenhárom január negyedikén. igen. nagy hó volt állítólag. talán ezért nem szeretem ezt a sanyarú telet. huszadik. kíváncsi vagyok. 




viszem a legesleges-

legutolsó esélyt

ki tudja, lesz-e

búcsúzni időm

viszem a Duna-parton

levetetett cipőm

mit bánom úgyis

elviszem lazán

elviszem gond nélkül a

hátamon a hazám

aki ma büntet

az holnap lövet

viszek egy mindig vissza-

visszahulló

követ...

alig készült el a második tetoválásom, már a harmadikat tervezem. a végén én is tűfüggő leszek, mint leopárdos-gettós kitti barátném. érdekes az egész - először csak egyet szeretnél, öt évig készülsz rá, aztán meglesz. végigüvöltöd az egészet, mindazt a három percet, amíg odabiggyesztik a csuklódra a két szót. aztán eltelik egy év, felváltva süt a nap és vonulnak a felhők. másik lakás, másik pasi, egy szemetesben landoló szerelem, hajhosszváltás, mindenmijó. és érzed, hogy itt az ideje egy másiknak. egy újabb üzenetre, amit a testeden viselsz a jövőbeni éned számára. you don"t choose the passion - the passion choses you. megkeresed a betűtípust, nem is érdekel annyira, mert a szöveg a lényeg, a felirat. az oldaladra akarod, mert leendő tévésként a varratható testfelületek száma drasztikusan csökken. találsz valakit, aki megcsinálja.
aztán egy csütörtöki napon beállítasz hozzá, közlöd, hogy kábé annyira vagy bátor, mint egy herélt pincsi. szó nélkül lehúzod a megnyugtatásodra szánt két feles rumot - jéggel együtt, tökmindegy -, aztán megadóan lefekszel, és hagyod, hogy majd' három órán keresztül varrjanak és kész a felirat, kész a csoda, az útlevél, a testőröd, valami, amiben hiszel, mantraszerűen ismételgeted, és ha elfelejtenéd, ott lesz rajtad, örökre.


és egy olyan világban, egy olyan szakmában, egy olyan életben, ahol az "örökké" kifejezés elveszítette a jelentőségét, nem tudtuk talán soha sem, mit is takar, felváltva borzongunk meg tőle és szeretünk bele - nos, néha határozottan jól jön egy felirat. egy lemoshatatlan.

többet

nem leszek büszke. vagy az leszek - nem tudom, melyik a rosszabb.
és jobban meghúzom majd a határvonalakat. azt hiszem.


létezik egy ilyen kimondatlan szabály a fiú-lány barátságokban. hogy nem fogod magad és nem szeretsz bele a másikba, és nem mondod meg neki, és úgy egyáltalán, nem teszel olyan dolgokat, amik nem férnek bele egy barátságba. egyébként az is érdekelne, hogy egyesekkel miért tudjuk tiszteletben tartatni ezt a határt, miközben mások folyamatosan átlépik. nem tartják be a szabályokat.

akit nem szeretünk, azt magunkkal

akit meg nagyon, azzal magunkat bántjuk