édes élet (?)

csinálhatod jól és szarul is. egyszerűen ennyi a hatalmas tanulság, a konzekvencia, minden, ami a népmesék végéről hároméves korunk óta visszaköszön. ez az, ami után egész életedben kaparsz, nem pedig a pénz, a nagy verda, amit lehet így meg úgy pimpelni, nem a panorámás lakás a budai várnál. hanem a tudat, hogy jól csináltad-e az egészet. és sajnos csak a végén fogsz erre rájönni, vagy a lélegeztetőgépen, vagy otthon, a becses családtagjaiddal körülvéve. ez az egész játék valóban nem túl tisztességes - de ha előre tudunk mindent, akkor könnyebb lenne? állítólag nem attól olyan izgalmas az egész, hogy állandóan meglepetések (értsd: váratlan pofára esések) érnek minket?


édes élet
hajnalban úgy hazamenni a deák térről, hogy olyan emberekkel voltál, akiket szeretsz kedvelsz, vagy valaki olyan mellett ébredni, akiről biztosan tudod, hogy a következő ötszáz évben is őt akarod elsőként reggel látni magad mellett. amikor a macskád büszkén leteszi a döglött pókot a papucsodra, nos, a maga egészen bizarr és perverz módján ez is édes élet. megtalálni a számot, amit a hádában hallottál és csak három szavára emlékszel, meg hogy egy pasi énekli - édes élet. levelet kapni ismeretlenektől, hogy olvasnak; úgy menni először valahova pesten, hogy nem tévedsz el; amikor a villamoson random emberek megdicsérnek, hogy milyen szép vagy (és itt nem az unatkozó pedofilokra gondolok); esőillat; warga arca amikor meglátta az új lakást; ücsörögni a rózsamintás kisfotelben ölben a laptoppal, kézben a kávéval és csak írni; olyan cipőt találni, ami egyből beleszeretős; látni anyukádat másfél hónap után; olyan olcsó rozét találni ami finom is; pozitívan csalódni valakiben; felfedezni, hogy sunyiban nőtt öt centit a hajad; először őszillatot érezni; pulcsihordó idő; amikor a cicád dorombolva felugrik az öledbe; úgy menni a kettes villamossal a dunaparton, hogy magadénak érzed a várost, ahol laksz; olyan zenét hallgatni ami passzol az utazáshoz


annyi meg annyi érv mellette és úgy egyáltalán, az egész mellett

abban a nagyontré állapotban vagyok, amikor semmi se jó. nem vagyok túl éber de aludni nem jó. fordítanom kéne, de nem akarok, nincs hozzá kedvem, meglátom, hogy mi van leírva külföldiül és máris tolnám el a laptopot.augusztus vége van. uramisten.

én igazából olyan nyarat akarok, amikor tudom is, hogy nyár van, és nem este megyek dolgozni és világosban sétálok haza, hátam mögött a napfelkeltével, ami nagyon romantikusan hangzik, de általában rohadtul hideg van olyankor, még minden zárva tart, a már nyitva lévő pékségben pedig nem nagyon akarnak nekem hagymás-tejfölös csipszet adni, ha én azt akarok magamba tömni, miután hazaérek.

olyan nyarat akarok - elnézést, akartam volna -, amikoris reggel szépen elmegyek a könyvesboltba (igen, nekem ez az eszményi munkahely, a könyvesbolt), egy órakor átsétálok a szemben lévő olasz/kínai étterembe (valamiért most nagyon kívánom a tésztát), aztán hat órakor szépen hazamegyek. hétvégente elmegyek strandra a barátom és sok jégkrém társaságában, van pöttyös fürdőruhám, és hetente háromszor együtt vacsorázunk valami középolcsó kis étteremben, ahol kovácsoltvas lábai vannak a székeknek.
igen, tudom, ez túl idilli, és valószínűleg egy hónap után én is unnám.

de azért jó lett volna, ha az elmúlt tíz évben először van egy olyan nyaram, amikor nem kell aggódni semmiért. nem kell költözni, szervezni, rohangálni, stresszelni, vedelni a kávét, vagy ha mindez már annyira kötelező, akkor legalább nem állandó jelleggel.
tegnap az elmúlt másfél hónap óta először mentem utcára sötétben. már el is felejtettem, milyen érzés.

ha nagyon nagyravágyó és reménytelenül hülye lennék, még egy vespát is gondolnék az álomnyaram mellé, egy toszkánai utazással együtt. szerencsére megtanultam, hogy nem kell nagyon nagyra vágyni. annál nagyobbra kell.

ugyanazt csinálom, mint a cézé, amikor médiaesszét kellene írnia. komolyan arra gondotlam múltkor, mennyire jó neki, még előtte áll minden. tizenhét - uramisten, csak tizenhét! -, van pöttyös ruhája, negyedikes lesz, és annyira fiatal. aztán rájöttem, hogy nagyon sürgősen abba kellene hagynom ezt a mentalitást, mert én meg tizenkilenc vagyok. kicsit úgy érzem egyébként, hogy január óta túlságosan kapom az ívet, aki ismer, az tudja, hogy nem túlzok.

és nincs vége. szeptembertől újra az öt ember, a stáb, a féltíz, az etr, szeptembertől újra rózsa utca, televízió, mágneskártya. kamera, felvétel, gyártás, ötletelés, művészettörténet, és már nem hév és villamos, csak troli.
szeptembertől újra összeül ez az öt ember. és a dolgok rohannak tovább, és nekem is rohannom kell, ha utol akarom érni az életemet.

azért remélem, szép ősz lesz. pulcsihordó idővel, topánkával, blézerrel és avarillattal. és remélem, lesz végre szív alakú táskám is. meg ötletem, hogy mit varrassak magamra. olyan húdehűha. de az sem baj, ha nem lesz. majd jön.

uramisten. augusztus vége van.

de most egy darabig azért nem iszom bort.

Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?

talán minden egyes pillanatunk eleve halálra van ítélve, hiszen minden egyes percünk magába az elmúlásba vezet. talán nincs értelme kapcsolatokba, szerelmekbe, barátságokba, alkoholízű esti nevetésekbe belebonyolódnunk, hiszen egyszer majd vége lesz azoknak is, ahogyan mindennek, armageddon, apokalipszis, zombiinvázió ide vagy oda. talán nem is kellene kitennünk a szívünket hetven-nyolcvan évi karcolódásnak, kis repedéseknek és apró csorbáknak annak üvegfelületén, mert úgysincs értelme.
és mi mégis keressük a következő kalandot, a következő csókot, a következő szerelmet, pedig tudjuk, mi lesz a vége. egyszerűen a vérünkben van, hajt minket, mint a dízel. talán tényleg a félelem ez, az attól való félelem, hogyha nem csinálunk semmit, akkor valóban nem lesz értelme az egésznek, annak a félelme ez, ahogyan a teljesen egyforma, mégis csak egyszeri napjainkat kétségbeesetten és rögeszmésen próbáljuk meg- és feltölteni tartalommal. és hogy az a tartalom micsoda, az már rajtunk múlik. csak csináljuk és csináljunk, körmünk szakadtáig ragaszkodunk és harcolunk minden egyes kis pillanatért és emlékszilánkért, amit valahogyan a magunkévá tehetünk. sosem tudjuk, melyik lesz az utolsó. a végső. 

- nekem talán most ez volt az -

az elmúlt néhány napot az mtvben töltöttem, a híradónál gyakornokoskodtam, és őszintén szólva, imádom. jó érzés, hogy olyan irányt választottam, amit szeretek.
mert szeretem a tévés szakmát. akkor is, ha hajlamos vagyok nagyon rágörcsölni, és interjú előtt lepereg előttem az életem. rengeteget - vagy még annál is többet - kell tanulnom ahhoz, hogy az legyek, ami akarok lenni - jó tévés. jó szakember, olyan, akitől majd tanulni lehet.

talán naiv ez az elképzelés, majd meglátjuk, mi lesz és hogy lesz.
ma a fő utcai ügyészségen voltam, a seres-gyilkosság legújabb vádlottjára vártunk, b. lászlóra. éppen elcsíptük, mikor két rendőr kíséretében felment a lépcsőn (láttatok már operatőrt futni 20 kilós kamerával?). utána végigvártuk a tárgyalást az aulában, aztán ott voltam, amikor kihozták, végignéztem az ügyvédje nyilatkozatát.
utána így komolyan foglalkoztat az, hogy kifejezetten bűnügyi tudósítóként helyezkedjek el.

tizenkilenc évesen itt vagyok teljese egyedül egy idegen város idegen kerületének idegen lakásában. úgy jöttem fel, hogy nem tartoztam sehova, teljesen gyökértelenül, sodródva a semmiben, mint talán egész életemben. és jó ilyen kis lelki megerősítést találni -- hogy megérte elveket és pénzt kidobni, megérte a rohadt két és fél órás vonatutat, megérte a szívrepedést, megérte.

és aki miatt még határozottan megérte, az ábel. mert nélküle sehol sem tartanék.

írnék én


de úgy elment az ihlet

bár már több, mint egy hete az új lakásban élek, az életem órái és napjai óhatatlanul is össze- meg széjjelcsúsztak, így hát a bejegyzések is elmaradtak. ma-holnap munka a parkban, majd hétfőn kezdem gyakornoki időmet az MTVA híradónál - kíváncsi vagyok, élve megúszom-e, és úgy egyáltalán.
szeptemberben pedig minden kezdődik elölről - a fél tízes kezdések, a reggeli kávé, a pulcsihordó őszi idő, a stúdiózások, az elszívott cigaretták száma is menthetetlenül nőni fog.

huszonegy évesen - ha minden jól megy, nem lesz vége decemberben a világnak, nem visz el a zsákosbácsi, és egyebek - kézhez kapom a diplomámat, és ennek nagyon örülök. az egyik legfiatalabb vagyok az évfolyamomban, és tudom, hogy olyan szakmát választottam, amibe szerelmesnek kell lenni, különben semmit nem ér az egész.

fogalmam sincs, mit rejteget számomra a jövő. van-e egyáltalán, és ha igen, hol lesz, leszek-e valaki, boldog leszek-e, lesz-e mopsz, csillaghegyi vityilló, mentazöld bicikli... majd eldől. már nem aggódom ezek miatt. néha persze elkap a gépszíj, és kétségbe esem, mert én mindenről rögtön és azonnal bizonyítékot akarok, biztosítékot a nélkülözhetetlenségemre és a többire - pedig ez a szakma pont nem az a szakma, ahol az ember ilyesmiről álmodhatna.

génjeim a bőröndömben, atmoszférában homlokom - talán én is a szüleimre annyira jellemző mehetnéket örököltem? a carrie-féle kínai kaján való élés, a cigaretta, az esti beszélgetések és borozgatások és a délben való felkelés szeretetét és imádatát? az érzést, amikor felismernek a dmben, vagy odajönnek cili néni kocsmájában? talán azért félek attól, hogy nem leszek nagybetűs valaki, aki nyomot hagy, és jó lesz a maga nemében, mert nem tartom magam szerethetőnek?

múltkor egy kekeckedő leányzó valami olyasfélét jelentett ki egy kommentárban a Masniban, hogy ha "tévébemondással" szeretnék foglalkozni, akkor ez meg ez... érdekelne mondjuk, hogy ezt honnan szedte, és hogy ő mit ért "tévébemondás" alatt, mert azért lássuk be, ez elég tág fogalom :)

krisztina visszament nyúlra, bár menthetetlenül pesti lány lett - én pedig itt maradtam, mint a Masni fővárosi helytartója.

majd meglátjuk, mi lesz, és hogyan mennek tovább a dolgok. ezen a nyáron kimaradt minden, amit eddig megszoktam - szeged, kapolcs, szin. talán ez az a nyár, amikor végleg el kell kezdenem felnőni, tizenkilenc évesen - sőt, majdnem húsz - talán már nem lenne szabad rajongani a hercegnős dolgokért, sivalkodni az utcán egy mopsz láttán, és gyermeteg módon viselkedni bizonyos helyzetekben. talán, sőt, valószínűleg tényleg itt az ideje megtanulni pár "felnőttebb" dolgot, akármennyire is csúfos lesz bizonyára az első pár próbálkozás. így, másodévesen talán minden több lesz, komolyabb, árnyaltabb.

meglátjuk.