szerdán költözés - vagyis átvándorlás egy bőrönddel meg hónom alatt a macskával, aztán a többi majd csütörtökön érkezik. érdekes módon életem visszatérő szimbóluma az egy bőrönddel való átköltözés, felköltözés, hurcolkodás, cipekedés. kollégium, albérletek.
tizennégy éves korom óta folyamatban van világpolgárrá válásom, harmadik városomban élek, és szeretem ezt az életet. pont olyan vándormadár típus vagyok, mint az édesanyám vagy az édesapám.
legalább valamiben hasonlítok a szüleimre.

találtam lakótársat! és már várom, hogy belakjam a kis galériámat, és felbontsak egy üveg pezsgőt vagy bort ünneplés céljából.szeptembertől magassarkú és magas derekú nadrág blézerrel - ez az új célkitűzés, ádámrobin után szabadon. ha el akarom kezdeni komolyan vetetni magam, akkor ehhez a külsőmnek is igazodnia kell. húszévesen már nem lehetek bakancsban és mikiegeres pólóban a széken tespedő leányzó, ha komoly televíziós karriert fontolgatok. majd meglátjuk, mi lesz ebből az elhatározásból.

színművésznek készültem, végül tévésnek tanulok. voltam szőke, vörös, fehér, megint szőke, megint vörös, és még még még szőke... mások azzal kezdik a bemutatkozásukat, hogy "az a fajta lány vagyok...". én még nem tudom, milyen fajta lány vagyok, és esztereleonórásan szólva, ezt kell majd kitalálnom életem hátralévő 81 évében. aztán majd leszek fent is meg lent is. elég időm lesz még gondolkodni, aggódni és csinálni azokat a dolgokat, amiekt szeretek - listát írni, betegesen imádni a mopszokat, újra meg újra elolvasni a kedvenc könyveimet, és utazni, és persze a ábel barátnője lenni.

talán az az izgalmas a jövőnkben, hogy nem tudjuk sosem biztosra, mi hogyan fog alakulni. persze felfoghatjuk úgy is, hogy mindez ismeretlen, és aggódhatunk állandóan emiatt - de tekinthetünk előre úgy is, mint a lehetőségek és a kiszámíthatatlanságuk miatt szép pillanatok végtelen sorára.
nem feltétlenül kell minden tudnunk és látnunk előre. akkor elveszik az izgalom, és már nem is leszünk kíváncsiak az elkövetkezendőkre.

annyi minden áll még előttem. munka, utazás, házasság, család, gyerekek - pont olyan dolgok, amik mindannyiunk életében bekövetkeznek, és csak rajtunk múlik, hogyan csináljuk őket...

szerdán költözöm az új lakásba, és kétségbeesetten keresek megfelelően mazochista leendő lakótársam, aki augusztustól tudna engem boldoggá tenni, na és magát is a hetedik kerületi csodaszép lakásban. emellett megint rátelepedett a hőség a városra, szüntelenül kívánom a csokoládét, és pánikban vagyok a cuccolás miatt.

viszont tegnap ábellel találtunk nálunk egy retro 1984-ben gyártott zeit 15-ös fényképezőgépet - állítólag annyira ritka, hogy nagyon, és hivatalosan kábé nem is létezik, mert a neten három sornál többet nem nagyon írtak róla sehol sem. szóval előkerült ez a csodamasina, és kiújult a retró dolgok iránti imádatom - kattintottam párat, gyors iramban megtanultam (életemben nagyjából nyolcvanadik alkalommal) filmet befűzni, majd kinéztem magamnak vaterán egy elég jó kis gépezetet, és most erre gyűjtök.
annyira szeretem a régi dolgokat - a filmeket, a ruhákat, a pöttyös könyveket, a poharakat.

szóval most ez az aktuális terv (úgy érzem, amszterdamba és velencébe idén sem fogok eljutni, ahogy 90B-s melleim sem lesznek, sőt, az utcán sem fogok találni egymillió dollárt). elméletben pakolok, meg takarítok, ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy trl-t nézek és bridges jones-módra leftetek a lakásban a tengernyi teendőt folyamatosan listába és pontokba szedve (úgy, mint: borosüvegek visszaváltása, bútorok visszatologatása, munkakeresés folytatása). elegem van a lila öntapadós szirszarokból meg a stresszből, és van egy olyan érzésem, hogy a jelenlegi problémáim véget értével majd jönnek az újak.

a gyakorlati időmet nem is említeném.

de nem baj! majd szerdán, a galériás szobában álomra hajtva a kis fejecskémet, na akkor majd lesz időm emiatt aggódni. most nem. most ezer más dolgon jár az eszem...

írnom kell még egy bejegyzést, mert a warga unatkozik (érdekes, ha beszélgetek vele, nem elég), és ilyesmikre kényszerít (tudtam, hogy nem fog neki jót tenni ez a szerkesztői állás). szóval jelenleg prostituálom magam blogilag.

azért szeretem az ilyen napokat. a nyitott erkélyajtón jön be a tegnapi felhőszakadás után megmaradt esőillat, nolácska itt dorombol mellettem (szerencsére már nincsen poloskaszaga), nemsokára találkozom a wargával,  és minde titokra fény derül, megkapom az ajándékom "brüsszelből" (értsd: helyi penny market). igaz, még mindig nem tudom, mit vegyek fel, ráadásul teljesen izgalomban vagyok a költözés miatt - pestre jövők, figyelem, lehet. hogy lakótársat kell majd keresnem, ez holnap kiderül -, már tervezem, hogy mi hol lesz, miket fogok felragasztgatni a falra, és úgy egyáltalán.

nagyon örülök, hogy a suli csak 10 percre lesz, bár így is legalább egy órával előtte fogok felkelni, hogy magamhoz térjek, és magamba döntsem a reggeli kávét. nem az lesz, hogy ábel nálam alszik, és negyven percet gengelünk az iskolába, nem lesz annyira rohanás, kapkodás... hagyjuk ezt a gondolatmenetet, tuti lesz kapkodás, mert én kapkodós vagyok.

még sosem laktam körfolyosós házban, sem galériás szobában, jövő hétvégén meg jön cézé nagy eszti, felavatjuk a lakást így hárman a wargával, lesz fehérbor, szóval már nagyon várom. :3

nolatappancsok

a példaképekről;

az embernek mindig voltak és lesznek bálványai - ez általában függ az aktuális korszak hőseiről, szexbálványaitól, és szabadságharcosaitól. ez nem fog változni.

nem is tudom, nagyjából tizenöt évesen érintett meg a beatles-fanatizmus először. nagyon durván rá voltam kattanva a korszakra, a zenére, a gondolkodásmódra, betegesen hajszoltam a körömcipőket, és nevetséges módon próbáltam retrósan felöltözni. aztán megkaptam azt hiszem, a tizenhatodik születésnapomra john lennon interjúiból összevágott könyvét, ami egy kincsesládával vagy nagyjából százötven kiló epres milkával ért fel - fotók, saját írások, rajzok, interjúk, dalszövegek... teljesen kész voltam. többször nyálaztam át, mint a pöttyös könyveimet, egyszerűen nem bírtam letenni. többször elsírtam magam rajta, és nagyon sokat gondolkodtam miatta.

az embernek szüksége van példaképekre, bálványokra. nyilván ennek nem szabad(na) elfajulnia, és nem nagyon szeretem, hogy mostanában annyira fel lettek kapva ezek a retróbb dolgok. audrey, marilyn, beatles - mindenki kedveli őket, de nagyon sokat nem tudjk, miért szereti audreyt azon kívül, hogy nagy őzikeszemei voltak, és jó színésznő volt.

visszatérve johnhoz, sajnos nagyon mainstream lett magunkra varratni, hogy imagine - lassan a stay strong is az, őszinte sajnálatomra és legnagyobb bosszankodásomra, bár a tudat, hogy rajtam nem ezért van ez a felirat, kissé vigasztaló -, és nem tudjuk, micsoda varázsszó ez.
imagine - de mit is? mit képzeljünk el? hogy az emberek nyugodtan élnek egymás mellett, és mi ezt tényleg meg tudnánk csinálni - legalábbis ezt gondolta john. a mai helyzetet nézve viszont úgy tűnik, ez sajnos csak egy kényelmes utópia.

megint visszakanyarodva mindenhez, john mondta el az egyetlen dolgot, amit a világegyetem alaptörvényének tartok. ezt mondta az ismeretlenről:

mindenki fél az ismeretlentől. az ismeretlen nem több, mint ami... és a tőle való félelem kényszerít mindenkit arra, hogy állandóan körbe-körbe rohanjon, álmokat, ábrándokat, háborúkat, békét, szeretetet, gyűlöletet hajszolva - pedig ez nem csak illúzió. az ismeretlen nem több, mint ami. fogadd el, hogy ismeretlen, és zavartalanul fogsz hajózni. mindent tarts ismeretlennek, és megnyered a játékot. csupán erről van szó. nem igaz? 

valaki meg tudja mondani hogy ez mi?

a wargica hozta nekem "brüsszelből", és tegnap rendesen feladta a leckét. műanyag kockába ágyázott aranyozott pisztolytöltény? arany tampon? rúzsmintás kiskönyv?

valaki segítsem, mert nem bírom kitalálni! :D

nagyon imádom ezt az állatot, annak ellenére is, hogy lehetetlen róla fotót csinálni, és bár gyönyörű, és mindenkiből kihozza a gagyogást, az összes képen elrettentően rondának néz ki. csak azt nem értem, miért ül most a szakadó esőben az erkélyen, miután megevett egy büdösbogarat és egy legyet.

napok felett, idők alatt;

teljesen elszaladt velem megint az idő, pedig fontos dolgok történtek ám; megvan az álomlakás és kicsit végre hűvös van és nyakamon a költözés, a bird, a ábel, nolácska, na és az új álomtelefonom, amivel széjjelinstagramoltam az agyamat és nemsokára talán még telefonról is fogok blogolni, ha találok lopható wifit, mert a saját netem azért sajnálom. meg persze lassan angry birds függő leszek, és nem lehet kiszedni a kezemből a készüléket, de csak leszokom majd róla.

itt tartunk jelenleg, nemsokára kezdődik a gyakornoki időm az mtv híradójánál, nagyon félek, bár tudom, hogy nyilván kávét fogok főzni, mint a gyakornokok általában, de nem baj, mert én tényleg szeretem a kávét.
várom az új galériás szobámat a hetedik kerületben, a körfolyosót - sosem laktam körfolyosós házban -, a kovácsoltvas lépcsőkorlátokat és a lent elsuhanó trolikat.


azt hiszem, nagyon hálás lehetek a ábelnek. nem csupán azért, mert egy csodálatos ember, és ennek ellenére pont velem van, hanem mert maximálisan támogat, mellettem áll, és ha elszalad velem a ló, akkor megmondja nekem a frankót. mi vagyunk a nyuszicsalád. 

na ezért nem tudok mostanában írni

katt

dzsenifer!

emlékeztem én a dzsenifer eniszton-példára, egyszer olvastam a mamámnál a meglepetésben, csak azt nem gondoltam, hogy egyszer majd rám is fogják majd alkalmazni. cézé nagy eszti szavaival élve a dzsenifer-esetről:  

hát hogy amikor a jóbarátok elkezdődött, akkor minden második amcsi nő olyan hajat ment vágatni a fodrászához, eleinte még vittek képet, de aztán már csak kimondták a nevét és tudták.

ez úgy került szóba, hogy előtte az került szóba, hogy példakép vagyok-e. én speciel nem tartom magam annak, mivel az én példaképeim olyan emberek, mint john lennon vagy frida, és szerintem ezt ismerve már érthető, miért gondolom, hogy egy tizenkilenc éves leányzó, aki semmit nem tett le még az asztalra,  nem igazán nagy durranás. és ez most nem álszerénység, hanem saját magam és a hibáim ismeretének bevallása.

john lennon is tanított neked valami, ami szerencsére nem a hajviseletben és pucér fotózkodásban nyilvánult meg, és azt viszed tovább. én sem írok úgy mint te és nem nézek ki úgy, de példaképem vagy.

válaszolta erre eszter, és ami azt illet, mostanában semmi nem dobott fel jobban, úgyhogy köszönöm. 
ami azt illeti, ez kissé be is paráztat - komolyan úgy vagyok példakép, hogy vadászom a legolcsóbb fehér édes borokat a wargával a tesco expresszben, és imádom a marlborót és reggelente halott vagyok kávé nélkül és meggondolatlanul cselekszem, rengeteget hibázom, a macskám talán jobban járna más gazdival, és nem mindig tudom majdnem húszéves létemre felmérni a tetteim következményeit. 


és az is kicsit para, mikor leveleket kapok azoktól, akik olvasnak - nagyon jól esik, meg minden, de nem gondolom, hogy olyan jelentőségteljes és nagy dolgot tennék, ami arra késztet valakit, hogy megírja ezt nekem. ettől függetlenül minden alkalommal, amikor kapok egy ilyen szösszenetet, nagyon meghatódom. szerintem érthető :)


sokszor megkérdezik, hogy nem tervezek-e könyvet. éppen erről cseréltünk eszmét a wargával, úgy gondolom, hogy nem azért írok, hogy olvassanak, hanem azért, mert egyszerűen így szeretek lenni. úgy, hogy leírom, mit gondolok, mi történt, mire verem el az időmet és a pénzemet és hogy kiket szeretek. 
másrészt úgy gondolom, kell, hogy archiváljam valahogy az életem.
egyszerűen nem akarom, hogy úgy menjenek el a napok, hogy ne emlékezzek rájuk.


annyi minden akartam lenni, és a végén, úgy látszik, előbb vagy utóbb - de inkább utóbb - mégiscsak ember lesz belőlem valahogy.
vicces, sosem gondoltam volna, hogy talán ez az életünk célja - nem nyomot hagyni a tetteinkkel, hanem a személyiségünkkel tenni ugyanezt, olyasformán beágyazódni a szeretett épületeink falaiba, mint ahogyan a takaró reggelere nyomja meg a bőrünket.
úgy megmaradni, ahogyan az asztalunkon felejtjük ott a kávéscsészéket, bennük a kiskanállal meg a gőzölgő kávékkal. 
úgy nyomot hagyni, ahogyan az új cipő megnyomja a sarkunkat; ahogyan a fogkrémes tubuson ott marad az ujjunk szorítása; ahogyan a leejtett üvegváza is megreped pár helyen.
úgy itt maradni, ahogyan a teanyomok az asztalon, szabályos kör alakban; vagy az öblítő illata a száradó ruhákban; a hajbalzsam nyomai a törülközőnkön; a sáros talpnyomok a lábtörlőkön.


mert nem hagyhatunk nyomot csak egyféleképpen. nem is tudunk - az utánunk talán néhány évig a mindennapok homokjába mélyedt lábnyomainkban változatlanul ott lesz minden rossz és jó, minden nevetés és félreértett poén, minden rosszkor közölt mondanivaló és megfelelő pillanatban elszórt bohózat, minden ujjnyom az üvegasztal lapján, minden kifogyott öngyújtó - minden ott lesz.


és ez nem is baj. elvégre nem vagyunk sem teljesen rosszak, sem teljesen jók. az arányok mindenkinél ugyanazok, csak az alkotóelemek mások - de nem tehetnénk úgy húsz év múlva, mintha most csak egyfélék lennénk, mintha fiatalkorunkban csak ilyenek vagy olyanok lettünk volna. egyszerűen be kell vallanunk mindent.


mert ilyen ez.

ma csak az jöjjön, aki könnyen szédül,aki úgy indul el, hogy a végére ér;




teljesen kikészít ez az őszi hűvös, mehetnékem van tőle, meg csinálhatnékom, ami érdekes módon nem vonatkozik a mosogatásra. egyszerűen költöznék, ikeába mennék, hordanám a gyöngyös pullert, zörgetném a bronz leveleket a csuklómon, a bakancsban ugrálnék a pocsolyákban a pöttyös, össze meg vissza zilált esernyőmmel. 




őszre tervezem a következő tetoválásomat, akkorra fognak majd úgy állni a dolgok, hogy tudjak szusszanni, valahol az augusztus harmincegyedike és a szeptember ötödike között - ez mind lesz az én vakációm, és ami azt illeti, hát már egyáltalán nem bánom, hogy nem voltam nyaralni, és hogy az egyetlen, ahova megyek, a kunigunda út lesz a gyakorlatom alatt (mtv, híradó). már felkészültem a kávéfőzésre, én nem bánom, szeretem a kávát, és biztosan fel tudok szedni majd valamennyi tudást.




nolácska most fejelte meg az erkélyajtó üvegét, elnézve a félkilós kis szőrcsomót, nehéz elképzelni, milyen is lesz majd nyolckilós kanapémacskaként, vagy elkövéredett, mogorva házimalacként, ahogyan a gyerekeim húzkodják a farkát meg dögönyözik. 
de az még messze van - jelenleg remegő farkincájú, rózsaszín tappancsú kis nyüszedék, aki úgy nyávog, hogy miúú, és bepánikol, ha kimegyünk a látószögéből, és a cipősszekrényben alszik és hiányzik az egyik foga. 

zene

ma is rászabadultam az ebayre, egy baglyos gyűrű és egy gyöngyös pulóver - mercisen mondva puller - büszke tulajdonosa vagyok (mindezt 2500 forintért, sáláláááá). lassan meglesz az őszi-téli ruhatáram is, és komolyan gondolkodom valami rendelős oldal létrehozásán is. na majd. 
láttam csészés gyűrűt is, rögtön írtam is a wargának, majd meglássuk, megrendelem-e, még nem válaszolt.

jézusom, imádom ezt az időt. eleve imádom az őszt és a tavaszt, bár gyenge és túlélésre képtelen testem a hideget képtelem elviselni, úgyhogy én mindig be vagyok öltözve (tegnap a 22 fokban én kötött kámzsában, pulóverben és bakancsban vonultam le a boltba), és májusban is három takaróval aludtam. egyszerűen nem a hidegre vagyok kitalálva, a meleget is rühellem, mert állandóan leégek és kiszeplősödöm - szóval a tizenöt-huszonöt fok a számomra kellemes állapot, amiben úgy elvagyok.

várom a harmadik szemeszter kezdetét. bár rettegek a mozgóképtechnikától, és megint ott lesz rajtam a nyomás, hogy túl tehetségtelen vagyok és nem teljesítek eléggé, legalább nem fogok ebben a köztes állapotban lebegni, mint most. 

mi volt eddig a nyár?

warga park mentazöld körömlakk ábel éjszakák meleg eső nola blog kétségbeesés pénz öngyújtó munka éjszakai járat bérlet gyűjtőjegy vonat füstszag hévpótló bakancs szél - és ahogyan elkezdődik a szeptember, a farmerdzsekit felváltom majd blézerrel, az éjszakázást a félnyolcas kelésre cserélem, a cigaretták száma nő, ahogyan az elfogyasztott kávék száma is. remélhetőleg másik lakásban fogunk lakni (aki tud másfél- vagy kétszobás pesti albérletet, visítson!), szeretem a változást, és remélhetőleg lesz munkám, és a karácsonyt sem fogom annyira utálni, mint eddig. remélhetőleg lesz púderszínű puficsizmám (nem, nem szabad felmenned e-bayre, eszter és keresned!!! nem!!!), és talán majd járnom kell az anonim e-bayesek csoportjába is (van ilyen?). 

valami változni fog. nem tudom, micsoda. nemsokára betöltöm a huszat, a hajam egyre hosszabb, a macskám egyre nő, nemsokára fél évesek leszünk a ábellel, és örülnék, ha hűvös maradna az idő.

mennyire nem gondoltam volna ezt tavaly, mikor vártam a felvételi eredményt, aztán sírtam a megalázottságtól, hogy csak fizetősre vettek fel - mint később kiderült, nincs állami hely a tévészakon.

és most, hogy lehúztam egy évet, azt hiszem, kezdek lenyugodni.

and all the cigarettes that i have never smoked

and all the letters that i have never sent

' csak az maradt, amit másoknak adtam';

tegnap találkoztam a wargicával, és odaadtam neki a "szülcsinapcsiajcsiját". nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mivel lepjem meg, végül a SweetBox-os esztivel csináltattam egy monogramos gyűrűt neki -  hogy mindig emlékezzen arra, hogy kicsoda ő, mert szerintem warga krisztina sikereihez egyedül csak warga krisztina kell. nagyon is örült neki, meg én is, mert az eszti csinált nekem egy grátisz gyűrűt, ami passzol a wargáéhoz, úgyhogy most mindkettőnknek van monogramos fuxa :) a képen nem látszik, de a háttér púderszínű.

utána elmentünk kínaizni meg sétáltunk a duna partján, persze megint megváltottuk a világot. valamikor majd alkoholizálásba is fogunk kezdeni, ha majd lesz rá időnk.

azért jó ez a barátságdolog. mármint nagyon szeretem a wargát úgy, ahogy van, akkor is, ha néha összerúgjuk a port, meg egyikünknek nem tetszik az, amit a másik csinál, de azt hiszem, leginkább ez egy barátság lényege, hogy vállalod a balhét, de megmondod, hogy te, szerintem ezt szarul csinálod.

és arra is kíváncsi vagyok, hol tartunk majd tíz év múlva (illetve amúgy gondolom, én fogok koldulni a warga lábtörlőjén, de persze nyitva hagyom a kérdést). meglátjuk!

tegnap beszéltem anyával, úgy tűnt, mintha több hónapja történt volna a v, de csak azért, mert szétcsúsztam az elmúlt két hétben, teljesen összefolyt minden előttem, a fények, a napok, egymásba csúsztak az elszívott cigaretták, a pólók, a sziaegyjegyetkérekötszázforintleszek, minden. 

kicsit nagyon nehéz volt. minden buszúton hazafelé bekönnyeztem a gondolatra, hogy mi lesz velem. 

ráadásul a bloggal kapcsolatban is kétségbe voltam esve - már nem tudok ugyanaz a vidám lány lenni, mint voltam - mondtam tegnap a wargának, aki erre azt válaszolta, hogy nem is kell. már nem nézhetem olyan pozitívan a világot, mint tizenhat évesen láttam, mert nőttem. ha felnőttebb is lettem, legalább ennyivel.

ami még jó, hogy van hajam végre! eddig is volt, de most már tudok magamnak szerelni ilyen nyuszifarokszerű kontyot, ami jelenleg hatalmas boldogsággal tölt el, hiszen amikor kócosan egy ilyen kis gombóccal a fejemen leftetek, még jobban hajléktalanszerű vagyok. sajnos még senki nem akart viszont pénzt adni. 

hétfő délután van, ábel tócsnit süt a konyhában a saját családi receptjük alapján (én vállaltam a krumplipucolást meg hagymaaprítást), a macska a lisztdaraboktól kezdve a hagymahéjon át mindent feleszik a konyhapadlóról (a sajtos popcorn után már meg sem lepődök), kíváncsi vagyok, hogy fog kinézni majd egy fél év múlva, mert így is kétféle szárazat eszik meg konzervet, teljesen el van kapatva (szerintem azt hiszi, gazdagok vagyunk). kis szürkeség.

szóval most azt hiszem, minden rendben van (3 kopp), e-bay addikciómat próbálom redukálni (nem megy könnyen), kíváncsi vagyok, hogy a warga mit szervált nekem a kis brüsszeli körútjáról, otthon hagyta tegnap az állítólagos ajándékomat (bár már volt pofám megvádolni azzal, hogy igazából elfelejtette, és holnap bezúz az első százforintosba és vesz nekem valamit), gyúrok a második tetkóra, és ami a legfontosabb, költözik a kiccsalád! szóval ha tudtok pesten másfél-két szobás albérletet, ne habozzatok, és dobjatok meg emaillel, mert kétségbeesetten keresgélünk!

köszönöm :)

ide jutottunk - ábel megunva, hogy visszaeső nincsegyruhámsem-rinyás vagyok, felöltöztetett.

kincs ez a pasi. komolyan.

- - - - -;

zene

I hurt myself today
to see if I still feel
I focus on the pain
the only thing that's real -----

hihetetlen, mennyire bírom miközben folytonosan csak számolgatok, hogy fizetés, albérlet, emberkaja és cicakaja, és bérlet és pakolás és dobozolás (?), és napi két óra és szia, egy jegyet kérek, ötszáz forint lesz, energiaital, kávé, minimál étkezések, esténként ebay, keresni a szekrényben az eladható és leselejtezendő dolgokat -- az elmúlt tizenegy-tizenkét nap olyan volt, mint amikor nagyon részeg vagy és időutazol és kiesnek dolgok -- most pontosan ez van, nem tudok visszaemlékezni, csak a munkára, a számokra, a felkelésre és az éjszakai busz fékcsikorgásaira. ennyi. így összefoglalásként.




ami érdekes, hogy életemben először érzem magam igazán, visszavonhatatlanul egyedül családi szempontból - most már egy külön családot alkotok, mert ez az egész visszavonhatatlanul ezt eredményezte. a függetlenséget sosem gondoltam volna ilyen keserédesnek, de ha az élet citromot ad, akkor lehet hozzá kérni sót és teki-teki-tekilát (320 a hollywoodban). úgyhogy próbálom ebből is kihozni a lehető legjobbat és leginkább elviselhetőt (ha lehet), és a ábel támogatása és segítsége nélkül azt hiszem, negyedennyire sem lennék erős, sőt. 




megérett az idő egy második tetoválásra is. mostanában minden este/reggel mikor megyek haza (már világosban), gondolkodom a feliraton, és mindig arra jutok, hogy ez a stay strong, nos ez olyan, amihez nem nagyon kell kísérő. korábban úgy gondoltam, egy szónak kellene mindent kifejeznie, ma már viszont úgy tartom, hogy vannak dolgok, amik többezer szóval sem leírhatók. a jelenlegi helyzet tetoválása az lenne, hogy never alone. mert azt hiszem - bár nem vagyok vallásos -, rettenetesen szerencsés vagyok, hogy a mázli és az életnek nevezett massza olyan embereket és fordulatokat sodor felém/mellém/hozzám, amik miatt nem törhetek le, mint a bili füle.




azok tesznek engem azzá, aki vagyok, amik történnek velem - most ezt mondom, ez a jelenlegi mantrám, és sorolhatnám az utas szarokat meg egyéb okosságokat, de nem teszem. nem vonhatjuk le mindig a következtetéseket, nem mondhatjuk mindig, hogy ez meg ez a tanulság. elsősorban nem a tapasztalatok miatt teszünk meg dolgokat. no mistakes, just lessons - akartam anno magamra varratni. nincsenek hibák. nincsenek tanulságok, konzekvenciák, nincsenek pluszpontok, ha elszarsz valamit. csak az van, amit te reagálsz rá - legyen ez egy mosoly az elmérgesedett, pusztulófélben lévő életedre, a részegekre, akik belépőjegyet vesznek, a bunkókra, akik megaláznak, mert a barátjuk rád nézett (ergo ez a te hibád), vagy a leendő látogatásra a diákhitel központban.




bárcsak megint annyira pozitív és kedves leányzó lehetnék, mint amilyen régen voltam, de azt hiszem, az útnak arra a részére már nem tudok visszamenni, ahogyan tudom, hogy nem leszek megint olyan olvasott, mint voltam, de már ez sem érdekel. nem akarom eladni se a nyomoromat, se a szerencsétlenségemet, egyszerűen az írásnak vagyok. még mindig látom, hogy sokan néztek, remélem, nem csalódtatok bennem (én kissé igen magamban), de ez már valami új.

valami újnak az eleje.

bakancshordó idő;

igen, végre hűvös(ebb) van, élmény volt tegnap az átázott saruban hazagengelnem, aztán a pokoli szomszédokkal múlattam az időt, és legújabb szerelmemmel, az ebayjel nyomtam. mert igen, végre találtam egy helyet, ahol az így is botrányosan alacsony költségvetésemet még jobban lenullázhatom DE nem baj, mert végre van puffos ujjú aranygombos blézerem (enélkül nem ember az ember, feltétlenül szükséges és elengedhetetlen egy ilyet birtokolni az életben maradáshoz) és egy ilyen micsodákkal teli karfux, ami minden lépésemre megcsörren vagy nyolcszor (természetesen ennek fontosságát sem lehet megfelelően és eléggé hangsúlyozni). meg is mutatom őket, mik miatt is fogok éhezni.

azért hozzá tenném, hogy a karkötő másfél dolcsi volt (vidáut postaköltség), a blézer meg kettő (plusz tíz dolcsi postaköltség). úgyhogy nyálcsorgatva várom a postás nénit/bácsit.

mindig is szerettem volna olyan igazi, jó családot, tudjátok. ezért akadok ki az olyan sorozatoktól, mint a hetedik mennyország. nem értem, hogy egyeseknek miért jut minden, másoknak pedig egy nagy összevisszaság, és lehet erre azt mondani, hogy legalább minden helyzetet megtanultam kezelni, de akkor is vannak olyan dolgok, amik nekem nem adattak meg, és nem is fognak, akkor sem, ha elhatároztam, hogy én hogyan fogok a saját gyerekeimmel viselkedni - mert akkor már szülő leszek.

szeretem ezt a hűvösebb budapestet, remélem, a bakancsomat is fel tudom venni ma, és csövesként tudok leftetni a park jegypénztárában, tovább építve az emberekben a rólam amúgy is kialakult überkellemes első benyomásokat. 

mindjárt három óra és még ágyban vagyok, kábé tíz órát aludtam, most eszem meg a joghurtomat és a tejeskávémat vedelem, nolácska a rózsaszín paplanomon dorombol (kis szürke foltocska), két óra múlva indulok dolgozni...

mert mindenki egy perccel tovább akar élni

egy perccel tovább, mint ahogy megéli...

pest felett az ég;

mostanában többet látom a holdat, mint a napot, többet vagyok utcán sötétedés után, mint nappal. csipog a blokkszkennelő, perceg a nyomtató, zúgnak az éjszakai buszok, és harsog a zene, mert valahol tőlem messze emberek szórakoznak és isszák, amit szeretek, és buliznak és táncolnak arra a zenére, amit szeretek, és engem meg őrületbe kergetnek a számok, az állandó kalkulálás, és mégis szétfeszíti mellkasom a büszkeség, mert végre önálló vagyok, anyagilag független, és bár nem mondom, hogy könnyű, de nem szenvedek hiányt semmiben.

várom vissza krisztinát brüsszelből, remélem, tetszeni fog az ajándéka - eldicsekednék vele, de úgy lebuknék, mint a kurvaélet -, nemsokára majd tartunk egy steiner kristóf-féle keri bredsó akciót is, a fotókat majd publikálom :3

tegnap voltam ruhát leltározni a c&a-ban, a kicsit bebaszcsizott ábel kijött elém egy doboz marlboróval és egy energiaitallal felszerelkezve, hajnali háromkor, x óra munka után körülbelül könnyesre hatódtam tőle, aztán egy kissé szomorú leányzót próbáltunk meg összekaparni, majd kikötöttünk az oktogoni mekiben és haza - már világosodott, és arra gondoltam, hogy tényleg kezd felborulni az időérzékem vagy mi ez, délután kelek, ötre vagy hatra érek haza, és az utóbbi egy hétben minden nap látom a napfelkeltét.

talán ez a budapestet szeretem a legjobban, ezt az ébredezőt, a kialvó közlekedési fényekkel, amikor kicsit kékes minden, és megborzong az ember az új nap lehetőségétől, talán fel sem fogva, hogy ez is csak huszonnégy óráig tart majd, egyszer van az életben és utána elmúlik, kész és ennyi.

azt hiszem, ezt akartam. hogy ilyennek képzeltem-e, az már más dolog - nyilván könnyebb lenne, ha támogatnának, de ez már nem érdekel.
aztán majd lesz valahogyan.


nem vagyok egyedül.

esőt!;

az elmúlt hetem a parkban telt, vertem a kasszát a jegypénztárban (" ha nem múltál el 18, akkor este 10-ig is csak szülői engedéllyel tartózkodhatsz a parkban" - "MIVVAN?!"), ábelnél aludtam, aztán haza, pár órát noláztam, aztán fel a hévre, át a hévpótlóra, fel a kettesre.

a szombati pride miatt nem járt a kettes a kossuth lajosig, odáig sétáltam, és volt szerencsém végignézni azt a csodálatos jelenetet, ahogyan a békés meleg felvonulókat erőteljesen mocsokosbuzizó ellentüntetők megpróbáltak rárontani (majd végül ez sikerült is) a negyvenöt fokban is tökig beöltözött rendőrökre, akikről kábé negyven méterről is lerítt, hogy csak azért jöttek ki, mert pluszpénzt kapnak érte.

az egészet német turisták videózták az ifónjukkal, és őszintén szólva égett az arcom, hogy ilyen országban élek, ahol a homoszexuális emberek nem rendezhetnek egy ká felvonulást anélkül, hogy a primitív emberek oda ne állnának és ne viselkednének alpári, ordenáré módon.

tegnap reggel fél hatra értem haza a munkából, aztán este elmentünk a ábellel a madarasteszkóba, és sütöttünk közösen pizzát, most pedig kint ügyködik a konyhában, hogy tejberizst varázsoljon nekem :3

most nyújtózom a kanapén, nola itt dorombol, kint viszonylag hűvös van, a hajamat össze tudom fogni nyuszifarokba (ergo egy minimálméretű kontyba), és imádkozom az őszért, meg azért, hogy ez az egész egyedül talpra állni-dolog sikerüljön, nemsokára meglesz az albérletre az összes pénzem, valószínűleg a tandíjamat is össze tudom rendesebben hozni, és most - úgy látom - minden rendben.

mosoly!

- ;

zene

már nem tudok mit írni, mert a meleg annyira eltompít, hogy már lassan képtelen vagyok érezni


kellene egy szó, hogy kifejezze az érzelmeimet

ja igen

csalódás
szívfájdalom
gombóc a torokban
düh
felháborodás
valami ilyesmi

mrlbrs

hey, remember that time when i would only smoke marlboros?

ez a sor megy a fejemben regina hangján - maa-aa-aaarlbor-oooos -, és a kérdés ismétlődik bennem,

hogy hogy mondhattál ilyeneket nekem?

fehérbor;

készülődés, param param pam -
még mindig nincs egy ká ruhám sem, vagy ami van, abban vagy akkora a seggem, mint egész montana, vagy pedig egy fejletlen nyolcéves kisfiúnak nézek ki - azt hiszem, itt az ideje beletörődni, hogy ez nem lesz jobb sosem, sőőt.

vannak olyan mozzanatok az életemben, amiket azt hiszem, sosem fogok tudni levetkőzni - mint például a piros rúzs imádata, vagy a kétségbeesett turkálás a kicsinek egyáltalán nem mondható ruhatáramban, kísérve a kétségbeesett vinnyogással, hogy nincs mit felvennem, és a többi.

és a ma este?
ma este megint találkozunk mi, a mumpicok.
érdekes barátság ez. nem találkozunk olyan gyakran, de mindig tudjuk, mi van a másikkal, ki levelek váltakoznak, jönnek a bejegyzések a csoportba. mi emlékszünk az elszívott marlborókra, a gólyatáboros délutánokra, a meleg aszfaltra a talpunk alatt, a reggeli első kávé utáni vágyakozásra, mert olyan nem nagyon volt, és a gólyatábor utáni hetekre, hónapokra, amikor az utunk megint keresztezte egymást, megint marlboro - vagy bond - megint beszélgetés, megint életcsere, emlékcsere, érzéscsere.

és a dolgok hogyan mennek majd tovább? ez is ki fog derülni valahogyan. csak előre! mert ami hátul van, azt már mind elhagytuk c:

pamparam

reggelzene

miután a ábel kitúrt a saját ágyamból, a másik szobában a mokkát nézve próbálok meg magamhoz térni.

nem meeegy-