ELSŐ

És akkor kimondtam az egyetlen olyan mondatot, amit még sosem mondtam - pedig írtam én már le rengeteget és mondtam még többet, nevetve, sírva, ígérve, cigarettafüstöt fújva, vagy a budai semmibe beszélve, a remény mögé, ahol megáll a levegő és nem mozdul az élet - én akkor kimondtam az egyetlent, ami talán először hagyta el a számat egész életemben -

- Nem megyek senkihez sem, amikor végre itt vagy.



- és csak álltunk tovább az esőben, az Attila úton, felettünk az esernyő, az égbolt, zsebünkben a lekezelt mozijegy, és csak ketten voltunk a hatmilliárdból, de mégiscsak az a kettő, amely annyi vágányon, annyi ponton kapcsolódott és annyi keresztezésben vált el egykor, annyiszor ütközött, és annyiszor ment el egymás mellett a körülöttük záporozó szikraesőben, fékcsikorgatással vagy anélkül, én akkor kimondtam ezt a nyolc szót, és valami, valami régóta tartó remegés végre megszűnt bennem -

EZ MÁR NEM TAVALY

- És akkor? - kérdeztem, és összeért a homlokunk, én meg arra gondoltam, uramisten, mekkora szempilláid vannak még mindig, ez igazságtalanság.
Rám mosolygott, és az ujját végighúzta az orrnyergemen. Nózi.
- Akkor? - kérdezte. - Én nem félek.
- Én sem - feleltem. - Ez már nem tavaly.
- Már nem az - mondta ő.


És a lepkegyűjtő útjára engedte a lepkéket.

A LEPKEGYŰJTŐ

Lepkegyűjtő, talán ezt lehetne mondani. Gyűjtötte a férfiakat, a magasakat szerette, szép mosollyal, a barnákat, akik megnevettették, az udvariasokat, akik előre engedték és kinyitották neki az ajtót, a kötődőeket, akik éjszaka ösztönösen húzták közelebb magukhoz, a durcás szájúakat, akiknek puha ajkaik voltak, a nagy kezűeket, akiknek tenyerében eltűnt az arca.


Gyűjtötte a férfiakat. Gyűjtötte az érzelmeket, a bókokat, a hiányzolokat, a szeretlekeket, gyűjtötte a meghitt pillanatokat, gyűjtötte a közös reggeleket, a tapintásokat, a két test hőjét, gyűjtötte a reggeli kócos pillantásokat, gyűjtötte a frissen mosott ágynemű összegyűrésének zajait.
Gyűjtötte a viszlátokat is - mert az olyan nők, mint ő, sosem maradnak sokáig egy helyben. Veszélyes vagy, mondták neki, és ő tényleg veszélyes volt. Ő nem szeretett maradni. Ő nem bírt maradni.
Képtelen volt erre mindig is. Ő jött, ahogyan leszállt az esti sötétség, majd a reggel első fényeivel már ment volna. Ő nem szeretett kézen fogva járni és nem szerette a bemutatásokat sem. Őt nem lehetett hazavinni. Sosem kérdezett, és ha válaszolt, akkor is került mindent. Hogy vagy? Jól. Mit érzel? Nem érzek. - mondta, és gyűjtögetett tovább.


Feketében érkezett. Szerette a feketét. Passzol a sötét, gonosz aurámhoz - mondta mindig, ha megkérdezték tőle, miért viseli folyton. Mások nevettek, ő pedig mosolygott. Belefáradt az ilyen kérdésekbe. Ki az a hülye, aki megkérdezi, miért visel valaki feketét? Most komolyan? - és a tekintete megvillant, aztán megigazította a meggybordó rúzst, mely olyan volt, mint az alvadt vér. A lepkegyűjtő szerette a vörös rúzst.


A lepkegyűjtőn is szerette mindenki a vörös rúzst. Jól áll neked - mondták neki, neki pedig minden egyes bóknál valami megmozdult a szívében és iszonyúan fájt.
Egyszer volt valaki, aki nem szerette, ha rúzs volt a lepkegyűjtőn. Nem szerette, ha kiöltözve, bundában-magassarkúban kopogott a macskakövön. Nem szerette, ha a lepkegyűjtő vasalta a haját és órákig készülődött. Miért vagy ilyen? - kérdezte tőle a lepkegyűjtő egyszer kiabálva -, miért vagy ilyen elviselhetetlen? Olyan dolgokat akarsz tőlem elvenni, amik engem jellemeznek, a bundát, a rúzst, mi baj van veled? Veled van baj - kiabált vissza a másik, és mindketten tudták, hogy már rég nem a rúzsról van szó. Vagy a bundáról. Vagy a cipőről.


A lepkegyűjtő egyszer maradt volna csak. Akkor viszont nagyon. És a másik ment. Ment tovább, ment Portugáliába, egyszerűen csak elment, a lepkegyűjtő pedig várt. Nem akarta elengedni a lepkét. És csak teltek a hónapok. És jöttek mások és a lepkegyűjtő elkezdte gyűjteni a férfiakat.
Szerette voltaképpen. Szerette a vacsorákat, a könnyed, szórakoztató estéket, szerette a vallomásokat és gyűlölte a szerelmet. Úgy érezte, az érzelmei valahol letapadtak saját magán, neki nincs teflonja, hogy megvédje magát. Nincs semmije. Csak ő maga.


A lepkegyűjtő várt és várt, és visszajött a Másik. Visszajött a másik, és bár maradt, ment tovább. A másik gyönyörű volt és vicces és ostoba és idegesítő és műveletlen és udvariatlan és szörnyű, de a lepkegyűjtő őt engedte el a legnehezebben. Menj - mondta neki, menj innen, dobta arrébb, és soha nem gyűlölte még magát ennyire. És a másik ment.


A lepkegyűjtő pedig feketét öltött. Óvatosan rúzsozta ki magát, vigyázott, ne menjen ki a vonalból. Felhúzta a kedvenc magassarkúját, a bundát pedig a vállára terítette. És gyűjtötte tovább a lepkéket. Bezsebelte a pillantásokat, elfogyasztotta a vacsorákat, hagyta, hogy kinyissák előtte az ajtót, illedelmesen megköszönte a bókokat, óvatosan törölte meg száját a szalvétával, és kopogó léptekkel távozott, ha érzelmek kerültek elő.


Azért néha - ha nagyon alacsony nőt lát nagyon magas férfival - kicsit összeszorul a szíve. Néha akkor is, ha a nap végén letörli a rúzst, és szembe kerül a saját meztelen lelkével. Amikor kilép a magassarkúból, és újra csak százhatvanöt magas lesz. Vagy ha beakasztja a bundát a gardróbba. És nem szereti a szeptembert. A Szimpla Kertet pedig - és a kék cipős férfiakat - nagy ívben elkerüli...

MAGA OLYAN NŐ

- Veszélyes nő vagy - mondták neki azon az egyik első kedd estén abban a zsúfolt ruinban, miközben úszott az arcuk közt a cigarettafüst. Az asztal két oldalán ültek, egymással szemben, ő pedig mosolygott, és beleszívott a cigarettájába.
- Veszélyes? - kérdezett vissza, és ízlelgette a szót, a fogalmat, hogy akkor ő voltaképpen egy veszélyes nő.
- Veszélyes vagy. A legrosszabb fajtából való vagy. Gyönyörű vagy és okos és gúnyos, te vagy a koronaékszerekbe burkolt rock'n'roll. Megvan benned az a hanyag elegancia, ami miatt valószínűleg egész életedben úgy tudsz bemenni mindenhova, hogy jelenség legyél, és mégis, te vagy az első, aki a disznó szóviccet elsüti. Veszélyes vagy. Halálos vagy. Rettenetes vagy.


Ő hátradőlt a kényelmetlen bőrülésen, és lepöckölte a hamut a Marlboro végéről. Veszélyes, gondolta, és keresztbe tette a lábát azzal a vontatott mozdulattal, amikor az ember nem akarja az asztallap aljával felszakítani a fekete nejlonharisnyáját. Közben a sor csak torlódott a pultnál, megérkezett egy brit csapat, érdeklődve figyelték őt, miközben ő kereste magában a veszélyességet. A veszélyesesességet.
Félig lehunyta a szemét, és próbált rájönni, hol lakik benne a veszélyesség. Végigpörgette a férfiakat, az üzeneteket, a bókokat, a vallomásokat, az illatokat, végigpörgette a randevúkat - egész életében imádott randevúzni, imádta nőnek érezni magát, imádta a sétákat a kivilágított rakparton -, bőrén érezte újra a hát nélküli csipkeruháját, hallotta a cipősarka kopogását, randevúk, elmaradt búcsúcsókok, a hajlakk illata.


A britek egyre hangosabbak lettek, nem tudták eldönteni, mit igyanak, mit ne, palinka, mondta valaki, a többiek meg helyeseltek, csórikáim, gondolta ő, ha túlélitek ezt a négyszáz forintos pancsolt szart, amit megitatnak veletek pálinka néven, akkor soha többet nem fogom azt mondani, hogy a britek undorító módon buliznak és részegednek le, ha túlélitek ezt a pálinkát, barátaim, akkor igyatok, amennyit akartok, tényleg.
Veszélyes lennék? - töprengett, és arra gondolt, milyen könnyen is tud ő kisétálni életekből, szerelmekből, pillanatokból, és hogy ez most önzőség vagy nem önzőség, mi ez tulajdonképpen?


A britek megkapták a pálinkájukat, reménykedő arcukon pont olyan gyorsan jelent meg az undor, ahogyan a gyomrukba is leért a feles, finom volt, srácok? gondolta ő. Szegények.
A cigarettafüst szállt, szállt kettejük közt, lomhán kúszott tovább, ő pedig a másik arcát nézte, és fogalma sem volt arról, hogy néhány szédületes héttel, egy állással később a másik sem úgy ül majd vele szemben, mint most, őt is ugyanúgy megkapja, és utána mindketten mennek majd tovább, mert mindketten nyughatatlanok, ezt sem sejtette, és azt sem, hogy néhány héttel később a lakás üres falait bámulva hallgatja Norah Jonest és minden meg fog változni, túl lesz több interjún, fent is lesz, és lent is, és az egyetlen nem változó tény ebben az egész életben és ebben a furcsa zavaros korszakban


egyedül a cigarettafüst lesz, mely végigsimogatja torkát, halvány halálszagú csókot hagy az ajkain, és könnyeket csal a szemébe, a cigarettafüst lesz, amely mintákat rajzol a semmibe és leír neki minden történetet, a cigarettafüst lesz, mely évek óta kíséri őt és ugyanúgy volt velejárója kollégista évei energiaital-pezsgő koktéljainak, ahogyan a campari mellé is megfér, megfér Norah Jones-szal és megfér az üres falakkal, amikre árnyékként vetül majd ki az élete, miközben letüdőzi azt a sokadik szál Marlborót.


Mert a Marlboro az Marlboro. És a veszélyes nők Marlborót szívnak.