AZ A HAT FOG

- Ezek csövesek - húzta el a száját Orsolya és összébb rángatta magán a khakizöld parkát.
Követtem a tekintetét - valóban, a passzázs alatt igen szakadt társaság vonult el, kezükben kannás bort lóbálva. Voltak összesen vagy hatvan évesek. És heten voltak.
Összevont szemöldökkel próbáltam meg visszaemlékezni, mikor is éltem a "bulizós" korszakomat. Bulinak számít a stégen bort inni és dalocskákat énekelni az osztállyal? Mert akkor gimis koromban. Mondjuk akkor sem kannás borral. Általában. De telefonról játszott Guettával pláne nem.
Ennyi? Ez volt az össz buli? Ja meg ezen a nyáron. Egyáltalán, lehet szakaszosan csinálni az ilyesmit?
Ez normális? Mindegy.
Mindenesetre úgy éreztem, nincs erkölcsi alapom leszólni őket. Én emlékeztem még egy-két csúnyább estémre. Csak abban reménykedtem, hogy mások már nem.
- Figyelj - kezdte nekem, én meg felkészültem valami nagy hírre - voltam a héten fogorvosnál, és egyrészt nagyon féltem...
- Miért pont a fogorvostól? - kérdeztem. - Miért a fogorvostól fél mindenki?
- Nem tudom, de mindig rohadtul ideges vagyok.
- De te minek? - néztem Orsolya szabályos, hófehér fogaira - még én sem félek, pedig nekem olyanok a fogaim, mintha összevesztek volna egymással.
- Nem is az - mondta ő -, hanem hogy van hat darab lyukas fogam.
- Mennyi?? - kérdeztem elhűlve, mint a lottóreklámban.
- Hat - felelte, perverz módon némi büszkeséggel, hogy sikerült ennyire megdöbbentenie. Apró örömök az életben.
Egyrészt próbáltam diszkréten belebámulni Orsolya szájába, másrészt pedig eszembe jutott, ki Orsolya barátja. Aki az én volt barátom. És akit én is ismerek.
- Orsi - kezdtem növekvő balsejtelemmel - Orsi, mondd, hogy Balázzsal utána nem számoltátok meg a lyukas fogaid.
Csend.
- Háát - kezdte felháborodottan, aztán váltott - nem.
- Na persze.
- Nem számoltuk meg, hanem belevilágított a telefonja vakujával a számba.
- A telefonja vakujával. Legalább az utcán?
- Dehogy!
- Hanem?
Orsolya elvörösödött.
- A vonaton. Úton hazafelé hozzájuk.
Itt már elröhögtem magam.
- És utána megnéztétek az ő fogait is, nem?
Orsolya hevesen kussolt.
- Igen - mondta végül kényszeredetten.
Ránéztem. Visszanézett. Végül mindketten röhögtünk.


Hazafelé menet reggel ötkor azon gondolkodtam, hogy milyen jó, amikor két ember így összeillik. Azt hiszem, valahol minden Orsinak van egy Balázsa, vagy nem is tudom, a legtöbb embernek van egy párja, aki tényleg kiegészíti őt. Hogy talán nekem is van valahol valakim.
Bár nem tudom. Nem érzem magam hiánytalannak. Azt hiszem, annyira erős vagyok, hogy az már ijesztő. Nehéz lehet egy kemény nőt szeretni. Még lyukas fogaim sincsenek.
Lehet, hogy felmerül benned a gondolat, hogy a volt barátom barátnőjét hogyan kedvelhetem. Hát így. Mert ennyire összeillenek. És mert felnőttek vagyunk és örülök, hogy ők együtt vannak. És mert körülöttem általában minden kicsit fura és összevissza.


Szóval valószínűleg mindenkinek van valahol valakije. Nem tudom, nekem mim van, talán a blog. Az biztos, hogy fel tudok sorolni jó pár dolgot, hogy miről nem szeretném, hogy legyen (és itt most nem a nemi betegségekre és az ortopéd cipőkre gondolok). Fel tudok sorolni pár elrettentő példát - a kedvencem az volt, aki azt mondta, nem szokott gondolkodni, mert nem emlékszik, hogy hallaná a saját hangját a fejében, de szokott álmodni néha - de ezeket ráérek kifejteni.


Örülök ezeknek az összeillő pároknak. Ők valahogyan úgy vannak együtt, olyan magától értetődően, mint ahogyan a zoknit is párban kapod, ahogyan a befőttesüvegeknek van tetejük. Olyanok együtt, ahogyan a citrom jár a tekilához - és a só, vagy a fahéj és a narancs, ez már a tekilától függ. Egyszerűen együtt vannak, egységet alkotnak, és amikor rájuk nézel, akkor tudod, hogy működik köztük minden, ami lehetséges.
És ez jó.


És én? Én nem tudom. Majd lesz, ha lennie kell, én ezen már nem izgulok.
Addig meg? Addig meg annak örülök, hogy legalább nincsenek lyukas fogaim. Bár a szeretet egyik legcreepybb - és valamiért egyik legromantikusabb megnyilvánulását is kívül tudhatom az életemből. Igazából nem is bánom. Mindig lesz majd valahogyan. És ha nem?


Akkor majd lesz Cirmi meg Tappancs meg Nyávi és Kormi.

TATJANA LEVELE;

Néha csak úgy megszólal a fejemben a Vágnerréka hangja, amikor a mustrán Tatjána levelét szavalta.
" Én írok levelet magának " - kezdte, és emlékszem, arra gondoltam, atyaúristen, mennyire passzol ez a vers Vágnerhez.
Persze volt osztálytársak hangját hallani a saját fejünkben cseppet sem a legbiztatóbb dolog, de négy évi majdnemegyüttélés (két szobára lakott a 303-astól) azt hiszem, ez már igazán nem nagy dolog.
Mindig is utáltam Anyegint, Tatjanát meg főleg, így nem értem, miért köszön vissza néha-néha ez az egy sor. Talán mert úgy gondolom valahol belül, hogy igenis megfér a fejben (is) tartott napirendek, teendők, Cseh Tamás és Tóth Krisztina sorok mellett, van helye a leopárdos pulóverek és az ásványköves gyűrűk mellett, ahogyan a Marlboróhoz és a tejeskávéhoz is illik.


Sokszor tényleg úgy érzem, hogy akármi is van, én mostanában egyben vagyok. Azt hiszem, ehhez kell az a néhány év, amit magam mögött hagytam, de legfőképp annak a következő - reményeim szerint - jó néhány évnek a kecsegtető reménye, ami most jön.
- Mi a baj velem? - zokogtam pár hónapja egy kisüveges pezsgővel a kezemben, és nem értettem tényleg, hogy most mi van. Egyedül fogok meghalni, bizonygattam, és cseppet sem úrinős mozdulattal meghúztam az üveget. Hiába, vannak szokások, amik nem változnak.
Gondoltam, nem tré, eléldegélek majd én Cirmivel, Kormival, Tappanccsal és Nyávival, na meg Pierre-rel, hiszen ennek a sosemvolt, és remélem, leendő mopsznak a jelenléte lassan már tényleg valós (ahogy ezt így eddig visszaolvasom - lehet, tényleg problémáim vannak).


Nehéz, az tény. Nehéz megtalálni a megfelelő embert, a megfelelő pillanatot, ahogyan a megfelelő cipőt és farmert és nehéz beszerezni, az előbbit úgy kell kitaposni, hogy senki ne vegye észre, és méltóságteljesen egyensúlyozni benne, a másiknál pedig a megfelelő optikai tuning a fontos.
Talán nem is kell keresni, mert majd jön.
Nehéz megtalálni a megfelelő önmagunkat.


Ezeket nem is kell annyira akarni. Boldognak sem akarni kell lenni. Egyszerűen szeretni kell az édes kis semmiségeket, aztán csak megy majd magától az egész. Én legalábbis ebben hiszek, és eddig tökre bejött.
Mindig azt hisszük, hogy most a legszarabb. Aztán eltelik egy hét, és már fogalmad sincs, miért csapkodtál tárgyakat nemrég, és hogyan ecsetelted a történteket hisztérikus hangon a legjobb barátnődnek, a telefont a vállad és az állad közé szorítva hagymaszeletelés közben.
Mindig az aktuális tragédia a legnagyobb, ahogyan mindig az aktuális szerelem a legerősebb. Talán jobb lenne, ha az aktuális boldogság is a legszebb lenne, és akkor nem is lenne semmi baj.


Egyszerűen nem tudunk boldogok lenni. Mintha nem tanították volna meg nekünk; mindig azzal vagyunk elfoglalva, mi nincs, mi van másoknak, mit nem kaptunk meg az élettől. Követelőzünk és elvárunk és ujjal mutogatunk, mint a gyerekek, pedig amikor ők csinálják ezt, fensőbbséges arckifejezéssel lehordjuk őket, és örülünk magunknak, hogy mi ezt kinőttük.
Pedig dehogy. Néha ugyanúgy tudunk gonoszkodni, mint évekkel ezelőtt. Sőt, élvezzük is. Néha szeretjük megvenni a krokodilos csipszet és húsz métert sprintelünk az epermintás zsepiért, mert egyszerűen az jobb, mint az unalmas fehér. És néha kis köcsögök vagyunk és jobban kell nekünk valami, csak mert másnak is az kell.


Sosem leszek Tatjana. Igazából nem is akarok Tatjana lenni, pedig életében legalább egyszer mindenki volt már Tatjana. Amikor hőst kellett választani, én mindig valami nagyon menő mellett tettem le a voksot - Xena, Buffy, vagy Suze a Mediátorból, mert lássuk be, menő is mindenki szeretne lenni az életben.
Ha azt mondom, én nem, akkor hazudnék, és mindannyian tudnánk. Úgyhogy felesleges.
De leginkább, azt hiszem, azokat az állapotokat akarom tartani, amiket szeretek. Egész életemben úgyis ezen fogok melózni, úgyhogy ezt sem kell túlgondolni.


Én már elengedtem. Arra figyelek, van-e itthon tej a holnapi kávéhoz; az időjárás-jelentést figyelem, hogy ki tudjam találni, mit vegyek fel; a hangulatokat figyelem és a rekeszizmom állapotát figyelem, mikor ordítva röhögünk R-rel, mint két piros rúzsos makákó. Ezeket figyelem. A leveleket figyelem, amiket kapok valahonnani, ismeretlen emberektől, akik nem félnek azt mondani nekem, hogy figyelj, bírom, amit csinálsz. A meghatódottságot figyelem, az összeszoruló torkomat, amikor ezeket olvasom. Hogy valahol, valakinek, ez jelent valamit. Ennél jobbat és szebbet nehezen lehet adni olyan valakinek, mint én.


Kicsi ez a város lassan már nekem. Érzem a talpam alatt, ha megyek valahova. Hallom a szél susogását - most figyelj! Most nagyon figyelj! - és arra gondolok, kiismertél, Budapest, és kiismertelek, Budapest.
És tudod mit? Egyáltalán nem is zavar. Tulajdonképpen kedvellek.


Kedvellek.

ÉS ÁTGÖRDÜLT A SZÁZÖTÖS A LÁNCHÍDON;

- Szia - ült le mellém az öt évvel ezelőtti énem a padra.
Szia, mondta a 26 éves Meyer Eszter-Virág, karcsú lábait keresztbe tette és rágyújtott.
A tizenhat éves Eszter megrázta vörös fürtjeit és megigazított egy pillangós csatot.
- Mit keresel itt? - kérdeztem tőle. Megfontoltan bámulta a lila, selejtezésre szoruló tornacipőjét.
Babe, you can drive my car / yes, i gonna be a star - olvastam rajta a szöveget.
Mennyit hallgattam ezt a dalt.
- Szóval - kérdeztem -, mi a szart kerestek itt?
- Nem tudom - felelte a dohányzó 26, és pirosra festett körmű ujjával a másikra bökött - ő hívott ide.
Kurva barátságos vagy, gondoltam. Kedves lány. Se.
- Azt hittem, sosem lesz ilyen szép formás lábam - próbáltam barizni.
- Persze - horkant fel amaz -, mert csak később kezdesz el futni. Rád is fér...
- Szóval elkezdek majd - ismételtem reménykedve, nagylelkűen figyelmen kívül hagyva kingai stílusát.
Nem figyelt rám. Engem figyelt. Résnyire szűkült zöld szeme szeme csak úgy világított a sűrű szempillák alatt. Emlékszem, egyszer így néztem a mamámra, és azt mondta, ilyenkor határozottan ronda és gonosz vagyok. Igaz. Úgy látszik, 26 ezt elfelejtette.
- Szóval? - kérdeztem megint a vöröstől. Az csak mosolygott.
Remek, gondoltam. Itt vagyunk hárman, a hippi, a méregetős meg én. Szép csapat.
- Huszonegy vagy - mondta nekem az idősebb, és közben félig leégett a cigarettája.
- Okos vagy - mondtam neki, megunva a méregetést.
Ő elmosolyodott.
- Fura volt az az év. Szerettem - mondta távolba révedő tekintettel. Atyaúristen, ha ilyen leszek, gondoltam, akkor most lőjetek le. Ez azt hiszi, a Vígszínházban van. Mondjuk, Lengyel Tamás is ott van. Vagy a Tháliában. Jó lenne pontosan tudni, mert lehet, a rossz épület előtt sétálok el néha kicsípve.
- Miért is? - érdeklődtem. Őfelsége nem válaszolt. A haja mögé bújt. Örömmel állapítottam meg, hogy az is szép hosszú.
- Gyakran vágattál a végéből - mondta ő, mikor észrevette, hogy nézem. Mikor észrevettem, hogy nézem. Észrevetted, hogy nézlek. Észrevettem, hogy nézel. Ilyesmi.
- Hagyd már, hogy szeressenek - mondta nekem hirtelen.
- Ettől nőtt meg a hajad? - kérdeztem én, mire vállon bokszolt. Aha, hogy erről később sem fogok leszokni. Pedig az tényleg jelentősen segítené a szocializálódásomat.
- Tudod, miről beszélek. Sokat feszülsz azokon, akiken nem éri meg. Nem figyelsz arra, ami belül van. Nem másoktól vagy te te, hanem magadtól. A mások csak ehhez jönnek. Ezzel tartod őket magad mellett. Mindenki jön veled. Nem neked kell jönnöd mindenkivel. Csak legyél te. Ne legyél terézanyu, nagy testvér, padlórólfelkaparó. Mert bele fogsz fáradni. Mindenki azt hiszi, te vagy a legerősebb. Éppen ezért, ha bajban vagy, kiabálnod kell, hogy észrevegyék. Nem mindig neked kell a támasznak lenned. Ne zabáld fel magad. Azt majd megteszik az évek.
- Már megtették? - kérdeztem.
- Nem. De gondolj bele, kiknek a nevét hordod. Velük megtették. Van rajtad egy tetoválás. Ami azt illeti, van pár. Tudod, melyikről beszélek.
- Lesz még?
- Ne terelj. Lesz, egyébként. Persze, hogy lesz. De tudod, hogy most melyikről beszélek. Arra figyelj.
Úgy legyél te, hogy ne bántsd magad. Annyian meg fogják még tenni, neked már felesleges.
Ránéztem a dzsindzserre. Így hívom Krisztinát is, jutott eszembe. Pont olyan vörös voltam, mint ő később. Vagy előbb. sosem voltunk egyszerre dzsindzsik.
A vörös mosolygott. Emlékeztem arra a tizenhatra, folyton mosolyogtam.
- Szerinted?
- Te tudod, mi jön később - nézett rám -, én nem akarom tudni. Csak azt akarom mondani, hogy nem hiába lesz az egész. Keményebb vagy, mint amilyen én vagyok.
- Szerettem tizenhat lenni - mondtam neki.
- Én is - mosolygott.
- Figyelj rám - mondta 26 -, mert csak egyszer mondom el. Azt érzed most, hogy stabil vagy. És instabil. Mindent egyedül akarsz csinálni, de senki sem kért meg rá. Te kérted meg magadat rá. Te választottad, és ha azt hiszed, szarban vagy, szégyelled bevallani. Ezt felejtsd el. Nagyon sokat változtál, és ez jó. Jó irányba változtál. De kell még. És ne félj, jó? Rengeteg olyan lesz még, amitől félhetsz. Ne előre félj. Félj akkor.

Kicsit csend lett. A vörös maga elé meredt és kétségbeesetten turkált a táskájában.
- Na ne már - förmedtem rá, mikor megláttam, mit keresett - kék Bond?
- Szabadkáról hozattad - mondta ő. Hm. És tényleg.
- Ideje mennünk - mondta 26. - Mindjárt jön a buszod.
- Ennyi? - kérdeztem én.
- Mert mit akarsz még?
- Hát, nem tudom. Hogy gazdag leszek és boldog... Boldog leszek?
- Te mindig mindent csak hallani akarsz - mondta mérgesen 26. 16 meg bólogatott. Áruló. - Azt akarod, hogy mindenki mindent helyetted mondjon ki, mert az szerinted könnyebb. Azt akarod, hogy mindig mindenki ezerszer is elmondja, mennyire olyan vagy, amilyen. Mert azt hiszed, ha nem mondják ki, akkor nincs úgy - lovallta bele magát - és néha annyira hülye vagy!
- Ne piszkáld - mondta neki 16.
Ez szép. Ezek most vitatkoznak.

- Hé! - mondtam nekik. - Itt vagyok!
- Igen - mondta nekem az idősebb - itt vagy, és annyi lehetőséged van. Úgyhogy szedd össze magad. Itt vagy, de ne lézengj. Élvezz ki minden pillanatot és gyűjts emlékeket. És utoljára mondom, hogy engedd magad szeretni!
- Mert ha nem? Akkor nem leszek boldog? - kérdeztem már kétségbe esve.
Felálltak a padról. A vörös szökdécselt egy kicsit, a másik kecses volt, mint egy lédi.
A százötös bekanyarodott a sarkon.
- Lazíts néha! - mondta nekem a nagy. A kicsi mosolygott. Szegénykém, gondoltam. Nemsokára összetöri a szívedet Soma, aztán összejössz majd Lázárral. Tőle kapsz majd tulipánt.
- Akkor? - ismételtem meg követelőzően - Akkor boldog leszek?
A busz megállt előttem. Az ajtó kinyílt. Felléptem az alsó lépcsőre.
16 és 26 egymás mellett álltak.
- Boldog leszek? - kérdeztem megint.
26 mosolygott.
- Csak nyugi - mondta nekem, és arra gondoltam, hogy hát, ő csak tudja, nem? - Csak lazíts. Minden rendben lesz. - és eltűntek.


Éjfélkor gördült át a busz a Lánchídon. Én az ablakon bámultam ki.
Minden rendben lesz, gondoltam. Hát, ő tudja. Akkor tényleg rendben lesz.


Rendben lesz. Én elhiszem.

AZ AZ ÖT;

zene



ARCOMBA CSAPÓDIK A SZÉL A LÁNCHÍD FELETT

Harmadik évem Budapesten. Huszonegyedik évem itt, valahol - mögöttem egy befejezetlen főiskola, szívkarcok, hófehér bundák, aranygombos farmerek. Harminchét és feles cipők, elszívott cigaretták, táskámban az üres Marlborós dobozok. Levelek, bejegyzések, képek. Dalok, amikhez emberek kapcsolódnak, érzelmek, szavak, amiket csak egyszer mondasz ki, egy embernek, csak úgy igazán. Dalok, amikhez már semmit sem akarok kötni, és újabbak, amikhez éppen most kötök.



PILLANATOK, PERCEK MÖGÖTT ÁLLOK AZON A MÁSIK OLDALON

Azt mondják, mindenki születik valamire. Nem ok nélkül vagyunk itt, nem azért van az egész, hogy ellézengjünk és lébecoljunk fel meg alá. Azt mondják. Nekem mindegy. Nekem annyi mindent mondtak már. Nem is nagyon izgat. Majd lesz, ahogyan lesz. Korábban mindig rettegtem, hogy mi jön. Minden egyes pillanatot én akartam felügyelni. Ugye, mi együtt vagyunk? - kérdeztem. Ugye, ez így lesz? Lesz valahogy? Mi lesz? Címkéket kerestem és elnevezéseket kerestem és stabilitást kerestem és biztonságot, bebetonozott jövőt és cementbe állított szabályokat kerestem. Azt hittem, hogy ezeknek így kell lennie.



VÉGIGHÚZOM A KEZEM A BRONZBA ÖNTÖTT LILIOMOKON

Most meg? Most meg nevetek. Érzem a napfényt magamban, Érzem, hogy mindennek, ami történt - mindennek így kellett lennie. Csapongok - mondta valaki. Ha csapongok, hát csapongok. Huszonegy éves vagyok. Egy egész élet áll még előttem. Nincs semmi sem biztosítva. Semmi sem monoton. Az tart vissza, hogy bármikor elmehetek. A tudat. A véletlenek furcsa fordulatai, a 105-ös busz reggel 8-kor, a tetovált fiú, aki néha elmegy az üzlet előtt, és a babák mellett nézem a kirakatból. Budapest tart vissza attól, hogy minden felboruljon. Szeretem az életet.



NÉHA KÉT KÁVÉSCSÉSZE AZON AZ ASZTALON

Persze keresem néha. Ha látok egy hasonló alakot, akkor eszembe jut. Néha úgy érzem, meghalok nélküle. Máskor elengedem. Azt hiszem, emiatt annyira lényeges és lényegtelen az egész. Nem az számít, hogy velünk mi lesz. Bármi történik, én ott leszek valahol körülötte, mint egy hatalmas krétával rajzolt X a járdán. Ha időutazol, ide visszajöhetsz. Én elengedtem, ahogyan ő is engem. Szabadok vagyunk.



ÁRVÁNAK LENNI VALAHOL MÉGIS MEGNYUGTATÓ

Aztán azokon a napokon, mikor a madarak csapatokba verődnek a napfény foltjain, tudom, hogy tényleg nincs semmi baj. Hogy lesz még, hogyne lenne, mert az élet nem egyszerű. De majd ráérek mindenen akkor parázni, mikor itt lesz az ideje. Eleget aggódtam már.
Nem a kihagyott lehetőségekről szól, hanem azokról, amik most jönnek majd.







Tavasz lesz majd. Nyár és tornacipők, vörös rúzs, jeges limonádé. Naplemente a háztetőkön. Balaton. Munka és a márvány hideg csillogása, és a klaviatúrán kopogó ujjaim hangja. Tejeskávék a teraszon és hajamba kapaszkodó szél. Nem tudom, hogy hol leszek Szeptemberben. Korábban rettegtem volna ettől. Most izgalmasnak tartom. Én elébe mentem mindennek, és ennél jobban sohasem csináltam.

És csak az az öt szó: 

minden úgy jó, ahogy van.