KOPOGTAK A MACSKAKÖVÖN A CIPŐSARKAK

A buszsofőr gondterhelten figyelte a vékony bokákat, ez nem sokat szedett magára télen, gondolta, és a csíklábút nézte, ahogyan rohan át a zebrán, a magassarkúja csak úgy kopog, minek hord ilyet ez a lány, gondolta, ha minden nap lefutja itt a maratont, az egész utca őt nézi, az autók megállnak, ennek meg vörös a feje és nevet magán, miközben fut, na gyere már azon a csíklábadon, gondolta a sofőr.

A csíklábú felrontott a lépcsőn, közben elbotlott, már az ajtóban elkezdett nevetni magán, a sofőr pedig elmosolyodott, bolond ez, csikó ez még, gondolta, na ne nevetgélj már itt, a csíklábú lezuttyant a megszokott ülésére, ez mindig ideül, múltkor valaki más volt itt, ez meg addig nézte, amíg szó szerint lenézte amazt a székről, hihetetlen, csóválta a fejét a sofőr, otthon meg mondta a feleségének, az Évinek, hogy láttad volna azt a lányt, nagy franc lesz még abból a gyerekből, annak beszél a tekintete, Évi pedig elmosolyodott és elvette előle a tányért, végeztél, Feri? - kérdezte, ő pedig kért még a paprikásból, na ez a csíklábú, ez biztosan nem tud főzni, ez a gyerek olyan egyszálbél, csoda, hogy megmaradt valahogyan.

A csíklábú mosolygott és kibámult az ablakon, szorongatta a vonaljegyét, másfél hónapja jár ezzel a jeggyel, egyszer volt ellenőr, ő meg kilyukasztott egy másikat, biztos fontos neki az a jegy, vagy mi, vélte a sofőr és fékezett az alagút előtt, szegény biztos nem tud bérletet venni, ebben a mai világban ő már meg se lepődik ezen, de az is lehet, hogy ruhákat vesz bérlet helyett, vagy ezeket a kopácsolós magassarkúkat, a fene se nézné ki ebből a lányból, hogy tíz lépésnél tud többet futni egyhuzamban, aztán most is hogy iderohant, megedződött ez a télen, megedződtek mindketten, akkor is folyton a csíklábúra várt.

Ez most boldog, gondolta a buszsofőr és dobolt a kormányon, amíg a turisták felnyomakodtak a Clark Ádám téren, ezen minden látszik, az is, ha baja van, az is, ha nem, látta ő már sírni a csíklábút ezen a buszon, úgy sírt, mint egy gyerek, hatalmas könnyekkel, majdnem megállította a buszt és leszállt róla, ő nem tudja nézni, ha valaki sír, amikor az apját elvitték és az anyja zokogott a konyhában, ő akkor is kifordult onnan, otthagyta az öccsét, pedig a Misi akkor még csak hét éves volt, ott állt a Misi a kopott kék nadrágban, amit ő nőtt ki azelőtt nem sokkal, és csak nézte az anyjukat, nem értette, mi van, ő pedig kiment, ő nem tudja nézni, ha valaki sír, pláne így, mint a csíklábú, ez levegőt sem kapott, ennek valami iszonyatosan fájhatott.

Ő azt se bírja nézni soha, ha a lánya sír, az kiskorában megkapott mindent, babát, cukorkát, kirakóst, csak ne sírjon, egyik gyerekétől se bírta elviselni, ő bármit megadott, csak ne kelljen ezt látnia. A fia az más, ő az Évi vére, a fia jólelkű és mindenkinek azonnal segít, a fia mindig megvigasztalt mindenkit, ne félj, anya, mondta Évinek, semmi baj nem lesz, pedig akkor már mindenüket el akarták vinni, megoldjuk valahogyan, mondta a fia és ki akart maradni az egyetemről, pedig mindig is mérnök akart lenni, dehogyis engedték neki, egész életében ezért tanult, nem mész sehova, te gyerek, milyen hülyeség ez, szerencsére a Misi segített nekik, a Misi mindig mindenben segít, pedig akkor a konyhában is hogy otthagyta, hogy szégyellte magát mindig miatta, otthagyta a Misit, pedig csak hét éves volt.

Ez a csíklábú, ez biztosan tudná, mit csináljon, ez mindig úgy vonul, mint egy nagyasszony, már messziről látszik, milyen kedve van, ha baja van, azt mindenki érzi, ő pedig észre se veszi az embereket maga körül, nagy franc lehet ez a csíklábú, egyszer hallotta beszélni, valami barna fiúval volt itt a buszon, nem tetszett neki annak a gyereknek a képe, nagyon csillogott a szeme, a csíklábúnak is, annak csak úgy szikrázott az egész arca, szerelmes volt az, de rég is volt ez, azóta elment a tavasz meg a nyár is, a csíklábú pedig pont olyan fehér, mint télen volt.

Az Andrássyn beállt a dugó, mindenki ilyenkor megy haza a családhoz vagy bevásárolni vagy tudja a fene, gondolta a sofőr, ilyenkor nem lehet megmozdulni ebben a rohadt városban, őket meg folyton nyaggatják a menetrenddel, de nem lehet megérteni, hogy ezt a várost nem erre tervezték, nem ennyi autóra meg buszra meg villamosra, kicsi ez a város ekkora forgalomnak, persze, hogy elkésik az ember, aztán még ordibálnak is vele, vele aztán ne ordibáljon senki, őt már nem érdekli, elviszi itt a végén a gyomorbaj, ő már nem idegeskedhet, csinálta ő eleget.

A csíklábú most nem siet, máskor ilyenkor már ideges, hú, de csúnyán tud nézni ez, ha ideges, most nyugodt, biztosan randevúja van, de a száját még mindig festi, összekenne ez mindenkit ezzel a rúzzsal, nem tudja, hova megy, ez mindig megy valahova. Azért pirult ez a nyáron, most már félig olyan, mintha élne, télen úgy mászkált itt, mint egy orosz vámpír abban a bundában, csak a lába látszott ki.

Elsőnek értek a magassarkúk a járdára Deák Ferenc téren, fut ez tovább, gondolta a sofőr, a női táskából előkerült a cigaretta, ennek miért van ilyen hatalmas málhája mindig, miket cipelhet benne, a sofőr bele se mert gondolni, látta ő már a csíklábút úgy turkálni abban a táskában, hogy eltűnt a fél karja, bár rövid karja van ennek, az egész gyerek lehet vagy százhatvan centi, nem sokkal magasabb az Évinél, ez a lány akkora, mint a kutya ülve.

Kattant az öngyújtó, a Marlboro füstje messze szállt a budapesti délutánban, a sofőr nézte a csíklábút, hogy hívhatják ezt, gondolta, és mintha a csíklábú megérezte volna, egy pillanatra visszanézett, nyakában megcsillant a lánc, Eszter, olvasta a sofőr, milyen komoly, felnőtt név ez neked, te majom, most is hogy ugrálsz a zebrán, és nézte a csíklábút, és egy pillanatra nem a huszonpáréves fiatal lányt látta, ahogy szlalomoz a taxik közt és nevet és integet, hanem valaki mást, és akkor megnyugodott, ember lesz belőled is, gondolta a sofőr, és visszafordult az ablakból, nem lesz itt veled semmi gond, te csíklábú, nem féltelek én téged, fiam, csak menj már, a végén még elüt itt valami, aztán a kórházba is én fuvarozhatnálak, amilyen te vagy, még a mentőben is rád várnánk, ha rajtad múlna, te onnan is elkésnél.

(A novella előzménye itt olvasható)

01 28

A cigarettafüst úszott kettőnk közt, engem álmosított a fröccs, a zene, arra gondoltam, holnap esni fog, és az elmúlt fél évre gondoltam, amikor lefotóztam neked a februári havat, az első tavaszi esőt, és elküldtem, hogy te lásd Portugáliából, mi van Budapesten, ahova visszavárlak.
Én visszavártalak és sírtam miattad és nevettem miattad, és arra gondoltam, atyaúristen, mit is csinálok, és te ebből semmit sem láttál, csak a mosolyomat, ahogyan mondom neked, hogy otthagytam a Heavent, hogy összevesztem anyával, hogy talán lesz könyv, hogy itt tavasz van és életillat, csak ezt láttad, és azt, hogy rábeszéllek más lányokra, szerintem csajozz, mondtam neked és mosolyogtam és befelé sírtam, arra gondoltam, neked szükséged van valakire, és ahogy látom, nem rám, hát nézzük azt, ami neked a legjobb.


A cigarettafüst úszott kettőnk közt és te azt mondtad, az összes beszélgetésünk rólam szólt és nevetnem kellett mert eszembe jutott, mennyire fájt nekem az egész, én nappal nevettem és dolgoztam és aztán hazamentem, hozzád, vagyis ahhoz, akit azon a tizenöt colos képernyőn láttam belőled és beszéltem, és te most azt mondod, miért nem kérdezem meg, mi volt veled, mit szeretnél, hogy kérdezzek, miközben nézem a füstöt, mit szeretnél hallani? Mert ha elkezdem mondani, én nem fogom abbahagyni, elmondhatnám, hogy január huszonnyolcadikán mentél el, erre is emlékszem, arra is, ahogyan utoljára láttalak, leszálltál a buszról és adtál egy puszit az arcomra, a bal oldalára, én pedig mentem tovább és legszívesebben utánad dobtam volna a táskámat, csak úgysem találtalak volna el, na ezt például elmesélhetném, vagy azt, hogy akárhányan jöttek, mindenkinél azt gondoltam, miért nem vagy te a Miszter? Pedig mindegyik sokkal jobb volt nálad, szerettek és elismertek és akartak, te pedig sosem tetted egyiket sem, mégis rád vártam itt Budapesten.


A cigarettafüst úszik kettőnk közt, és én nem tudok neked mit mondani, ha eddig nem vetted észre, hát ezután sem fogod, soha nem találsz olyat, mint én, ahogyan én sem találok olyat, mint te, a szavaidnak súlya van, mondod nekem, a tetteidnek is, mondanám én, de már nincs mit mondanom, fáradt vagyok, érzelmileg fáradt, belefáradtam a mézesmadzag kergetésébe, a lézer után futó macska vagyok, a lámpatest felé tartó molylepke vagyok, én meghalni jöttem hozzád, és minden egyes alkalommal meghalok, hogyha beszélünk, vagy ha látlak, és nem hiszem, hogy nem tudtad, vagy ha tényleg nem, hát itt van, látod?


A cigarettafüst tovább szállt, kettőnk között pedig ott maradt a csend és a feszültség, dühösen nézel rám, én pedig már sehogyan, fél évig, fél évig vártam ezt az estét, ezt a füstöt, azt, hogy hozzám érj, hogy rám nézz, hogy láss egy kicsit, hát ezt vártam, gondoltam, és elváltunk a Deákon, mi vagyunk a cigarettafüst, én vagyok a cigarettafüst, és te minden további nélkül elfújtál engem, gondoltam, miközben a százötös kihajtott a térről, hát füst lettem, füst lettem, ami végigfutott a tüdődből a szádba és amit kifújtál, talán több ideig maradok meg, mint a ruháidra ülő nikotinillat, talán nem, én már nem is tudom, csak azt tudom,


csak azt tudom, hogy a februári havat nem vártad, nem vártad az első tavaszi esőt sem, én mégis neked adtam, tőlem pedig végképp nem vártad, hogy szeresselek, senki sem várta tőlem, és most csak ülök a buszon és még sírni sem tudok, annyira szégyellem magam, hogy valaha ennyire szerettem valakit.