- Majd a következő alkalommal nem a kukából válogatunk - mondta nekem A, és én hangosan nevettem, és abban a pillanatban már nem is tűnt az egész annyira vészesnek.
Egyáltalán nem fájt az egész. Azt hiszem, minden lánynak van egy hasonló sztorija, hogy hülyét csinál magából, csak aztán minden lány maga dönti el később, hogy mivel akarja a következő napokat tölteni. Hogy végtelenítve hallgatja-e azt a bizonyos számot, és direkt újrasétál-e bizonyos útvonalakat, és néha indokolatlanul megcsapkod-e bútordarabokat - vagy pedig azt mondja, hogy shit happens, meggyújtja a következő marlborót, és arra gondol, hogy fél éve még másvalami fájt, az is hogy elmúlt, majd ez is el fog.
Annyi minden történt az elmúlt hónapban, hogyha becsukom a szemem, szinte el is szédülök. És most érzem magamon, hogy valami történik majd. Vagyis, hát kéne már.
Mindenki megy mindenfelé, én pedig azt érzem, hogy az a bizonyos régi szép idők az most van. Bebetonoztam magam ebbe a két állásba, az első kerületbe, és a legnagyobb vágyaim egyike egy reggeli egy kávézóban, vagy egy futás a Margit-szigeten, anélkül, hogy mindezt időpazarlásnak érezném. Anélkül, hogy a fejemben ott zakatolna a teendők hosszú listája.
El akarok menni valahová két napra. Aludni és kikapcsolni a telefont és Monopolyzni és esténként nézni a Balatont és borozni pulcsiban.
Majd lesz ez is. Valamikor. Azt tudom, hogy egész életemben azt akartam, hogy egy ember, egyetlenegy elismerjen. Sajnos ezt huszonegy év alatt sem sikerült elérni. Mindig arra gondolok, mikor teljesen idegen emberektől kapom ezt a rengeteg szeretetet, hogy mégiscsak szeret engem az élet, ha így kárpótol.
Mert kárpótol. Barátokkal, lehetőségekkel, kitartással. Emelt fővel. Azzal, hogy nem lettem egy emberi fekete lyuk, aki mindenkit beszív maga körül, és elkedvetlenít és kihasznál és tönkretesz és eldob.
Hogy mennyit hibáztam, azt legalább tudom - de miért van az, hogy én tanultam meg elnézést kérni csak?
És ez volt az a pont, ahol elmosolyodtam, és azt mondtam, hogy no way. Nincs tovább.
Minden döntésnek, még a legapróbbaknak is, hatalmas szerepe van az életünkben. Hogy az egyszerre érkező tizenhatos és a százötös közül melyikre szállunk fel. Hogy odamegyünk-e ahhoz a magányosan ácsorgó lányhoz azon a bizonyos Red Shoes Dayen. Hogy válaszolunk-e egy üzenetre. Hogy akarunk-e válaszolni rá. Hogy kit engedünk közel és kit nem, hogy kit marunk el és kinek adunk lehetőséget.
Azt akarjuk, hogy szeressenek minket. Ez az, ami hajt előre minket az életben, ez az egyik legnagyobb motivációnk. Szerelmesek leszünk és boldogok leszünk és utána megy minden majd tovább. És ha vége van? Akkor majd megint szerelmesek leszünk egyszer.
Meg kell tanulnunk adni a szeretet, ahogyan meg kell tanulnunk elfogadni azt. Szeretni és szeretve lenni nem gyengeség. Gyengének lenni sem gyengeség.
Fogalmam sincs, hogy lesz az egész. Most azt érzem, hogy hosszú és boldog életem lesz. Kivételesen.
És kivételesen azt is érzem, hogy nem csak mások miatt lesz hosszú és boldog életem.
Olyan, amilyet szeretnék. Teli csókokkal, hisztikkel, parádékkal, nevetésekkel, behűtött pezsgővel, fekete-fehér, gyűrött szélű fényképekkel, amiket majd csak úgy, keret nélkül nyomkodok fel a falra.
Miattam lesz hosszú és boldog életem. Mert nem csak mások miatt vagyok szerencsés, hanem magam miatt is. Nem mintha olyan nagy szám lennék, nem azért.
Hanem azért, mert voltam már egyedül. Voltam csak magamnak, és megcsináltam úgyis.
Rengeteg a rossz bennem, de van jó is. Én erős vagyok. Megtanítottam magam erősnek lenni.
És elhatároztam, hogy ez az egész így lesz. Akarom. Tudom. Ha eszembe jut, mosolyognom kell. Mert várom.
Szóval, lehetőség, az mindig lesz. Mindig lesz egy pont, amikor majd azt gondolod, hogy csinálhattad volna jobban is. Nem azt kell mindig keresni, hogy mit szúrtál el. Mert akkor tényleg elszúrod az egészet.
Tanulj belőle. Tanulj a múltadból. Szeresd a jelent. És csak csináld, valahogyan. A magad módján.
Bloggal, anélkül. Drámaival, anélkül. Budapesttel, vagy anélkül... úgy, ahogyan te szeretnéd.
Ne ahogyan más szeretné.
Hosszan. Hosszan és boldogan.
