Vasárnap este van, tulajdonképpen a névnapom, te prezentációt írsz, én is dolgozom, beburkol minket a cigaretta füstje és a rozé, amit még pár napja hoztam.
A saját nyugalmunkban ülünk. Közös nyugalmunk van, és a kettő összeér középen. Hangosan verem a billentyűket, mert én csak agresszívan tudok gépelni. Rólad gépelek.
Úgy simultál az életembe, mintha mindig is lett volna hely számodra.
Voltaképpen volt s - valahol mindig itt voltál, mint egy hirtelen elkapott pillanat fényképén a kép sarkába lógó kéz, vagy mint a csoportképen az alak, aki véletlenül háttal áll a többieknek.
Te voltál a véletlen pillanat, amikor beléptem valahova, és egy másik kijáraton léptél ki te.
Te voltál a random döntés, amikor máshova mentem, Te pedig aznap oda, ahova én is készültem korábban.
Te voltál a hirtelen megváltoztatott útvonal, amikor egy sarokkal hamarabb fordultam le - a következőn pedig éppen elsétáltál.
Te voltál a végül nem publikált piszkozat, a kitörölt kép, a sokadszor is elküldetlen üzenet. Az ismerős iksz a kis ablak jobb sarkában. Mind te voltál.
Te voltál a talán meglehetne-lehetősége és a talán sosem lesz meg-é is. Te voltál a volt-nincs szekrény a Harry Potterből. Te voltál az elvesztegetett telefonszám és a három intermezzo főszereplője, melyekről sosem tudtál, és melyekről rajtad kívül mindenki tudott.
Te voltál a mindig itt és a sosem.
Úgy lebegtél életem perifériáján, mint egy egyszer beindított örökmozgó egy rosszul fókuszáló kamerával felvett film egy jelenetében. Olyan voltál, mint egy karc a bakelitlemezen, melyet órákig keresel, de csak akkor tudod, hogy ott van, ha kihallod a zenéből.
Elrejtett basszus voltál egy furcsán megkomponált számban. Kint voltál és bent is.
Én villództam akkor. Vibráltam és színeim voltak - bordó és szürke és fekete és fehér és rózsaszín és arany, össze-vissza, a saját szemem is belefájdult. Futottam, nem néztem hátra, csak néha, és úgy pörögtem, hogy teljesen elszédültem, a kezeim pedig csapkodtak körülöttem. Te voltál a hirtelen belépő szédülésben a megmagyarázhatatlan dolog a szemem sarkából.
Ötven centiméter plusz és mínusz hajhossz, férfiak, lepkegyűjtögetés, vizsla, szörfös, blog, sírás, fotófalak, munkák, esték, novemberek - valahogyan eközött tűntél el és tűntél fel nagy ritkán, sosem tudtam, mikor ugrasz fel életem hírfolyamának egy késő esti blokkjaként.
És most vasárnap van, és a névnapom van, viszket az orrom, mellettem kígyózik a füst - itt minden írásban van füst és Marlboro, jobb, ha mindannyian hozzászokunk. Nem tudok többet mondani, mert már úgy írok, hogy itt vagy. Már nem tudok írni, mert mindaz - hogy éppen hol, mikor, mennyire voltál - már mindez annyira távoli és érdekes és szórakoztató, mint egy rosszul elmesélt francia vicc egy ötödik kerületi kocsmában, hajnalban, amikor mégis mindannyian nevetünk, mert bár kint szakad az eső, a szél behozza a résnyire nyitott ablakon a virágzó orgonák illatát, és bár Orbán-kormány van, bent nem dohányozhatunk, nem tudjuk, mi lesz a bevándorlókkal, és még diákhitelem is van, annyira nem érdekel ez az egész, mert miközben hallgatom a francia viccet, te állsz mellettem, az auránk összeér, és később együtt megyünk haza, és együtt ázunk el, reggel pedig tőlem pár méterre főzöd majd le a szörnyű presszókávéd, és egyikünk sem fogja megtudni talán sohasem, mi is igazából annak a furcsa viccnek a csattanója, de legalább együtt nem értjük majd.
Valahogyan, végül, csak találkoztunk.
