LIGHTS;

Vannak napok, amikre mintha rátelepedne valami köd. Az ilyen napokon nem tudod, mi van most, ki is vagy valójában, nem tudsz semmit. Fogalmad sincs, mi lesz este vagy másnap, és nincs is kedved az egészhez. Minden olyan fojtó és sűrű, és semmi sem konkrét, csak a kezedben tartott kihűlőfélben lévő tejeskávé.
Végighúzod az ujjad a halvány rózsaszín porcelánbögre peremén - mennyi fehér kell ehhez a puha, álmatag, derengő színhez, gondolod - és csak úgy vagy. Csak úgy létezel, létezik a meztelen talpad alatt lévő hűvös csempe, a rajtad lógó képregényes pulóver, ti, így, és a reggeli napfény az első kerületben.


És vannak a napok, amikor érzem, hogy tényleg lüktet bennem valami. Talán maga az Élet az, nem hagy megfeledkezni sem magamról, sem arról, hogy miért vagyok itt. A félig lehunyt szempilláim alól nézem a déli kéket és kidugom a fejem a villamos ablakán a levegőbe, az útba, a napfénybe, a teveszínű kabát pedig csak úgy hullámzik bennem, a bakancs pedig kopog Budapest kövezetén. Az ilyen napokon játékosan kócolódnak a szélben a babahajak, elkenhetetlen az a jellegzetes vörös rúzs, és felismernek a metrón. Az ilyen napokon minden szebb és vibrálóbb, sármosabbak a férfiak és cicásabbak a nők. Az ilyen napokon pirosabb a piros és csillogóbb a szőke és duzzadtabbak az ajkak. Az ilyen napokon a lelkemben a Here Comes The Sun szól.


Köztes napok? Azok nincsenek. Veronika néha meg akar halni, és Veronika néha meg is tud halni. Talán az lesz majd a cél, hogy lesz köztes is. Hogy nem a végletek embere leszek, aki a vidámságból piruettezik a depresszióba és onnan menekül az örömbe. Talán lesznek napok, amik nem csak ilyenek vagy csak olyanok lesznek, hanem mindegyek. Mindegy-napok. Amikor nem csak a jó számít és nem csak a rossz, hanem lehet elegyíteni a kettőt. Magamban, valahol félve, azt hívom aszfaltszürkeségnek. Az a halál. A lassú, fájdalmas halál.


Szeretek nevetni és szeretek fájni. Ilyenkor érzem, hogy tényleg vagyok. Szeretem a csuklóba mélyedő körmöket, amik félhold alakú nyomokat hagynak a bőrben és szeretem az arcomon az ablakom hűvös üvegét. Szeretem az örömviszkit és a bánatbort. Szeretem a plüssállatok puhaságát és a kezemben a face controll klikker hűvös szögletességét. Szeretem a sanda mosolyokat és szeretem a kellemes orgánumú férfihangokat. Szeretem a hajszát, szeretem a lentet és szeretem a fentet.


Azt érzem, hogy mindez - mindez jól van ez így. Azt mondtam a Líviának, mielőtt elment, hogy menni fog. Azt mondtam neki, hogy mindent úgy teszek majd, mintha ő itt lenne velem. És nehéz így, hogy nincs. Pedig annyi minden van, amire csak megrázná a haját, és mondana valamit, csak egy mondatot, amitől minden olyan egyszerűnek tűnik. Mint amikor Mészivel vagyunk valahol és csak hadarok, és számonkérően mesélek neki, hogy ez miért van így? Miért kellett így történnie? És Mészi csak néz, néz, néz, majd mikor már lassan frekvenciát vált a hangom, elmondja, hogy miért. Hogy ezt szúrtad el, és arra kéne figyelned, hülye. Te hülye.


Egyszerre érzem magam nagyon fiatalnak, olyan fiatalnak, hogy beleszédülök, ha előre gondolok, hogy itt vagyok, és mennyi minden történt már és mennyi minden fog még, és mintha érezném a talpamon a leutazott kilométerek hosszát, lehunyt szemmel fel tudok idézni minden utat, minden megállót. Máskor pedig arra gondolok, hogy huszonegy vagyok, és nemsokára vége az egésznek, eltelik ez a pár év, és aztán talán családom lesz meg gyerekeim meg nem tudom, és addigra össze kell szednem magam és beteljesítenem mindent, amit akarok. Különben lemaradok mindenről, és uramatyám, már huszonegy vagyok, de nem tettem még semmit sem. Nincs semmi. Sehol. Ilyenkor szoktam kétségbe esni.


Hangulatokba verődve élek, csak úgy lobog a teveszínű kabát után minden érzelem. Változó vagyok, mint az íriszem, reggel kék, aztán zöld, este szürke. Pillanatokba fordulok be, egy szó felemel, néha napokig stagnálok. Fényt keresek a tekintetemmel. Mindig, mindannyian ezt csináljuk, egész életünkben. Néha megtaláljuk a fényt, máskor csak meg - mint a macska meg a zseblámpa esete - csak azt hisszük. Azt hisszük a szerelemre, a munkára, hisszük emberekre, érzésekre.


Olyan vagyok, mint a Vilmos herceg, Maximilian Minsky meg én-ben a kristályfüggő. Olyannak kell lennünk, ha nincs fény, csinálnunk kell magunknak. Lehetünk mi minden új lehetőség, minden új fordulat, csak rajtunk múlik. Nem bántam meg azt a négy év Szentest. Akkor sem, ha Szentes csak hallgat. Szentes nem ismer el magáénak. Nem bántam meg a BKF-et. Azt sem, hogy most nincs. Semmit sem. Nem bántam meg az első kerületet, nem bántam meg egyetlen szerelmet, egyetlen célt, egyetlen szál cigarettát sem. Nem bántam meg a haragból hozott döntéseket és a dühből írt sorokat, én semmit sem. Mert van fény. Lesz fény.


Leszek én az. Valahogyan majd lesz.

És a mai? A mai nap okkersárga. Here Comes The Sun. And it's all right.

JEGYZET

Felesleges a bizonyítás. A mindenáron lenyűgözni akarás, az engem válassz!, a megmutatás, hogy igenis érek valamit. Mert aki akarja tudni, az tudni fogja. Az tudni fogja, hogy belőled csak egy van, és hogy mekkora kincs vagy. És örülni fog neked.

És aki nem? Annak majd pont a lényeg nem kell majd. Nem nézi meg a filmet, háttal ül le a moziban, mert már a trailer sem tetszett neki. 

És az ilyenért nem lesz érdemes. Mert mozizni együtt jó...

ÉS ELSZÉDÜLÜNK HAZAFELÉ MENET

Amikor tizenhat voltam, akkor azt mondtam, nem akarok felnőni. Az ég szerelmére, vörös hajam volt, folyamatosan akvarellceruzával piszmogtam, és lila, Beatles-idézetes Converse dorkóban mászkáltam mindenhová. Hát persze, hogy nem akartam felnőni.

Azt hittem, ez majd valahogy nagyon rövid idő alatt zajlik le, vagy ilyesmi. Igazából én annyi mindent hittem, és azt hittem, hogy még többet tudok. Talán az a felnőttség, hogy minél idősebb vagy, annál jobban tudod, hogy nem tudsz semmit sem.


Mindig változnak a menetrendek. Az emberekhez való hozzáállásod, és ahogyan ők kezelnek téged; a szerelmek, ahogyan kezdődnek és ahogyan megtörténnek; az, ahogyan akarsz vagy szeretnél dolgokat; változnak a buszjegyek, ahogyan városról városra jársz az életed kis vándorcirkuszával, mint az ünnepelt primadonna, máskor pedig te ünnepled a saját primadonnáidat. Egyik végletből csapódunk a másikba. Fogalmunk sincs, mi van. Csak a fix dolgokat látjuk, hogy van a lakás, a szétdobált cipők a küszöb mellett, a mosatlan edények halomban, az utolsó szál cigaretta, a gusztustalan rózsaszín, Moszkva téren összevásárolt öngyújtók... 

Csak a problémát látjuk. Hogy ez nem jött össze és kevés a pénz és miért nincs már tavasz és senki sem segít és hideg van. Leragadunk a bunkó BKV-ellenőrnél, meg a vonat húszperces késésénél, leragadunk a beázott cipőknél, és nem vesszük észre, hogy miközben a BKV-ellenőrt szidjuk, a mozgólépcsőn felfelé elsétál mellettünk a nagybetűs szerelem. A vonat húsz percet késik, és mi elsőként rontunk ki a peronra, és ott hagyjuk annak a húsz percnek a lehetőségét, amíg bármi történhetett volna.
Nem figyelünk senkire sem. Vagyis mindenre figyelünk, csak magunkra nem.

Én magamra akarok figyelni. Boldog szeretnék lenni, és nem külső tényezők miatt. Nem más miatt, nem a tavasz miatt, nem az új tetoválás miatt. Hanem azért, mert én én lehetek. Hogy ilyen életem lehet. Hogy teljesen egyedül vagyok, gyökértelenül egy idegen városban, de csinálom. És nem mindenki tudná. És lehet ujjal mutogatni, meg kritizálni. Ilyen mindig lesz. Elismerni viszont nehéz. Másokat, magunkat, mindkettőt.

Olyan kevés ember van, aki igazán megérint. Akibe tudsz kapaszkodni, és aki kiáll érted. Aki nem ad fel, és aki miatt magadat sem adod fel. Mert nem teheted meg. Mert érzed, hogy uramisten, ezek tényleg hisznek bennem. És tényleg számítok. Itt szeretnek. Itt szeretek. "Szeretnék maradni, maradnék szeretni" - szólt az a szám is. És ezt gondolom most. És nem csak mások szeretete fontos. Magunkat is kell szeretni. Fel kell ismerni a saját fontosságunkat a saját életünkben. Mi vagyunk a főszereplők. Lehetünk hősök, lovagok, megmentésre váró királylányok. Lehetünk mi Meryl Streep a Devil Wears Prada-ban, és lehetünk mi Luke Skywalkerek. De leginkább legyünk a saját magunk hősei és lovagjai és királylányai és Meryljei és Luke-jai. Az jobban áll majd mindenkinek.

Huszonegy év? Még sehol sem vagyok. Mégis, mögöttem van egy álmos alföldi városka (ahol, egyszer majd, remélem, büszkeséggel említik majd a nevem), és egy másik, még kisebb hely, ahol négy olyan évet tölthettem, ami nagyban hozzájárult az emberségemhez. Hozzámjárult. És megköszöntem és hálás vagyok, és csak remélem, hogy vissza tudom adni majd a jót. Hogy ott úgy beszélnek rólam, ahogyan én beszélek Szentesről. Hogy néha sóhajtanak utánam a falak és ott van az első emeleti kislépcsőnél, hogy BIZONYTALANSÁG MT és a kényelmes, nagy ablakpárkányok még emlékeznek rám. Hogy nem múltam el nyomtalanul, és egyszer, amikor majd visszamegyek - hiszen nem voltam ott 2011 óta -, szóval ha elég erős leszek hozzá, hogy visszamenjek, akkor büszkén teszem majd. És majd rám néznek, és csak annyit mondanak, hogy ülj már le, Eszter! - és tudom, hogy itt semmi sem változott. 

Huszonegy év: Három budapesti albérlet, két útlevél, harminchat (na jó, csak harminc) BKV bérlet, rengeteg hajszín, stílus, betelt napló, gondolat, felhalmozott pár cipő a szomszédos gardróbban, mosodai számlák, kimondott és kimondatlan bocsánat, szeretlek, hiányzol, két blog, és igen, megszámlálhatatlan leütött és leütendő, publikált és publikálatlan karakter, megírt sor. És itt vagyok! És így vagyok!

És ezeknél a kis rádöbbenéseknél csak azt jobb tudni, hogy ez folytatódik majd. Felnőttség meg út meg mindenféle más ide vagy oda, én csinálni fogom tovább. Mert ebben vagyok a legjobb. Azt hiszem.

Te meg azt hiszed, ha mondom, 

hogy az egészet csak kitalálom

De ezt jutalomból kaptam ;

COULD YOU

Amikor végképp felégetsz minden hidat magad mögött, akkor már tényleg nincs más egyebed, csak gondolkodni. Azon, hogy mi van és mi lesz most és hogy úgy egyáltalán, akkor most ez az a pont, amikor az életed szépen kézen fog téged és elindultok együtt valamerre? Mert azt kellene.


Pár napja gondolkodtam azon el először, hogy tényleg, mennyire hiányzik mellőlem valaki, valaki idősebb, aki tanácsot adna nekem. Én mindig rugdosok másokat és csak így megyek előre, fogalmam sincs, hogy mi hajt, de általában döntök és csinálom, mert akarom. Mert állítólag olyan vagyok, mint egy kiborg, én nem tudom, de valahogy megy. És most? Most nem megy.
Azt tudom, hogy nem vagyok teljesen felnőtt. Persze, hogy nem, hogyan is lehetnék az? Amit mások otthonról hoztak, az nekem kimaradt. Én még mindig olyan vagyok, amilyen, és ami változott, az miattam változott.


Bezárunk ajtókat, sokszor pedig becsapjuk őket. És van, amikor forgatjuk a fejünket, mert elvileg ki kellene nyílnia újaknak, de nem látunk semmit sem.
Alapjában véve hálásnak kellene lennem. Mert stabil vagyok, mert a környezetem is olyan, hogy tudok kapaszkodni. Nem engednek elsüllyedni.
De néha - nagyon néha - azért hiányzik. Hogy felkuporodjak valaki mellé az ágyra, és azt mondjam neki, hogy figyelj rám kicsit, mert szarban vagyok. Mert fáradt vagyok és úgy érzem magam, mint abban a számban, hogy No money, no family, sixteen in the middle of Miami. Hogy így.
Hogy nem tudom, mi legyen.
Hogy voltak rossz döntéseim, én tudom - én ne tudnám? -, de kellene valaki, aki segít újakat meghozni.
Hogy mostanában nem mindig vagyok rendben magammal. Hogy Lívia és Miszter is elmentek, nekem pedig kellene valaki, aki kicsit meglök, mert most mintha elakadtam volna.


Megyek én előre, nem arról van szó. Az szerintem köztudott, hogy én nem vagyok az a típus, aki csak úgy visszafordul. Vagy megáll. Vagy feladja. Vagy útközben elfogy az akarata.
Én most kezdtem rájönni, hogy mi van. Általában kilátok a ködből, és vidám vagyok, utána pedig érzem, hogy megint csak megeggyek előre, és most aztán tényleg fogalmam sincs, merre...


Nem tudok mást mondani, minthogy valahogyan lesz. Majd lesz, tényleg. És jól lesz. Érzem. Azt legalább már tudom, hogy nem mindig a magam módján kell csinálnom. Néha nem jön be a Meyer-módszer, ez van. De tanulok belőle. Legalább. Állítólag.
És ha kell valami, akkor majd szólok. Addig is... addig is meg - legalább tényleg én vagyok.
Ha nem is sok, de ez legalább van.