LÁNY VÖRÖS RÚZZSAL

Én megfogom a kezed, és húzlak magam után, ki a tömegből, ha baj van. Megmondom, melyik utcába kanyarodj, megigazítom az elcsúszott hajcsatokat. Én fuvart szerzek, és ruhát fércelek össze, én szerelmi tanácsadást adok. Én határozott vagyok, és nem sírok a romantikus filmeken. Hidegvérrel küldöm el az embereket a francba, félnek tőlem a t-mobile-ban, és elértem, hogy az amerikai nagykövetség külön hozassa el FedExszel az új útlevelem.

Én félek a sötétben. Nem szeretek egyedül aludni, ezért vannak plüssállataim. Nem tudok tájékozódni, és ideges leszek, hogyha megjelenik a környékemen bármilyen rovar vagy bogár vagy pók vagy repülő állat. Én aggódom a mellméretem miatt, és képes vagyok órákig hallgatni egy számot.

Egyben vagyok, de mégsem. Támasz vagyok, amit meg kell támasztani, nem kezelem jól az érzelmi helyzeteket, de tudok néha nagyon higgadtan viselkedni. Fogalmam sincs, milyen vagyok, képes vagyok óránként változtatni a véleményem valamiről, és persze az összes verziót komolyan gondolni, hozzád bújok este, pár óra múlva pedig hidegvérrel lelépek a fenébe.

Azt hiszem, a legnehezebb dolog a világon olyannak lenni, amilyen vagy. Ez önmagában tekintve nem nagy kinyilatkoztatás, de nekem majdnem huszonegy év kellett ahhoz, hogy rájöjjek erre, ahogyan arra is, hogy változhatunk, vannak hibáink, de nem kérhetünk folyamatosan elnézést magunk miatt. Mert akkor már az egész nem éri meg. Követünk el hibákat, teszünk olyan dolgokat, amiket szégyellünk, és jó, ha erre rájövünk, de nem élhetünk úgy, ahogyan mások szerint lenne helyes.

Mostanában azt látom, ha találkozom egy-egy régi ismerőssel, hogy a legutóbbi beszélgetésünk óta mindig egy kicsit felnőttebbek vagyunk. Az a tizennégy éves lány és az egy héttel fiatalabb fiú ott maradtak valahol, és azóta eltelt x év, és persze még mindig ugyanazok vagyunk, de már annyira máshogyan csinálunk mindent. Magunk 2.0-i vagyunk, és ez jó.

Vissza tudok nézni az útra, amit eddig bejártam. A saját huszonegy évemre, a blogra, ami hét éves, mindenre. És nem mondom, hogy büszke vagyok, mert nincs mire büszkének lennem. Semmi olyat nem tettem le az asztalra, amire verhetném a mellem. Voltak szarabb és voltak jobb időszakok, volt szerelem, volt barátság, voltak csókok, voltak hisztik, minden volt, dráma, amit akarsz, és azt hiszem, az egész úgy volt jó, ahogyan volt.

Mostanában hajsza van. Korán kelés, rohanás ide, onnan pedig oda, fáradt vagyok néha, és heti hat napot dolgozom, ha szerencsém van, akkor csak ötöt, de szeretem így. Nem akarok megállni. Szeretem, hogy nincs időm semmire. A munkába menekülök, a rohanásba menekülök, az energiaitalokba meg a cigarettába meg a kávéba menekülök, mert attól félek, hogyha lesz időm magamra, akkor bepánikolok attól, hogy van időm. Ellentmondásban élek, és folyamatosan megyek valahonnan valahová, és ez jó.

Abba kéne hagynom, hogy lebeszélek másokat magamról. Néha csak egy érzelemgubanc vagyok, máskor pedig én simítom ki a szálakat. Változtatok és változtatnak engem is. Korábban tiltakoztam volna, most már viszont csak hátradőlök, és menjen az egész, előre.

Én emlékszem arra, milyen volt először belépni a szentesi Horváth Mihály Gimnázium kapuján. A felirat fölöttem - Ifjúságnak és hazának -, én ezt láttam meg először, és azóta is rengeteg alkalommal eszembe jut. Ahogyan az is, milyen volt rajta kilépni.
Szabad voltam és elveszett. Idegen lett minden szag, minden fény, mégis tudtam, hogy figyelj, ez most tényleg jó lesz. Hogy nincs más hátra, csak előre, ezt a Punnany is megmondta, úgyhogy valahogyan csak kell lennie.

Huszonegy éves vagyok. Amikor kimondom, hogy érettségi, már semmire sem emlékszem, mert csak arra emlékszem, mi volt előtte, és hogyan lett utána.
Már nem mondom azt hogy "osztályom", és csalónak érzem magam. Egyszer sem mentem vissza azóta. Azt hiszem, meg tudnám tenni, de rengeteg dolog van, ami egy kicsit még fáj.

Hogy annyit beszélek róla, és olyan dolgokat kapok vissza, amiket nem érdemlek meg. Hogy idegen emberek ismernek el, és azok közül, akiktől egy jó szót várnék, senki sem tudja mondani, hogy figyelj, ügyes voltál. Te a mi gyerekünk vagy. -- de Szentes hallgat. Az emlékek hallgatnak. Én hallgatok.

És megyek előre. Mást nem tudok tenni. Néha a szőnyeg alá söprök, és pillanatok alatt jelenik meg az összes szociális fóbiám és komplexusom, ha olyan van, máskor pedig én is egy vagyok az óriás arcú lányok közül, akik nem éreznek semmit sem.

Azért általában a kettő közt vagyok, szerencsére. Én elindultam valamerre, és néha megakadok, de akkor hirtelen mindenki húzni kezd. Löknek előre a kis levelek, lök előre a Lívia, lök előre engem minden és mindenki. Megtartom, amit kapok, mert fontos. Mert kell. Mert a jót kell nézni, a rosszból tanulnunk kell, de aztán el kell engednünk, mert nem cipelhetünk csomagokat.

Stay Strong. Varrattam magamra évekkel ezelőtt. Senki sem szokta megkérdezni, miért került rám, csak mosolyognak, hogy milyen roppant eredeti ez a lány a közhelyével a bal csuklóján. És velük mosolygok, mert rajtuk mosolygok. Aki elítél, az nem tud semmit. Nem tudja, mit éreztem akkor, és mit érzek most, ha ránézek. Kicsit megdobban olyankor a szívem, és tudom, hogy innentől tényleg csak tovább van. Mert ezt az üzenetet a jövőbeli Eszter-Virágnak küldtem egyszer, és nem tudtam, ahogy most sem tudom, mikor lesz rá megint szükség. Egy hét múlva, öt év múlva, vagy harmincnyolc évesen, hat hónaposan és tizenegy naposan?
De itt van velem a Stay Strong, és az enyém.

You don't choose the passion - the passion chooses you. Nem te választod a szenvedélyt, a szenvedély választ ki téged.
Én sosem akartam írni. Nem akartam blogolni, nem akartam verset mondani, nem akartam színészkedni, mert anyám - a merengő tekintetű, hosszú szempillájú anyám, akitől a zöld szemem örökölte - ő ezt tette. Tévézni sem akartam. Nem akartam többet Nyemcsok Éva Eső lánya lenni, mert bármit tettem, mindig valahogyan azt az utat választottam, amit ő. Én egyedül akartam boldogulni, meg akartam mutatni, hogy nem csupán a lánya vagyok valakinek, és nem csupán így vagyok én én.
Külön akartam lenni Meyer Eszter-Virág, aki Eső lánya. Akiről csak mellékesen kérdezik meg, a róla szóló társalgás harmincötödik percében, hogy amúgy tudtad, hogy ő az Eső lánya? - Tényleg? - kérdeznének vissza mások, mellékesen megállapítanák, hogy a szemünk hasonlít, és ennyi.

Be the change - volt a harmadik nyáron, és akkor éreztem, hogy lezártam húsz évet. Nem cipelhetek magammal tovább haragot és tettet és dühöt és csalódást. Nem tehetem, mert megölöm magam. Megölöm az életem és a boldogságom és megölöm a hitem a jóban, megölöm a lelkem, és megöli a múltam a jövőmet. És vettem egy nagy levegőt és Mészi fogta a kezem, és előtte és utána elszívtunk egy-egy szál cigarettát az erkélyen, és tudtam, hogy ez most tényleg visszavonhatatlanul, kitörölhetetlenül az enyém.

A változás képessége. A továbblépés lehetősége. Meg tudom tenni. Lehet, hogy egy életre szóló tetoválás kellett hozzá, és ez adta meg a kezdő lökést - de megvan bennem a szándék, az elhatározás és a tett is. Megtettem.

Könnyebb lelépni, mint maradni. Könnyebb félbehagyni, és fejvesztve elrohanni az ellenkező irányba. Csak sajnos nem futhatunk mindig el. Egy idő után fut velünk a szégyen, a lelkiismeret-furdalás és az emlékek is.
Én nem akarok többször lelépni. Nem fogok.

És hogyan lesz tovább? Nem tudom. Én sosem tudom. Csak valahogy mindig összejön, és ha rossz, akkor szomorkodunk, kihúzzuk magunkat és bizakodunk. Ha jó, akkor meg örülünk.

És megfogom a kezed. Biztos, ami biztos.