ÉN VAGYOK

 

Én vagyok az, aki nem jó
fellegajtó-nyitogató

Énekelte egyszer még Viktor, és akkor arra gondoltam, hogy milyen szép is az, hogy fellegajtó-nyitogató.

Aztán eltelt három év. Szétszéledtünk, és már nem a tizenkettedik dé osztály egyik kevésbé jeles képviselője voltam, hanem csak én, Meyer Eszter-Virág, így lecsupaszítva. Lélekmeztelenül.

Voltam már minden. Minden voltam.

És volt, amit elhibáztam, olyan is, amit más hibázott el, mégis én lettem szívkarcos. Vittem tovább a fájdalmat, a nevetést, vittem az Andrássyn lerótt köröket. Vittem tovább a táskába gyömöszölt életemet, a befőttesüvegben tartott gyűrűket, a sosem mondott szeretlekeket. Martam el és elmartak. Fájdalomból varrattam, dühből nevettem, és igyekeztem boldog vesztesként, hátra sem nézve - hiszen a győztes egyedül van, a férfiak sosem néznek hátra, mondta egyszer anyám, mikor apám elindult a reptérre - csak menni tovább.

Mindent, amit az elmúlt hónapban leírtam volna ide, az érzelemfeleslegeket, mindent elosztogattam. Adtam belőle Líviának, a modellnek, a jó oldalamnak, mert ő az, aki a Csendesben rám néz a forró csokija felett, és azt mondja nekem, hogy figyelj, engedd el, emlékszel? Csak hagyd, hogy menjen.
Jutott belőle az Adriennek is. A telefonomban szereplő Adrienne-nek, akivel annyi szál Marlborót szívtunk el a Fügében, farkasszemet nézve egymással, az érzelmeinkkel, a kilátástalanságunkkal, az erőnkkel a rozéfröccsök felett.

Kapott G is. Azt hiszem, ő még a berepülő pilóta-kategóriában van, de adtam neki. Arra gondoltam, mikor először megláttam, hogy wow. Aztán mérgesen gondoltam arra, hogy wow, és pár nappal később, ugyanígy a Csendesben jöttem rá, hogy van olyan, amikor két életpálya összeakad. Összeakadt ez Zánkán, a Líviával, összeakadt ez Adrienne-nel, G-vel nem tudom, összekadt-e.
Ő csak beleszaladt mindenbe. Abba, hogy már nem akartam folyamatosan nyerni, nem akartam megmutatni, hogy igenis, az én farkam hosszabb, igenis én vagyok az a stabil, nehezen mozdítható szikla az életben. Mert nem voltam az.
Kezdtem rájönni, felismerni és elfogadni. Mert nem elég tudni. Tudni, az semmi. Tudni ugyanaz, mint eltemetni azt, amit tudunk, ugyanolyan könnyá léptekkel tudunk tovább futni. Én viszont elkezdtem elfogadni. Mindent. Magamat, az életem.

Mindig meg akarom határozni magam. Talán azért, mert így akartam megvetni a lábam a saját életemben, tényeket akartam, bizonyítékot, stabilitást.
Közben pedig olyan voltam, mint az ötéves, aki a felnőttekkel nevet. Csak látja a mozgó szájakat, hallja a kacagást, és ő is csinálja.
Nem tudtam, hogy nem az a stabilitás, mikor mindenáron meg akarjuk teremteni - az nem stabilitás, hanem izzadtságszagú próbálkozás a normalitásra - én ezt akartam -, a biztonságra.

A stabilitás lassan jön. Észre sem veszed, és már ott van, vagy pedig mindig veled volt, veled együtt ragadta meg bőröndöd fogóját a Nyugatiban, mögötted állt, mikor kétségbeesetten bámultál ki az ablakon, valahol, valahogyan, mindig ott van.
Szóval, már nem akarom tudni, ki vagyok. Hogy milyen vagyok, vagy milyen leszek. Éppen elég nekem az a néha sokkoló, néha jóleső tény, hogy én én lehetek. Van, amikor Meyer Eszter-Virág ki nem állhatja Meyer Eszter-Virágot, ilyen megesik, jobb helyeken is. Nem akarok már jó lenni, nem akarok semmilyen sem lenni.

Annak akarok örülni, aki vagyok. Függetlenül a blogtól, függetlenül a sikerektől, a kudarcoktól, csak annak örülök végre, hogy én lehetek magam mellett.
Itt kellett volna kezdenem évekkel ezelőtt.

Persze az ember akkor még nem tudja. Sosem tudhatjuk.

És minek örülök még? A tetőn töltött estéknek, a Csendes-beli forró csokiknak, a terveknek, annak, hogy tényleg érzem, hogy élek. Valaki megkérdezte tőlem pár hete, hogy "nem zavar, hogy mindenki által felkapott hülye picsa lettél?" - és arra gondoltam, így lenne? És képes voltam vállat vonni.

Azt is kérdezte valaki, hogyan írnám le magam. Azt válaszoltam, olyan vagyok, mint a presszókávé. Néhányan nagyon szeretik, másoknak túl tömény, de legalább jó az illatom.
Saját magam presszókávéja vagyok. Magamat tudom nyomni előre, hajtani, és úgy érzem, mindenki mással is ezt kell tennem. Emberi kötelességem másokat lökdösni, tolni előre a saját útjukon, akkor is, ha nem akarják.

Annyi mindent leírtam ide az évek során. Néha csak nézek, hogy ez komoly? Máskor csodálkozom. Most pedig elmondhatom, hogy minden egyes szó, amit ide legépeltem, jóban-szarban, télen-nyáron, szerelemben-magányban, minden kellett. Az is, amiért felelősségre vontak, az is, amit megköszöntek.

Én szerencsés vagyok. Szerencsés vagyok a teliírt határidőnapló, a meg sem fogalmazott mondatok mögött. Itt élek, így élek. Budán élek, az életben élek, az érzelemben és az érzelemmel élek. Az utolsó két szál cigarettának élek és a hulló köves pulóveremnek, magamnak, másnak, mindenkinek, neked, neki, nekik, mindenhol leszek én és kezdődöm éppen és folytatódom tovább majd valahogyan jobbra vagy balra, tovább, de vissza sosem.

Vissza sosem.