SORRY I'M A LITTLE LATE;

Amikor bemutatkozom valakinek, csak visszakérdez zavarában, hogy ne haragudj, hogy mondtad? És én elismétlem, hogy mejjjer esztervirág. Így, egyben és külön és megnyomva és hangsúlyozva, aztán általában megkérdezik, hogy akkor most mi is a keresztnevem? És definiálom nekik, hogy eszterkötőjelvirág, mire megkérdezik, hogy ez hogyan? És elmondom nekik, hogy hogyan.


Én mindig csak mesélek. Hogy hogyan és kikkel és kivel, és hogyan nőttem fel, hogyan nem, hol tanultam, elmesélem Mariettát meg Mészit meg Kristófot, én elmesélek mindenkit. Elmesélem Törökországot és az elsüllyedt falut, és az állampolgárságokat és a nagyapámat és azt is, hogyan ismerkedett meg Nancyvel, akinek sok szőke haja és nagy szemei voltak és becsiccsentve hordta le a nagyapámat egy diákköri bulin a Brown egyetem kellős közepén, és úgy ahogy van, elmesélem.


Én nem mesélek magamról. Nem mesélek arról, hogy mit érzek, hogy minden nap gyalogolok vagy két kilométert, ha mást nem, akkor haza a Lánchídon át, mert muszáj járnom egyet és hagynom, hogy vigyen az egész, beteszek a fülembe valami agresszív feka zenét, amiben sokat biccselnek, és dohányzom és megyek.
Kinyílok az egyik oldalon és bezárulok a másikon. Ahogyan megszólítalak a buszon, vagy az üzletben, pont úgy fordítok hátat, ha beszélnem kell. Mindenkinek elmondok mindent és senkinek sem mondok semmit.


Mi lesz az olyanokkal, mint én? - kérdezem néha egyre többször magamtól mástól, akárhogyan, akárkitől, bár hangosan még sosem tettem fel a kérdést. Egyszerűen vannak emberek, akiknek az élete olyan, mint egy olykor humoros fordulatokkal bíró, cuki kis lányregény, cicás borítóval. Mert tényleg keménykötetbe illő történet az amerikai fiú és a magyar lány találkozása. Egy önéletrajzban is remekül mutatna a kissé deviáns kamasz négy éve a szentesi drámatagozaton, ahonnan egyenes út vezetett fővárosunkba.
Főhősünk itt létrehozott egy divat- és életmódblogot, jó állása lett, igaz, a laptopja tönkrement, telefonja szervizben, ágykerete még mindig nincs, a mopszot hagyjuk is, de főhősünk egy high fashion-üzlet és egy exjluzív szórakozóhely alkalmazottja, jó fizetéssel, célokkal, tigrises pulóverrel.


Főhősünk csak normális akar lenni. Rendszeresen elgondolkozik azon, nem kellett-e volna mégis elmennem közgázra, aztán ott valami kedves fiút megkérni a kalkulus óráról (van ilyen?), hogy korrepetáljon engem, és később jól elvetetni magam feleségül vele, összeköltözhettünk volna egy panelbe, lett volna egy yorkink vagy valaki kis állatunk, aztán gyerekünk, és összeillő tányérjaink meg bögréink.


Utálom a yorkikat.
És tényleg nem menne nekem a közgáz. Még a bölcsészkar sem. Semmi. Diplomáznom kéne, és nem tudom, már annyi mindent kellett volna csinálnom, és semmi. Semmit nem tettem le az asztalra. Még egy kalkulusórán sem voltam.


Én azt hiszem, azért majd lesz valahogyan. Most éppen azt érzem, hogy koffein kell, és laptop, minél hamarabb, és hálás vagyok a Kamillának, hogy használhatom az övét, és tényleg, most már kell szereznem egy laptopot, és ágykeretet és meleg télikabátot, nem csak olyat, ami jól néz ki, és azt is be kell látnom, hogy sosem leszek normális. Bármennyire is szeretnék, de nem.
Sosem látom az egyenes utat. Mindig a kanyargós verziót választom, ahol persze csalán is van, és az ember ötpercenként esik seggre és még rendes kuka sincs útközben.


Nincs más verzió, sajnos. Nekem csak én jutottam. Aztán ilyen lapokkal kell játszanom. Meglátjuk.



Meglátjuk -

LÁNY VÖRÖS RÚZZSAL

Én megfogom a kezed, és húzlak magam után, ki a tömegből, ha baj van. Megmondom, melyik utcába kanyarodj, megigazítom az elcsúszott hajcsatokat. Én fuvart szerzek, és ruhát fércelek össze, én szerelmi tanácsadást adok. Én határozott vagyok, és nem sírok a romantikus filmeken. Hidegvérrel küldöm el az embereket a francba, félnek tőlem a t-mobile-ban, és elértem, hogy az amerikai nagykövetség külön hozassa el FedExszel az új útlevelem.

Én félek a sötétben. Nem szeretek egyedül aludni, ezért vannak plüssállataim. Nem tudok tájékozódni, és ideges leszek, hogyha megjelenik a környékemen bármilyen rovar vagy bogár vagy pók vagy repülő állat. Én aggódom a mellméretem miatt, és képes vagyok órákig hallgatni egy számot.

Egyben vagyok, de mégsem. Támasz vagyok, amit meg kell támasztani, nem kezelem jól az érzelmi helyzeteket, de tudok néha nagyon higgadtan viselkedni. Fogalmam sincs, milyen vagyok, képes vagyok óránként változtatni a véleményem valamiről, és persze az összes verziót komolyan gondolni, hozzád bújok este, pár óra múlva pedig hidegvérrel lelépek a fenébe.

Azt hiszem, a legnehezebb dolog a világon olyannak lenni, amilyen vagy. Ez önmagában tekintve nem nagy kinyilatkoztatás, de nekem majdnem huszonegy év kellett ahhoz, hogy rájöjjek erre, ahogyan arra is, hogy változhatunk, vannak hibáink, de nem kérhetünk folyamatosan elnézést magunk miatt. Mert akkor már az egész nem éri meg. Követünk el hibákat, teszünk olyan dolgokat, amiket szégyellünk, és jó, ha erre rájövünk, de nem élhetünk úgy, ahogyan mások szerint lenne helyes.

Mostanában azt látom, ha találkozom egy-egy régi ismerőssel, hogy a legutóbbi beszélgetésünk óta mindig egy kicsit felnőttebbek vagyunk. Az a tizennégy éves lány és az egy héttel fiatalabb fiú ott maradtak valahol, és azóta eltelt x év, és persze még mindig ugyanazok vagyunk, de már annyira máshogyan csinálunk mindent. Magunk 2.0-i vagyunk, és ez jó.

Vissza tudok nézni az útra, amit eddig bejártam. A saját huszonegy évemre, a blogra, ami hét éves, mindenre. És nem mondom, hogy büszke vagyok, mert nincs mire büszkének lennem. Semmi olyat nem tettem le az asztalra, amire verhetném a mellem. Voltak szarabb és voltak jobb időszakok, volt szerelem, volt barátság, voltak csókok, voltak hisztik, minden volt, dráma, amit akarsz, és azt hiszem, az egész úgy volt jó, ahogyan volt.

Mostanában hajsza van. Korán kelés, rohanás ide, onnan pedig oda, fáradt vagyok néha, és heti hat napot dolgozom, ha szerencsém van, akkor csak ötöt, de szeretem így. Nem akarok megállni. Szeretem, hogy nincs időm semmire. A munkába menekülök, a rohanásba menekülök, az energiaitalokba meg a cigarettába meg a kávéba menekülök, mert attól félek, hogyha lesz időm magamra, akkor bepánikolok attól, hogy van időm. Ellentmondásban élek, és folyamatosan megyek valahonnan valahová, és ez jó.

Abba kéne hagynom, hogy lebeszélek másokat magamról. Néha csak egy érzelemgubanc vagyok, máskor pedig én simítom ki a szálakat. Változtatok és változtatnak engem is. Korábban tiltakoztam volna, most már viszont csak hátradőlök, és menjen az egész, előre.

Én emlékszem arra, milyen volt először belépni a szentesi Horváth Mihály Gimnázium kapuján. A felirat fölöttem - Ifjúságnak és hazának -, én ezt láttam meg először, és azóta is rengeteg alkalommal eszembe jut. Ahogyan az is, milyen volt rajta kilépni.
Szabad voltam és elveszett. Idegen lett minden szag, minden fény, mégis tudtam, hogy figyelj, ez most tényleg jó lesz. Hogy nincs más hátra, csak előre, ezt a Punnany is megmondta, úgyhogy valahogyan csak kell lennie.

Huszonegy éves vagyok. Amikor kimondom, hogy érettségi, már semmire sem emlékszem, mert csak arra emlékszem, mi volt előtte, és hogyan lett utána.
Már nem mondom azt hogy "osztályom", és csalónak érzem magam. Egyszer sem mentem vissza azóta. Azt hiszem, meg tudnám tenni, de rengeteg dolog van, ami egy kicsit még fáj.

Hogy annyit beszélek róla, és olyan dolgokat kapok vissza, amiket nem érdemlek meg. Hogy idegen emberek ismernek el, és azok közül, akiktől egy jó szót várnék, senki sem tudja mondani, hogy figyelj, ügyes voltál. Te a mi gyerekünk vagy. -- de Szentes hallgat. Az emlékek hallgatnak. Én hallgatok.

És megyek előre. Mást nem tudok tenni. Néha a szőnyeg alá söprök, és pillanatok alatt jelenik meg az összes szociális fóbiám és komplexusom, ha olyan van, máskor pedig én is egy vagyok az óriás arcú lányok közül, akik nem éreznek semmit sem.

Azért általában a kettő közt vagyok, szerencsére. Én elindultam valamerre, és néha megakadok, de akkor hirtelen mindenki húzni kezd. Löknek előre a kis levelek, lök előre a Lívia, lök előre engem minden és mindenki. Megtartom, amit kapok, mert fontos. Mert kell. Mert a jót kell nézni, a rosszból tanulnunk kell, de aztán el kell engednünk, mert nem cipelhetünk csomagokat.

Stay Strong. Varrattam magamra évekkel ezelőtt. Senki sem szokta megkérdezni, miért került rám, csak mosolyognak, hogy milyen roppant eredeti ez a lány a közhelyével a bal csuklóján. És velük mosolygok, mert rajtuk mosolygok. Aki elítél, az nem tud semmit. Nem tudja, mit éreztem akkor, és mit érzek most, ha ránézek. Kicsit megdobban olyankor a szívem, és tudom, hogy innentől tényleg csak tovább van. Mert ezt az üzenetet a jövőbeli Eszter-Virágnak küldtem egyszer, és nem tudtam, ahogy most sem tudom, mikor lesz rá megint szükség. Egy hét múlva, öt év múlva, vagy harmincnyolc évesen, hat hónaposan és tizenegy naposan?
De itt van velem a Stay Strong, és az enyém.

You don't choose the passion - the passion chooses you. Nem te választod a szenvedélyt, a szenvedély választ ki téged.
Én sosem akartam írni. Nem akartam blogolni, nem akartam verset mondani, nem akartam színészkedni, mert anyám - a merengő tekintetű, hosszú szempillájú anyám, akitől a zöld szemem örökölte - ő ezt tette. Tévézni sem akartam. Nem akartam többet Nyemcsok Éva Eső lánya lenni, mert bármit tettem, mindig valahogyan azt az utat választottam, amit ő. Én egyedül akartam boldogulni, meg akartam mutatni, hogy nem csupán a lánya vagyok valakinek, és nem csupán így vagyok én én.
Külön akartam lenni Meyer Eszter-Virág, aki Eső lánya. Akiről csak mellékesen kérdezik meg, a róla szóló társalgás harmincötödik percében, hogy amúgy tudtad, hogy ő az Eső lánya? - Tényleg? - kérdeznének vissza mások, mellékesen megállapítanák, hogy a szemünk hasonlít, és ennyi.

Be the change - volt a harmadik nyáron, és akkor éreztem, hogy lezártam húsz évet. Nem cipelhetek magammal tovább haragot és tettet és dühöt és csalódást. Nem tehetem, mert megölöm magam. Megölöm az életem és a boldogságom és megölöm a hitem a jóban, megölöm a lelkem, és megöli a múltam a jövőmet. És vettem egy nagy levegőt és Mészi fogta a kezem, és előtte és utána elszívtunk egy-egy szál cigarettát az erkélyen, és tudtam, hogy ez most tényleg visszavonhatatlanul, kitörölhetetlenül az enyém.

A változás képessége. A továbblépés lehetősége. Meg tudom tenni. Lehet, hogy egy életre szóló tetoválás kellett hozzá, és ez adta meg a kezdő lökést - de megvan bennem a szándék, az elhatározás és a tett is. Megtettem.

Könnyebb lelépni, mint maradni. Könnyebb félbehagyni, és fejvesztve elrohanni az ellenkező irányba. Csak sajnos nem futhatunk mindig el. Egy idő után fut velünk a szégyen, a lelkiismeret-furdalás és az emlékek is.
Én nem akarok többször lelépni. Nem fogok.

És hogyan lesz tovább? Nem tudom. Én sosem tudom. Csak valahogy mindig összejön, és ha rossz, akkor szomorkodunk, kihúzzuk magunkat és bizakodunk. Ha jó, akkor meg örülünk.

És megfogom a kezed. Biztos, ami biztos.

ÉN VAGYOK

 

Én vagyok az, aki nem jó
fellegajtó-nyitogató

Énekelte egyszer még Viktor, és akkor arra gondoltam, hogy milyen szép is az, hogy fellegajtó-nyitogató.

Aztán eltelt három év. Szétszéledtünk, és már nem a tizenkettedik dé osztály egyik kevésbé jeles képviselője voltam, hanem csak én, Meyer Eszter-Virág, így lecsupaszítva. Lélekmeztelenül.

Voltam már minden. Minden voltam.

És volt, amit elhibáztam, olyan is, amit más hibázott el, mégis én lettem szívkarcos. Vittem tovább a fájdalmat, a nevetést, vittem az Andrássyn lerótt köröket. Vittem tovább a táskába gyömöszölt életemet, a befőttesüvegben tartott gyűrűket, a sosem mondott szeretlekeket. Martam el és elmartak. Fájdalomból varrattam, dühből nevettem, és igyekeztem boldog vesztesként, hátra sem nézve - hiszen a győztes egyedül van, a férfiak sosem néznek hátra, mondta egyszer anyám, mikor apám elindult a reptérre - csak menni tovább.

Mindent, amit az elmúlt hónapban leírtam volna ide, az érzelemfeleslegeket, mindent elosztogattam. Adtam belőle Líviának, a modellnek, a jó oldalamnak, mert ő az, aki a Csendesben rám néz a forró csokija felett, és azt mondja nekem, hogy figyelj, engedd el, emlékszel? Csak hagyd, hogy menjen.
Jutott belőle az Adriennek is. A telefonomban szereplő Adrienne-nek, akivel annyi szál Marlborót szívtunk el a Fügében, farkasszemet nézve egymással, az érzelmeinkkel, a kilátástalanságunkkal, az erőnkkel a rozéfröccsök felett.

Kapott G is. Azt hiszem, ő még a berepülő pilóta-kategóriában van, de adtam neki. Arra gondoltam, mikor először megláttam, hogy wow. Aztán mérgesen gondoltam arra, hogy wow, és pár nappal később, ugyanígy a Csendesben jöttem rá, hogy van olyan, amikor két életpálya összeakad. Összeakadt ez Zánkán, a Líviával, összeakadt ez Adrienne-nel, G-vel nem tudom, összekadt-e.
Ő csak beleszaladt mindenbe. Abba, hogy már nem akartam folyamatosan nyerni, nem akartam megmutatni, hogy igenis, az én farkam hosszabb, igenis én vagyok az a stabil, nehezen mozdítható szikla az életben. Mert nem voltam az.
Kezdtem rájönni, felismerni és elfogadni. Mert nem elég tudni. Tudni, az semmi. Tudni ugyanaz, mint eltemetni azt, amit tudunk, ugyanolyan könnyá léptekkel tudunk tovább futni. Én viszont elkezdtem elfogadni. Mindent. Magamat, az életem.

Mindig meg akarom határozni magam. Talán azért, mert így akartam megvetni a lábam a saját életemben, tényeket akartam, bizonyítékot, stabilitást.
Közben pedig olyan voltam, mint az ötéves, aki a felnőttekkel nevet. Csak látja a mozgó szájakat, hallja a kacagást, és ő is csinálja.
Nem tudtam, hogy nem az a stabilitás, mikor mindenáron meg akarjuk teremteni - az nem stabilitás, hanem izzadtságszagú próbálkozás a normalitásra - én ezt akartam -, a biztonságra.

A stabilitás lassan jön. Észre sem veszed, és már ott van, vagy pedig mindig veled volt, veled együtt ragadta meg bőröndöd fogóját a Nyugatiban, mögötted állt, mikor kétségbeesetten bámultál ki az ablakon, valahol, valahogyan, mindig ott van.
Szóval, már nem akarom tudni, ki vagyok. Hogy milyen vagyok, vagy milyen leszek. Éppen elég nekem az a néha sokkoló, néha jóleső tény, hogy én én lehetek. Van, amikor Meyer Eszter-Virág ki nem állhatja Meyer Eszter-Virágot, ilyen megesik, jobb helyeken is. Nem akarok már jó lenni, nem akarok semmilyen sem lenni.

Annak akarok örülni, aki vagyok. Függetlenül a blogtól, függetlenül a sikerektől, a kudarcoktól, csak annak örülök végre, hogy én lehetek magam mellett.
Itt kellett volna kezdenem évekkel ezelőtt.

Persze az ember akkor még nem tudja. Sosem tudhatjuk.

És minek örülök még? A tetőn töltött estéknek, a Csendes-beli forró csokiknak, a terveknek, annak, hogy tényleg érzem, hogy élek. Valaki megkérdezte tőlem pár hete, hogy "nem zavar, hogy mindenki által felkapott hülye picsa lettél?" - és arra gondoltam, így lenne? És képes voltam vállat vonni.

Azt is kérdezte valaki, hogyan írnám le magam. Azt válaszoltam, olyan vagyok, mint a presszókávé. Néhányan nagyon szeretik, másoknak túl tömény, de legalább jó az illatom.
Saját magam presszókávéja vagyok. Magamat tudom nyomni előre, hajtani, és úgy érzem, mindenki mással is ezt kell tennem. Emberi kötelességem másokat lökdösni, tolni előre a saját útjukon, akkor is, ha nem akarják.

Annyi mindent leírtam ide az évek során. Néha csak nézek, hogy ez komoly? Máskor csodálkozom. Most pedig elmondhatom, hogy minden egyes szó, amit ide legépeltem, jóban-szarban, télen-nyáron, szerelemben-magányban, minden kellett. Az is, amiért felelősségre vontak, az is, amit megköszöntek.

Én szerencsés vagyok. Szerencsés vagyok a teliírt határidőnapló, a meg sem fogalmazott mondatok mögött. Itt élek, így élek. Budán élek, az életben élek, az érzelemben és az érzelemmel élek. Az utolsó két szál cigarettának élek és a hulló köves pulóveremnek, magamnak, másnak, mindenkinek, neked, neki, nekik, mindenhol leszek én és kezdődöm éppen és folytatódom tovább majd valahogyan jobbra vagy balra, tovább, de vissza sosem.

Vissza sosem.