BENNÜNK VAN

... és szépen lassan elfelejtjük értékelni a dolgokat. Megszokjuk, hogy a másik minden éjszaka ott lélegzik mellettünk az ágyban. Megszokjuk az ujjaink köré fonódó ujjakat, a reggeli két darab kávés csészét az ablakon. Megszokjuk az üzeneteket, a találkozásokat, megszokjuk a mellettünk lévő testet. Megszokjuk az érintéseket, kitapossuk az életünket, hogy a másik is beleférjen - és onnantól kezdve természetes lesz a másik létezése, majd pedig lassan elengedhetetlenné és nélkülözhetetlenné válik. Részünk lesz a lelkünk egyik darabja, elengedhetetlen kellék éjféltől éjfélig. Lassan elfelejtünk majd egyedül élni és létezni, hiszen az egyedüllét csak egy átmeneti állapot lesz, olyan pillanat, mikor a másik fizikailag nincs jelen. Megszokjuk, betörjük, hozzánk simul, és hozzá simulunk. Természetes lesz - és minél mindennapibb lesz a tudat, hogy a másikkal szimbiózisban létezünk és élünk, annál nagyobbat fogunk esni, ha kiszakítanak minket ebből az állapotból, és magzatpózban remegve ébreszt fel minket a hideg valóság.


Mert nem becsüljük meg azt, amink van. Amint a miénk lesz, elfelejtjük, mennyit harcoltunk és dolgoztunk érte, hiszen a szarból könnyű a jóba szokni. Nem fogunk emlékezni arra, hogy a másik mennyire jelentős és milyen fontos, és arra sem, hogy mennyire azt akartuk, hogy velünk legyen, mennyire akartuk őt, és a kettőnkből fakadó "mi"-t. Egyszerűen eltűnik az agyunkból a küzdés.


És ha már itt tartunk, annyi mindent nem értékelünk, amit kellene. Hogy van hol élnünk, vannak emberek, akikbe kapaszkodhatunk, hogy rengeteg lehetőségünk van, csak nyitott szemmel kell járni. Fogalmunk sincs arról, hogy ajándékba kaptuk az életünket, hogy kivételes véletlenek sorozatának köszönhetően vagyunk itt, egy "ha"-k ból felépített vár tetején ülünk. Mert ha nem találkoznak a szüleim... Ha nem történik ez... Ha tizennégy évesen nem megyek drámaira... Ha utána nem történik velem ez... - mindezekbe bele sem gondolunk, mert természetes, magától értetődő dolog, hogy mi vagyunk. Hogy vannak ruháink és van laptopunk és van anyukánk meg apukánk és van család és van minden. Belegondoltunk már valaha, hogy mennyit tettek értünk a szüleink? Csak akkor fogjuk majd tudni, ha mi is szülők leszünk, anyák vagy apák.


Az életed, a barátaid, a holmijaid, a szép pillanatokat, a sikereket, a kudarcokat, az esős nyári délutánokat, a karácsonyi fényeket, a szerelmes leveleket, az utazásokat, a gondolatokat, amik megszületnek benned, az érzéseidet - mindent ajándékba kaptál, te hülye. Hatalmas kincset, hatalmas lehetőséget arra, hogy azt csináld, amit kötelező tenned itt a földön: boldognak lenni.


A boldogság nem elszánás kérdése. Az, hogy képesek vagyunk rá, emel minket mások fölé, hiszen ez egy olyan dolog, amivel csak mi rendelkezünk. Úgyhogy ideje élni vele. Mert minden egyes nap - a ma, a tegnap és a holnap, a jövő hét hétfő és a jűlius tizenhatodika, kedd - mind-mind újabb lehetőség arra, hogy boldogok legyünk. Minden nap ajándék. Minden nap újrakezdés.


És az már rajtad múlik, hogy kihasználod-e.

- TALÁN NEM IS KELL

Van benne rossz is, és van benne jó. Néha szeretem és néha nem, és néha Sally vagyok, néha pedig nem. Néha húsz vagyok és néha negyven és néha szeretem és néha gyűlölöm, de minden szarával együtt - a beázó cipőkkel, a hideg hajnalokkal, a hajakkal a fürdőkád szélén, a gyorsan kifogyó öngyújtókkal, a szívkarcokkal együtt, mégis szeretem. Mert minden beázó cipő mellé jut egy összenevetés az esőben, minden hideg hajnalban ott van az a meleg kéz, ami az enyémet fogja, a hajakkal a kád szélén nem tudok már mit kezdeni, és az öngyújtókkal sem, de ha ezen múlik az egész boldogságom, akkor nagyon, nagyon szerencsés vagyok. Ahogyan azért is, hogy bár néha nagyon nehéz. és fogalmam sincs, hogyan fogok kilábalni a dolgokból, van valamim, ami másoknak nincsen - az a hatalmas kényszer, ami végigvonszolt engem az egész életemen, az a valami, amit anyámtól láttam, az én révedő tekintetű, rövid hajú anyámtól, akinek puha keze olyan emgnyugtatóan simult a homlokomra, mikor lázas voltam - az élni akarás, a szeretni akarás, a tenni akarás, az akarni akarás. És ez hatalmas ajándék, sokkal nagyobb, mintha mindig fogta volna a kezem, hiszen olyan hamar elengedte. És cserébe ezt adta, a legtöbbet, amit egy szülő, egy barát, egy testvér, egy felnőtt, egy angyal adhat valakinek. Az akarat. Az elhatározás, hogy menni fog, és történni fog, mert máshogyan nem lehet. És mennyire igaz - csak teljes erővel szabad neki állni. Mert máshogyan nem lehet.

IT'S HAPPENING

Annyi mindent meg kell tanulnunk, hogy mire a végére érünk, megint az elején leszünk, mert mindent elfelejtünk majd. Ott vannak a dolgok, amiket az iskolában szedünk magunkra, hogy a víz az hákettőó, és hogy van olyan, hogy hexameter. Aztán ott van, amit otthon szedsz magadra, hogy ne basztasd a testvéred, és ne hazudj. A kollégiumban megtanulod, hogy a vécépapír néha többet ér, mint a pénz, és elsajátítod a 300 forintból kajálás ősi művészetét. Aztán kisétálsz a nagybetűs életbe, és szembesülsz azzal, hogy kurvára senki sem magyarázta el neked, hogy hogyan kell leolvasni az álláskijelzőket, és hogy a villanyóránál csak az utolsó három szám számít és amikor valami hülye megkérdezi, hogy te miért is dolgozol tulajdonképpen, akkor fájdalmasan szembesülsz azzal, hogy még tényleg vannak olyanok, akik azt hiszik, egyesek nyilván a kihívást keresik, és azért dolgoznak, nem pedig mert kell nekik.


Sajnos arra is rá kellett jönnöm, hogy tuti biztos elcseréltek a kórházban. Tegnap elkísértem a nagypapámat a DSN keretében tartott kis mókára a BME-re, ahol nyüzsögtek a tudósok és az MTA-tagok. Akkor jöttem rá, hogy a Meyer családban én képviselem a természetes szelekció hordalékágát, ami a kukába kerül, mikor a kiotói/tokiói egyetem professzorának kérdésére, hogy én is megmaradtam-e a családi szakmánál (diplomák és PhD-k halmozása, 8-nál több nyelv anyanyelvi szinten beszélése, technikai kimondhatatlan nevű és felfoghatatlan dolgok felfedezése és fejlesztése, űrhajók összeszerelése, és még ki tudja) kénytelen voltam beismerni, hogy nem igazán, ráadásul enyhe diszkalkuliában is szenvedek, és a matekérettségin úgy vergődtem át. De semmi gond, mellettem legalább a többiek még menőbbnek tűnnek.


Kezdenem kell valamit az életemmel. Tudom, hogy húsz évesen mindenki akar mindent, és ez normális. Azt hiszem, egyszerre fosok nagyon az élettől és egyszerre mennék nagyon előre -- a minap is megkaptam, hogy miért pattogok, hiszen csak húsz vagyok? Egyszerre érzem magam nagyon fiatalnak és iszonyú öregnek. Szépen lassan én is Sallyvé válok majd - remélem, nem.
Attól függetlenül, hogy éppen az origo alattinak vagy felettinek érzem magam, hihetetlenül nagy szükségem van a kis dolgokra. Korábban ezekből táplálkoztam, ma meg már észre sem veszem őket - a függönyön beszűrődő napfény érdekes mintáját a falon, az esőillatot, a szép épületeket, a szív alakú pocsolyákat, a kézen fogva sétáló öregeket. Ez nem jó. Nem akarok ilyen lenni.


Néha szükségünk van tényekre, hogy kibírjuk (miközben ezt írom, életemben először ismerem fel egy dal akusztikus youtube-verzióját... az élet apró örömei). Tényekre magunkról.
Ha majd nyolcvan leszek (hatvan), és meglesz a hintaszék (masszírozós fotel lábtartóval), meg a nyolcvanöt macska (mopsz), és a lilára hamvasított (fehérre hidrogénezett) haj, akkor nem akarom majd szégyellni magam a kihagyott lehetőségek miatt. Általában egyébként pofára esés lesz a vége, hogyha azt mondom, hogy rendben, akkor most belevetem magam. Hogy úgy ugrok a hideg vízbe, hogy először nem dugom bele a lábujjam, egyszerűen csak behunyom a szemem, és kitárt karral beledőlök.Olyankor kapnak az emberek szívrohamot. Itt érzelemszívrohamot.


Szeretnék érzelemszívrohamot kapni. Mikor szétmentünk Zoltanne-nal, arra gondoltam, hogy hát, üsse kő. Mit szólna most Szilágyi tanár úr, ha ezt tudná? És hát kellett ez is.
Egyedül magammal nem akarok szétmenni. Változni fogok - szeretnék is -, de nem akarok megváltozni. Ez a pár sor biztosan érdekes, szépen csengő szójátéknak tűnik így elsőre, de nem az. Vagy nem annak készült. Nem tudom.


Ha az életemet kellene leírnom neked, akkor azt mondanám, képzelj el egy ötliteres befőttesüveget. Szeretem a befőttesüvegeket, de a letisztultakat, tudod, azokat, amiken nincs semmi behorpasztott minta meg dudorok. Egy sima befőttesüveget. Megvan?
Dobálj bele mindent - olyan dolgokat, amiknek jó a tapintása, érdes dolgokat, szúrós tárgyakat, hűvöseket, forrókat - mindent.
Aztán rázd össze az egészet. Hunyd be a szemed, és vegyél ki egyet.
Valahogy így működött az elmúlt húsz évem. Tele volt giccses, banális fordulatokkal, kis és nagy érzelembombákkal, mindenféle szerelemmel, nevetéssel, mókával, kacagással, pont úgy, ahogyan másoké. És persze volt benne tré is. Hullámvasút, lent is, fent is, mindent, amit akarsz.
Nem a befőttesüvegtől függ az egész. Az sem lényeg, hogy milyen sorrendben húzol, mert aminek meg kell történnie, az megtörténik.
Az a lényeg, hogyan húzol -



- azt hiszem.




Most történik az egész. Velem is, és veled is. Mindegy, hogy hogyan történik és mi történik, az a lényeg, hogy nyitva tartod-e a szemed, és figyelsz-e. mert ha figyelsz, akkor meglátod a szépet. A függönyön átsütő napfényt és az járda repedésében előbújó pitypangot. A szépséget egy kopott, szocializmusból itt maradt virágmintás teáskannában, és a mintákat a felhőkben az égen. Az egészet. A te dolgod, hogy mit kezdesz vele. Menj elé. Félj tőle. Csak csinálj valamit. Érezd.

AZ OTTHON...?

Igazán szomorú, de közel két év után most először éreztem majdnem teljesen otthonomnak Budapestet. A helyzetet kissé ironikussá teszi, hogy ez a 979-es éjszakai buszon történt, a Kodály-köröndön, ahol életemben maximum tíz alkalommal sétálhattam el, ráadásul a velem szemben ülő fiatalember elaludt és hangosan horkolt és álmában öklendezett. De valamiért - homlokomat a retkes ablaküvegnek támasztva, melyen át a kilátás erősen emlékeztetett valami Kansasi mocsaras területre, már ha ott van ilyen -, valamiért azt éreztem, hogy otthon vagyok.



Másoknak olyan természetes, hogy van valahol egy hely, ahol biztonságban lehetnek, nincsenek szörnyek a szekrényben, a plüssmackók megvárnak a bevetett ágyon, és a függöny színét ők választották ki.
Én mindig kicsit hajléktalannak érzem magam mindenhol. Pláne mióta elköltöztem otthonról, és szobám sincs már, azóta még gyökértelenebb vagyok. A szörnyek a szekrényből jöttek velem, és különben sem plüssmackóval alszom, hanem elefánttal és békával, és a függönyöm tipikus nagymamás csipkecsoda, ugrándozó margarétákkal, meg ilyenekkel.


Azon is gondolkodtam már, hogy mi miatt otthon az otthon. Mi tesszük azzá, vagy előttünk teszi valaki, vagy vannak már eleve létező otthonok, amikbe csak beköltözünk, és boldogok vagyunk? Mint az instant leves, a nagy része már meg van, nekünk csak élvezni kell?
Van erre egy ilyen divatos, jól csengő szó, hogy világpolgár. Valószínűleg annak tűnhetek a kis útleveleimmel meg állampolgárságaimmal, meg hogy a harmadik városomban élek, és én csak úgy ténfergek fel meg alá és még stoppolok is nagy bátran, ha kell. Volt olyan, aki azt mondta, kimondhatatlanul irigyel ezért. Egyébként ő is világpolgározott le.
Megkérdeztem, hogy neki milyen élete van? Mondta, hogy van egy hajópadlós szobája, egy franciaággyal középen, meg egy ablakpárkánya kis mütyürkékkel, és az anyukája reggelenként főz neki kakaót.
Mondtam, hogy adok a szobáért két útlevelet, az ablakpárkányért meg öt stoppolást. A kakaó nem kell, azt utálom.


És az is eszembe jutott már nem egyszer, hogy valószínűleg ez az egész a véremben van. Nyemcsok-Meyer lány vagyok -- ez is egyébként annyira olyan, sosem hallottam azt, hogy én lennék a "Meyer-lány", pedig állítólag nálunk vidéken szeretik mondogatni a népek --, és örök mozgásra vagyok kárhoztatva, és van otthonom, csak nem ismerem fel, vagy lesz, de elszúrom, vagy csak nyolcvanévesen jövök rá, hogy a szörnyek a szekrényben tényleg az otthont jelentik.
Szeptemberben lehet, hogy megint tovább állok. Rettegek tőle, és nem akarok elmenni, a másik felem pedig azt mondja a húzódozó egyiknek, hogy dehát Meyer, húsz éves vagy, ilyenkor még lehet menni.
Csakhogy nem akarok elmenni. És ez érdekes.



Talán néha tényleg el kell mennünk, hogy vissza akarjunk jönni? Igaz ez a minden második romantikus filmben elhangzó, mainstream szar szöveg? És ahogy leszáll a gépem Londonban, rá fogok jönni, hogy van valahol, mégis egy otthon? Hogy annak ellenére, hogy nálam lesz az elefánt meg a béka, annak ellenére lesz valahol egy otthon?


Ami hazavár engem?

Ki vagyok én? - kérdezzük magunktól. Honnan jöttem, hogyan jöttem, miért megyek, merre megyek, egyáltalán, mi is van most? - egész életünkben ilyen felesleges, tré kérdéseket teszünk fel. Mindig csak kérdezünk. Ha szakítanak velünk, akkor ott a miért. Ha történik valami, akkor miért velem? Ha hiszünk a nagy Ő-ben, akkor ki az? Folyamatosan csak a kurva kérdések. Állandóan. Mindig.



Miért érezzük azt, hogy feltétlenül be kell skatulyáznunk magunkat? Miért akarjuk ennyire megtudni, kik is vagyunk igazából? Sosem fogjuk. Annyira változékonyak vagyunk mindannyian. ... És ha esetleg rájövünk? Attól jobb lesz? De most komolyan, tényleg megéri ezzel eltölteni ennyi időt?



És mondjuk hogy hát nem. Persze, hogy nem.
És mégis kezdjük újra.



Ki vagyok én? Mi ez? Merre tartok? Milyen vagyok? Mit kellett volna tennem? Hogyan írjam le? És leírhatom? Feldolgozom? Feldolgoztam? Mi ez?

NEM KELL FÉLNETEK JÓ LESZ

SZENTESRŐL ELMENNI NEM KELL FÉLNETEK JÓ LESZ

- vágott arcon a sehonnan sem ismert felirat a különös ritmusával. szentesről elmenni nem kell félnetek jó lesz. mint egy mantra. vagy fogalmam sincs, micsoda ez a vesszőket elhagyott, magányos sor.
én két éve érettségiztem, és csak egyszer mentem vissza. fogalmam sincs, miért, hiszen annyiszor terveztem és akartam már, de valahogy nekem nem megy ez a visszavonatozás. nem tudom .



NEM KELL FÉLNETEK JÓ LESZ
én nem féltem.na jó, nagyon féltem, de csak attól, hogy mi lesz rajtam a burkon kívül. ez volt az egész. tudtam, hogy van ez a drámais betegség, hogy képtelenek feldolgozni a népek, hogy vége. nem tudom, nekem volt-e ilyen. de utána lett annyi mindenem, békási albérletem, hetedik kerületi kilátásom, lett vintage szoknyám és lett okostelefonom meg masnim meg mindenem lett, szentesem pedig egyre kevésbé lett.



én nem tudom, hogy ez jó-e vagy nem. nekem nem ez volt az aranykor, mint másoknak. megadta azt a löketet, amit kellett. egy darabig hiányzott, de már nem is emlékszem, mennyire, és arra sem, hogy mikor maradt abba.



szombat délután van, a poster urban outfitben ülök, fekete bőrkabátban, nagy gyűrűkkel, fehér sifoningben. piros rúzs van rajtam és a hajam vállalhatatlan. húsz éves vagyok, és egy vékony, világoskék farmering beszerzése a legnagyobb problémám jelenleg, meg az, hogy fel kell adnom egy csomagot a postán és mosnom kell, mert hétfőn megyek zánkára.



meyer eszter-virág vagyok, a féltévés, a divatblogger, a posterurbanos csaj, a parkos csaj. minden vagyok. minden lettem mostanában, szingli, lettem felnőttebb, lettem tüskésebb, józanabb, minden lettem.
csak egyvalami múltam el. egyvalami nem lettem. drámais.


én elfelejtettem, hogy milyen is volt. emlékeztem, hogy honnan jöttem, de nem tudtam. és nem tudom, hogy ez jó-e vagy nem.


JÓ LESZ
vagy ha nem is, valahogyan azért lesz. eddig is csináltam valahogy, és ezután is fogom. már új burkom van, ha olyan is, amilyen.



szentesről elmenni nem kell félnetek jó lesz





----------------------------------------------------------------- visszamegyek. -------------

Mióta a belemet is kidolgozom, azóta rettenetesen vágyom egy ideális reggelire. Egy olyan reggelire, amit egy barátságos kávézó teraszán fogyasztok el úgy reggel tíz óra körül a délelőtti napfényben. Tejeskávét kortyolnék, vagy narancslevet. és baconos rántottát ennék. Aztán szépen elszívnánk egy cigarettát, és élveznénk az időt.



Amit még mindig is akartam - a mopsz és az andrássyn lévő lakás mellett -, az az egyensúly. Néha megvan, néha pedig nincs. Most épp felborult kissé, de dolgozom rajta. Az élet megy tovább, akármi is történik. Noémi szerint ártalmas a felfogásom magamra nézve, és az is, hogy sosem állok meg kiheverni a dolgokat, de azt hiszem, nekem erre nincs időm. Én tényleg félre tudom tenni a dolgokat, és akkor majd szépen lassan eltűnnek, ahogyan az idő is elmúlik.



Ez a nyár nem olyan lesz, mint a tavalyi, és nem a mínusz negyvenöt fok miatt, hanem mert nem tervezem továbbra is halálra dolgozni magam. Akármelyik pillanatban készen állok arra, hogy a kis barna bőröndömmel lelépjek a vérbe. És mégsem teszem meg. Egyszerre félek és határoztam el magam. Egyszerre sietek és lépkedek visszafelé. Fogalmam sincs, hogy most mi lesz. Ismételgetem, hogy az élet szép, és néha megsimítom a feliratot a csuklómon. Arra gondolok, hogy veszítettem és nyertem is egyszerre. Nem mintha játékként kezelnék egy szakítást, egyszerűen csak próbálom úgy felfogni, hogy ne láncoljon a földhöz a dolog. Régóta nem játszmázom. Nem érdekel a taktikázás sem.

Mindent tapasztalatnak kell felfognunk. Ezentúl figyelni fogok és éreztetni azokkal, akik fontosak, hogy azok. Átgondoltam a dolgokat, és van, amiben igazat adok, és olyan is van természetesen, amit megvétózok. A legjobb dolog, amely néha történhet velünk, az a csalódás.

Valahol mindenkinek igaza van, csak mi döntjük el, milyen arányban. Azt is, hogy hogyan kezeljük az élet ajándékait. Mert akkor is, ha épp azt látjuk, hogy ez a helyzet tiszta szopás, és nincs kiút, és nem tudjuk magunkat felkaparni a padlóról, muszáj megengednünk magunknak egy másik nézőpontot is.
Mindig ott a másik oldal. Minden kudarc ajándék, egy újabb lehetőség, hogy megtanuljuk, mit ne kövessünk el megint. Én így fogom fel.

VÉGSZÓ II.

Könnyen jött és könnyen megy. Azt hiszem, ezt mondjuk ilyenkor. Meg a többi sablonszöveget.


Azt hiszem, ha igazán együtt akarunk lenni valakivel, akkor megfogjuk a karját, és azt mondjuk neki, maradj.


Én tovább kellett menjek.


Nem adom fel többet a büszkeségem. Csak azom van.

"Life is short. 
Break the rules. 
Forgive quickly. 
Kiss Slowly. Love truly. 
And never regret anything 
that made you smile."

... és végszónak ez tökéletes.
ismét.

És én? Én legalább nem félek.