2013. január 28., hétfő



tényleg ez az ára annak, hogy éjszaka dolgozom, hogy nem tudok elaludni hajnali hatig; egyébként pont ez lesz az oka annak is, hogy az első órámra nem fogok tudni felkelni majd, és ha igen, hát ahelyett, hogy a terveim szerinti gyönyörű-szupermodell-a-tengerparti-széltől-kócos-hajjal imázzsal mutatkoznék a negyedik szemeszterem első napján, úgy fogok kinézni, mint akit szimplán csak elgázolt egy kukásautó. vagy kettő.
egyébként nagyon lekötöm magam, a Masnira írogatok bejegyzéseket, melyeket majd wargica publikál, hiszen ki tudja, mikor leszek megint online; a háttérben rádió szól, a brit lobogós paplanhuzatom teli van az eddigi határidőnaplóimmal, színes tűfilcekkel, post-itekkel, én pedig az elmúlt tíz percet azzal töltöttem, hogy egyesével megjelöltem a még márciusig hátralévő 31 napot (tudom, hogy ennyi van, mert megszámoltam), beírtam mindenhova szépen, hogy 28, 19, 7, 5, 3, és nagyon örültem magamnak, hogy jé, mit találtam ki.


egyébként talán nem kellett volna meginnom azt a kávét még a sohóban így este tíz felé, vagy mikor, egyébként ez is annyira jellemző, hogy amikor szabadnapunk van, dórika meg én is bemegyünk verni a munkahelyünkre a vernivalót, ültünk a bárszéken, és nagyon jó volt. szeretem a sohót.
ma balázs felvitt a duna plaza tetejére; persze le volt zárva, de kijutottunk. ott álltam x méter magasan budapest felett, és belebizsergett a lábam a gondolatba, hogy most leugorhatnék innen, de nem akarok; a nullás skálától való kilengés mértéke volt az, ami ennyire felvidított, hogy kilehetnék annyira, hogy megtegyem, de sose lennék ki annyira, hogy így döntsek. szóval csak mosolyogtam.


van egy csomó dolog, amit meg kell tennem, mielőtt huszonegy leszek. például még sosem söröztem éjszaka senkinek sem a háztetőjén; tudjátok, mire gondolok, a kockás pokrócon ücsörgésre éjszaka, a csillagok alatt. mint tedék a himym-ben. szóval igen, ezt szeretném. csak kiülni oda, a heinekenemet fogni (sznobizmus ide vagy oda), és felfogni, hogy mennyire semmi vagyok az egészhez képest.
és még sosem ültem elefántháton; sajnos amikor a cirkuszban forgattunk, gondoltam, végre itt a nagy lehetőség, erre kiderült, hogy a fővárosi cirkuszban nincs elefánt.
és el akarok menni a john lennon-falhoz. prágából még nincs kövem, londonból és párizsból és new yorkból és rómából van. prágából egy egész falat akarok. muszáj eljutnom oda. és amszterdamba megint. állni a sarki sültkrumplis előtt, és átsétálni a nyolcvanötödik kanálison. és beszélni akarok megint anyámmal. és körbeautózni apámmal amerikát, tényleg, mert megbeszéltük, paul simont fogunk hallgatni, és megpróbálom majd rádumálni apát, hogy kilógathassam a pucér lábam az ablakon. nem nagy cucc. de ezt akarom.


nem meglepő. mármint most hallom a fejemben az alsós osztályfőnököm hangját, ahogyan mondja, hogy jellemző, tudjátok, nem úgy jellemző, hogy most valami nagyon csodálatos dolog történt, hanem hogy jellemző, hogy a meyer eszter-virágnak az a célja, hogy provicence és ann arbor közt félúton kidugja a retkes lábát egy bérelt autó ablakán. jellemző. hát tényleg az.
de legalább tudok magamról mondani egy dolgot, ami jellemző rám, aztán kimúlik az egész.
szilágyitanárúr azt mondta, nem rövid távú elképzelések kellenek, hanem hosszú távúak, és ő csak tudja. és hát nyolcvanévesen ezt fogom mondani az unokáimnak, hogy igen, elhatároztam, és megcsináltam, és nekem ettől nagyon jó lett.


emlékszem, mennyire vígan ismételgettem az elmúlt négy évben, hogy mennyire kára önmagam vagyok, ez volt a mantrám. most pedig arra gondolok, hogy oké, tudom, hogy önmagam vagyok, nekem ettől nagyon jó, de ki a fene az az önmagam? az az önmagam, aki hisztérikusan otthagyta ma bét az újpesti metrónál? az az önmagam, aki végigrinyálta, hogy élete első szálkáját húszévesen kihúzzák a tenyeréből? az az önmagam, aki mindig elsírja magát a forrest gumpon? önmagam nem fekete és fehér, ennyit még én is tudok a valószínűleg alacsony érzelmi intelligenciámmal. fogalmam sincs önmagamról. de majd lesz. van még időm.


érdekes. sokszor azt érzem, elfolyik az idő a kezeim közül, pánikba esem, hogy úristen, húsz vagyok, és rohadtul nem tartom semerre sem, aztán amikor arról van szó, hogy idő kell, míg rájövök, ki vagyok, megnyugszom, és úgy érzem, az egész felér a végtelennel. hogy van még. hogy türelmes.
és csak az jár a fejemben, hogy mennyire szomorú, hogy ezek az alapvető dolgok - amiket a tízéves öcsém hét évvel ezelőtt már simán megmondott volna -, húsz éves és huszonöt napos koromban jutnak eszembe.
miközben sp szól a rádióból. és énekli, hogy maradnék.

én is.