2012. szeptember 18., kedd


mostanában annyi gondolkodni valóm van, hogy tényleg nem is tudok - akarok? - mindent leírni.
végre ősz van, a nekem olybá előnytelen 10 fok alatti ősz, amit szeretünk, de ő nem szeret minket.
én szeretlek téged, ősz. szeretem a hó- és avarillatot, amit reggel behoz a szobámba a szél, és szeretem a bakancsokat, a sálakat, az esti borzongásokat.

nem tudom magam utolérni mostanában. talán nem is szeretném? pedig de, igen, csak egyszerűen valahogy más a saját időm, mint a többieké. szinopszis, tervek, vázlatok, BKF divatbemutató, park, masni - minden összekeveredik, miközben az egyik helyen vagyok, a másikat intézem, a harmadikról gondolkodom, és a többi. kicsit össze kellene szednem magam, mondjuk aludni egy nagyot - egy tényleg nagyot! - és lehet menne. atmoszférában homlokom.




2012. szeptember 10., hétfő


ez is elindult valahogyan, szeptember van és még mindig nincsen ősz - egyre jobban félek, hogy majd egyik percről a másikra fog jelentkezni tizenöt fokos lehűléssel és fejfájással, mint tavaly meg azelőtt.
a diploma gondolata egyre inkább taszít, vagy nem is tudom, és életem utolsó őszén sem a nyugalmat érzem, amit egy átdolgozott nyár után kellene, hanem a vágyakozást mindenféle napfényes, nagyablakos lakások után, ahol gesztenyefa áll az ablak előtt és kovácsoltvas franciaágyban alszunk, a macska meg dorombol, vagy legalábbis egy helyben marad. de majd eljön ez is, csak szépen menjünk előre, valahogyan át kellene tekerni a telet, mert nagyon utálom  hülye csúszós utakat, a kesztyűket, amikben nem tudom meggyújtani a cigimet, a piros orromat, egyedül csak a nagy aranygombos, nagygalléros télikabátomat szeretem és a bakancsomat. azt is utálom, hogy január negyedikén van a születésnapom, mindenki elfelejti, mert akkor kezdődik az iskola, vagy vizsgaidőszak van, vagy mindenki harmad- meg negyednapos a szilveszter után.


ábellel ma vagyunk hét hónaposak, talán valami idézetet kellene írnom, de nem szeretnék és nem is találnék, mert mi egyszerűen csak olyanok vagyunk, amilyenek. ez azt jelenti, hogy nem kell szavakat húznunk magunkra meg érzelmes számokat, mert ő tudja és általában én is tudom, és tényleg nem is kell ennél több. a rengeteg türelem és szeretet, amit kaptam az elmúlt időben, másnak talán tíz évre is elegendő lenne, én pedig egyszerűen boldog vagyok. olyan is van, amikor hisztizem és csapkodom és hülyeségeket mondok, és itt van a nola is, aki egyre dagibb és jelenleg a lábam mellett ülve dorombol, és a gépelő ujjaimat nézi. azt hiszem, ez az egész nekem tökéletesen elég.


sosem vagyok biztos abban, hogy jó helyen vagyok, így a tévézésről sem tudom - néha elfog az érzés, hogy mit keresek itt, remeg a lábam, és valahogy nem tudom rendesen venni a levegőt, aztán másnap pedig eszelősen biztos vagyok az egészben és csak mennék előre, mint a tank. azt hiszem, ez életkori sajátosság, ha már foghatom valamire. szentesen még mindig nem voltam, mióta vége lett, már nem is gondolok rá, mert már látom, mi volt hibás, mit nem láttam, amit most igen - mégis egy szeretett kis helye marad a szívemben és a dobozomban, mert megérdemli.


wargica tiszteletét tette pesten, természetesen elmentünk vásárolni és természetesen rávett, hogy vagyonomat elverjem egy táskára meg egy bőrkabátra, megérte, mit ne mondjak. aztán meg azzal a feltétellel jött el hozzám, hogy megsimogathatja a macskámat. még jó, hogy a barátaim miattam vannak velem.


azért a tlc kicsit hiányzik, meg a könyveim otthonról.

2012. szeptember 2., vasárnap

uramisten, szeptember,


annyira nem számítottam rád, pedig, hidd el, szeretlek én, csak úgy elfáradtam ebben a nyárban testileg-lelkileg egyaránt. és most kicsit furcsa, mert egyre több a lehullott falevél a kapunk előtt, és a warga is rég hazament már és nemsokára hét hónaposak leszünk az ábellel és a jövő héten megyünk állatkertbe, és szereznem kellene végre egy analóg fényképezőgépet, mert erre vágyom ki tudja, mióta. és ábelnél maradt a töltőm és holnap tizenegyre megyek be a rózsa utcába és megint cigaretta, megint stúdió, megint minden, és megint mi, és ez életem utolsó tizenéves ősze, ami igazából egyáltalán nem érdekes, de szeretném, ha ez az ősz végre igazi, normális ősz lenne, színek, avar, egyre hűvösödő idő meg minden, semmi hó, semmi harminc fok, csak egy tök sima, snassz őszt szeretnék, ha ez megoldható. meg hogy valaki megértesse a macskával, hogy egyáltalán nem vicces éjszaka a függöny ötcentis résén meglépni és a liftaknában kussolni, amíg a gazdái keresik. és amit ennek a nyárnak kösöznhettem, az az, hogy közelebb kerülhettem magamhoz. veszítettem el embereket, volt olyan, aki elszaladt előlem az utcán, másban szimplán csalódtam, de olyan is volt, akivel egy üveg bor mellett meglepően természetesen tudtuk ott folytatni, ahol befejeztük pár hónappal ezelőtt. megismerhettem jobban az apámat és a távolság ellenére talán az anyukámat is - és ami a legfontosabb, hogy annyit aludhattam ábellel, amennyit csak tudtam - bár így is keveset. gazdagabb lettem ezzel a rózsaszín sálas kis szürke bundás cicával, akinek rózsaszín tappancsai vannak, és rájöttem, hogy nem lehet elsietni ezt a felnőttködést. talán igaza van abban ábelnek, hogy nagyon gyerek vagyok még néha, és nekem is abban, hogy remélhetőleg pont úgy hibázom, ahogy egy tizenkilenc évesnek hibáznia kell. de a mopszokat és a muffinos bögrét és a reggeli tejeskávét és a pöttyös könyveket ugyanúgy nem engedem, ahogyan korábban sem engedtem, és ahogyan később sem fogom szerintem.
mert akárhogyan is leszek én szivárványfestő, vagy hírszerkesztő, esetleg műsorvezető, a szürke kosztüm alatt remélhetőleg megdobban majd a szívem egy röfögő hurkakutyától, vagy egy olyan pöttyös könyvtől, ami még nekem sincs meg. és akkor tudni fogom, hogy bár mi, emberek, változunk, és életünk természetes része a változás, azért a legfontosabb, legszeretetreméltóbb dolgok megmaradnak.

nem is kívánhatjuk, hogy elmúljanak.