2013. január 17., csütörtök



éreztetek már úgy, hogy annyira szíven ütött valami, hogy nem kaptatok levegőt, kapart a torkotok, és legszívesebben végigrohantatok volna az utcán, azt kiabálva, hogy nem is tudom, mit, mindegy, kiabálva, és nem tudtátok eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz? hát így vagyok én.


ha nem tudod, hova mész, nem tévedhetsz el
- olvastam b-nél a nagy bölcsességet, ami sajnos igaz.
fogalmam sincs, mi merre, hány méter. nem tudom. lassan már nem is érdekel. csak néha érzem azt, hogy gyökértelenül sodródom a semmibe, azokon az éjszakákon, mikor nem tudok aludni, recseg a padló, és érzem a hajamból áradó cigarettafüstöt.


és igazából már lényegtelen. tartok valamerre. mindig eszembe jut, amit cézé mondott. hogy nem lepné meg, ha jönne egy üzenet tőlem, hogy amszterdamba mentem, ne várjatok. tényleg tartok valamerre, akkor is, ha a kanapén ülve fehérbort iszom bével, vagy dórika mellett támasztom a pultot. mindig is haladtam valamerre, csak nem tűnt fel, és nem a menetszél miatt, hanem mert én ez a típus vagyok, akinek jól bele kell verni az orrát a dolgokba, hogy észrevegye őket. lepattogzik a körömlakkom, nincsenek összeillő zoknijaim, a macskám általában csak rondán néz rám - sajnos leginkább nekem kell elfogadnom magam, a hibáimat, a gyengeségeimet, és a bizonytalanságot, sőt, Bizonytalanságot, nagy bével, a legfőbb ellenségemet kiskorom óta. meg az, hogy senki sem tudja elsőre rendesen ejteni a nevem.


azt hiszem, nagyon szerencsés vagyok. sokkal szerencsésebb, mint a sokévi átlag. annak ellenére, hogy erős diszkalkuliám van, hogy soha nem tudom rendesen kibontani a csipszes zacskót, és általában a kupakok letekerése sem sikerül elsőre, nagy mázlim van, hogy az a maréknyi ember, akiket annyira szeretek, mellettem van. hogy van egy kanfasztikus néhavörösnéhabarna barátném, akivel csinálunk egy szerencsére népszerű csajoldalt. hogy van egy olyan lakótársam, akit imádok, mindig van nálam egy kávéra való apró, és megvan a - kitti szerint "a vándorcirkusz prumadonnája" dizájnú - szobám. van kihez bújnom éjszaka, és az illető tudja a legelső és legfontosabb szabályom (hogyha nagyon részeg vagyok, nem szabad majonézt ennem). a macska sosem lesz normális (mit is vártam egy olyan állattól, akit mikor először betettem az alomba, meghempergőzött benne, majd kimászott? vagy ez tökéletesen normális reakció?).


ha minden jól megy, a végén még tévés leszek. vagy író. amszterdami lakos. kávézótulajdonos. mopsztulajdonos. turista bárhol. mindegy igazából. csak folytatom ezt, amit csináltam eddig is, írok, érzek, nevetek, aztán majd lesz valahogy. eltévedni tényleg nem fogok. viszont lehet, hogy egy nap majd összepakolok, fogom a hercegnős bögrét, a pöttyös könyveket, fogom a befőttsüveget, amiben a gyűrűimet tartom, és a fényeket, amik bevilágítják a szobámat, a hónom alá csapom a macskát meg a kinyomtatott fotókat és a préselt virágokat, a falra ragasztott kólásdobozokat és a szalvétarózsát, fogom a kalapot és a harmincéves fényképezőgéptokot, viszem az angliás ágytakarót, bármit, mindent, semmit, az egészet elviszem magammal.


és akkor majd tényleg tudjátok, hogy amszterdamba mentem, ne várjatok!