BUS STOPS

Sosem úgy szoktam leülni blogolni, hogy na, most akkor írok valami nagy okosságot, és megmondom a frankót. Egyszerűen azért, mert akárhányszor leülök posztot írni, megint ismétlem magam, és egyszerre van teli a fejem és üres iszonyúan. Úgy érzem magam, mint a hátára fordított katicabogár. Egyelőre még nem tudom, hogy tetszik-e, egyáltalán nem tudom eldönteni, mit kezdjek ezzel a változással.
Az egy dolog, hogy rajtam van a Be the change. De nem szeretem, mikor nem én változtatok, hanem a dolgok változtatnak engem. Amikor nem érzem, hogy beleszólhatok, megszabhatom, eltörölhetem és letagadhatom, akkor egy kicsit meghalok valahol. Senki sem szereti a rajta túlnövő dolgokat.



De mégis túlnő rajtunk néha az élet. Három éve még az érettségimre készültem (na jó, ez azt jelentette, hogy különböző helyeken kávéztam és fogalmam sem volt, mi akarok lenni, és csak úgy tengtem meg lengtem, és mindig dohányoztam valahol), és nem tudtam, hogy mi van, meg hogyan tovább.
Szóval a változás tényleg kell. Megerősít minket, előrébb tol, vesz el tőlünk és ad nekünk. Most levonhatnám nagyon okosan a konzekvenciát, hogy ez a mi életünk, amiben az egyetlen változást valóban a felszínre hulló eső jelenti, aztán mindig lesz valahogy, jönnek valakik, vagy mi megyünk el, szóval mondom, nem kell parázni.



Én annyi ajtót csuktam már be magam mögött. Annyiszor láttam a határban pirossal áthúzott városneveket. Annyiszor támasztottam már a homlokom más és más ablaküvegeknek. Számtalan hajnali fényt láttam elsuhanni és még többet jegyeztem meg. Rengeteg utazóval beszélgettem, és még több arcát tanulmányoztam. Annyiszor éreztem azt, hogy ez a város szeret engem és a magáénak tart, ha már én nem tartom őt a magaménak - aztán még többször éreztem azt, hogy gyűlöl engem, gyűlöl az aszfalt minden egyes négyzetcentijével, és bármit megtenne, csak még egyszer ne lépjek be ide.



Azt hiszem, van ez a kényszerem, hogy kiharcoljam másoktól, hogy azt mondják, fontos vagyok nekik. Aztán megkapom, amit akarok, és lelépek, mint a huzat, annyit sem mondok, hogy pá, csak viszek magammal mindent, fájdalmat, nevetést, emléket, a fejemben visszhangzó párbeszédeket, print screeneket, és a felismerést, hogy megint elszúrtam, és a perverz megnyugvást, hogy lehet, hogy megint elszúrtam, de legalább nem változott semmi, és én irányítottam, miközben elszúrtam. Ülj le, Meyer, ötös.



Könnyebb újra meg újra megcsinálni a faszságokat, mint kihagyni a már ismerős ziccereket. A megszokás hajszol bele minket az újabb és az újabb hibákba. Egyszerűen tudjuk, hogy rossz, de megszoktuk, hogy játszmázunk, sarkon fordulunk, képtelen dolgokat teszünk. Mert ez biztonságos. Mert ha egyedül halunk is meg, legalább úgy, ahogyan mi akartuk. Akartuk? Megszoktuk.



Nem így akarom. Nem így akarom már. Akármennyire is egyszerű és kiszámítható és boldogan ismerős lenne, nem akarom később ezt mondani. Szégyellném nyolcvan évesen, mikor megkérdeznék, hogy miért vagy egyedül? És akkor azt kéne mondanom, hogy magam miatt? Mert mindenkit elmarok és megbánok, csak hogy az a tetű kis valami, amit büszkeségnek hívok, meglegyen? És mikor lettem ilyen? Ilyen elviselhetetlen, ilyen nem is tudom, düh által hajtott, folyamatosan robbanásra képes valami? Ki tette, kivel tettem, kitől kaptam, mikor lett és miért lett és hol lett?



Az is egy változás volt. A mostani legalább, annak ellenére, hogy impotensnek érzem magam tőle és meglep és kicsit felháborít, muszáj bevallanom, hogy valahol tetszik. Valamennyire. Kicsit. Nagyon. Talán.



Nem akarok biztosítékot. Nem akarok betonba öntött szavakat. Azt az érzést akarom, mikor fent állok este a Várban, és nézem a fényeket, és végtelennek érzem magam. Azt az érzést akarom, mikor úgy hagyom el a pirossal áthúzott városneveket, hogy a következő nekem örül és engem köszönt. Azt az érzést akarom, amikor bemész a hidegből a meleg szobába, és bekönnyezik a szemed, és fahéjillat van, amit utálsz, de az is jó, mert jó helyen vagy.
Valahogy már érzem. Mindig, amikor elindulok lefelé ezen a budai utcán, vagy átmegyek valamelyik hídon a busszal, és arra gondolok, hogy hihetetlenül, nagyon, eszméletetlenül szerencsés vagyok.



Mert akármekkora megalomán, hisztériázó drámakirálynő vagyok, akármekkora egóval és bipolaritással, én legalább át tudom billenteni magam. És  ez számít, én meg tudom győzni magam, hogy ez most jó lesz, és másokat is meg tudok győzni róla. A hitem ragadós. Most ebben hiszek. Magamban. Meg a változásban.

PILLANATOK;

Igazából pár napja kezdtem csak felfogni, milyen hatalmas dolog része is vagyok tulajdonképpen. Csütörtökön koccintottam magamra, a Masnira, az életemre - persze azonnal le is kopogtam mindent, mert valahol belül mélyen még mindig rettegek, hogy ez az egész nem létezik, és egy csapásra elmúlhat. Félek.


Van ez a mondás, hogy "if your dreams don't scare you - they aren't big enough" ---- azt hiszem, valami ilyesmi történik velem most. Soha nem gondoltam, hogy most itt tarthatok, és innen már csak feljebb van. De legalább végre elhiszem, hogy igen, lehet. Ez megtörtént. Akkor ennél több is történhet.


Persze azért még van pár bizonytalanság. De egyszerűen el kell hinnem, hogy bizony, ez megtörtént. Történik. Zajlik. Minden pillanat, minden mozzanat olyan, ami örökre megmarad majd. Ezek a napok és hetek lesznek azok, amikre majd nyolcvan évesen, a mopszommal az ölemben visszagondolok. És ez hihetetlenül jó érzés. Támogatnak, felkaroltak, biztatnak, lökdösnek, leszidnak, ha nem hiszek, és úgy érzem, sosem lesz elég időm arra, hogy mindezt vissza- vagy tovább adjam. Húsz éves vagyok, és az álmaim fele teljesült. És ez már egy olyan dolog, amit senki sem vehet el tőlem.


Amit érzek, az nem elégedettség. Amit érzek, az a meghatottság, a kis hitetlenség, a lelkesedés és az úristenúristenúristen-érzés. Ezek így együtt, összekapaszkodva jellemzik a napjaimat. Valahogyan így képzelem el egyébként később is. Hogy annyira szerencsés lehetek, hogy mást sem kell tennem, csak írni, és azt csinálni, amit szeretek, sőt, amibe szerelmes vagyok.


Egész életemben tiltakoztam mindaz ellen, ami vagyok. Nem akartam írni, mert anyám írt. Nem akartam tévézni, mert anyám tévézett. És most itt vagyok, hát mit ad Isten, blogger lettem, tényleg anyám lánya vagyok, és most már úgy fogom fel a dolgokat, hogy már nem félek, hogy esetleg valaki azt hiszi, az ő farvizén eveztem fel, sőt, büszke vagyok arra, hogy valakitől örökölhettem valamit, egy kis kitartást, és állhatatosságot. És mertem nagyot álmodni, Ahogyan ő is.


Most le kéne vonnom valami tanulságot, de nem fogok és nem is akarok. Összevissza vagyok, az életem is összevissza, és nem mindig tudom felfogni a szerencsémet. húsz vagyok, és itt vagyok. Van egy hétéves - októberben majd nyolc - személyes blogom, és a Masni főszerkesztője vagyok. Szerelemből csinálom az egészet. Az emberek megkérdezik tőlem, mit vegyenek fel, és hogyan viselkedjenek egy randin, és ha odajönnek hozzám az utcán, mindig meglepődöm. Számomra nem nagy dolog az egész, valahogy olyan természetes, mert mindig rugdostam másokat. De azért kicsit fura. És jól esik. Mostanában bekönnyezem tőle. Szerencsés vagyok. Hihetetlenül szerencsés.


Valahogy rendeződik minden. Túltettem magam azon, hogy vannak, akik bántanak, mert arra figyelek, aki szeret és aki támogat. A bakancslistámból eddig alig teljesül valami, dehát ez ilyen, van, ami összejön, más pedig nem. Arra kell figyelni, amit ajándékba kaptunk az élettől, nem pedig arra, amit elvettek tőlünk.


Hát megy az egész tovább. Lesz még, minden lesz még. Tudom, mert ismerem magam, ismerem az életem - most boldogság van, de lesznek még csókok, hisztik, parádék, ahogyan Anonim mondta egyszer. És lesz, mert én az a kusza fajta lány vagyok. Ez egyrészt átok, másrészt áldás. Valahogy így lett emgírva az egész, a magyar lány és az amerikai fiú egyetlen gyermekeként esélyem sincs arra a sokat emlegetett golden retrieverre és wagoner pluszra. Már nem bánom. Kezdek megbékélni magammal. Kezdem elfogadni az esztervirágságot.



Meglátjuk, meddig tart majd.

BSD

AZ A BIZONYOS PASSION

Szenvedély. Azt hiszem, ez jellemző az egész életemre, talán húsz év után már tényleg hitelesen meg tudom fogalmazni ennek a valaminek a nevét, ami hajt előre engem, ezer meg ezer irányba, okba, lelkesedésbe, jó- és rossz lépésbe, nevetésbe, emberekbe, élménybe, emlékbe. Szenvedély.
A Meyer Eszter-Virág féle szenvedély társul az akarattal és valami eszméletlen mértékű hülyeséggel is.
Én nem olyan vagyok, mint azok az emberek, akik felmásznak a hídpárkányra, és ott hezitálnak.
Én olyan vagyok, mint azok, akik csak úgy séta közben, egy hirtelen ötlettől vezérelve felmásznak a párkányra és levetik magukat. Mert nekem kell. Minden kell, azonnal kell, szerelemből kell.
Szenvedélyből kell.



Igaza volt a Nórinak, össze vagyunk kötve. Mindenki benne van ebben a hatalmas hálóban, a szálak pedig összefutnak, talán néha érzed is valahol, hogy én megmozdulok, nem akarod tudni, de ott vagyok. Sokkal nehezebb nem észrevenned engem és elfordítanod a fejem, mint meglátni.
De én ott leszek, egy elmosódó folt a perifériádon, az leszek. Egymásba ütközünk majd, akinek kilököd a kávét a kezéből, az leszek én. Aki a pultnál mögötted kéri a fröccsét, az leszek én. Aki az utcán meggyújtja a cigarettád - más kezét látod majd, de az én leszek.



Mások életében sokkal inkább ott vagyok, mint a sajátoméban. Ez nagyon zártosztályosan hangzik, de tényleg így van. Én ott vagyok és lökdösök és biztatok és ráförmedek és lelket tartok - engem viszont nagyon kevesen lökdösnek, kevesen förmednek rám és biztatnak. Általában sértésnek is veszem, a gyengeség jelének tartom. Tartottam. Már nem. Szükségem van másokra.



Én ott vagyok most, ahol sosem gondoltam volna. Kétpólusú az életem. Az egyik oldalról korábban álmodni sem mertem - de eközben én pofázom, hogy merjünk nagyot álmodni, úgyhogy igen, ennél még többet akarok. Nem azért, mert nekem ez járna. Azért, mert mindenkinek járna.
Ez az élmény. Ahogyan látod azokat a dolgokat beteljesülni, amiket kívántál anno, legyen az bármi - mindenkinek jár, hogy lássa, tényleg működik a hit.



Ebben az országban - és ha tényleg mindennek vége, akkor máshol is -, olyan menő dolog embereket fikázni. Mi nem tudunk örülni egymás sikerének. Mindenki azt nézi, hogy másnak mije van, és idegeli azon magát, hogy neki mije nincs, ahelyett, hogy az egymás lehúzásába fektetett energiát a saját életébe fektetné bele. Ezt elsősorban azoknak üzenem, akik névtelenül írogatnak nekem minősíthetetlen stílusban.
Én az arcomat és a nevemet adtam a bloghoz, mindkettőhöz. A Masnihoz is, ehhez is.
Innentől fogva, ha Ti majd megtiszteltek engem azzal, hogy névvel írjátok a kritikát - és itt most nem az olyanokra gondolok, hogy "szerintem kövér vagy" -, akkor reagálok. Addig nem.
Könnyű másokat szidni. Könnyű másokat utálni, sokkal nehezebb, mint elismerni, én tudom.



De a kölcsönös tisztelet sokkal egyszerűbb. Csak mondom. Én nem félek tőletek. Nem belőletek merítek, hanem azokból, akik szeretnek. Akik odajönnek hozzám mondjuk a DM-ben, és elmondják, hogy figyelj, köszönöm, hogy azt teszed, amit teszel. A pozitív dolgokból kell meríteni.
Egy életem van, nekem is, és nektek is. Ti döntitek el, hogy kire pazaroljátok.

Én az enyémet - ha megbocsátjátok - magamra fogom.



Szenvedély. Visz tovább. Sokáig.

MÉG EGY ŐSZ

" A Mama mindig azt mondta, hogyha új életet akarsz kezdeni, hagyd magad mögött a múltat. " - 

/F. G./ 

 

azt hiszem, ezt teszem egy ideje. Most szorítok, hogy az álomlakások közül valamelyik összejöjjön. Más szempontból viszont fogalmam sincs, hogy mi van, hogy lesz. Azt tudom, hogy rosszul vagyok a tévézéstől, hogy nincs kedvem visszamenni a főiskolára, hogy tudom, hogy két éve csinálom, és mindenki azzal jön, hogy ugyan, még ezt az utolsó egy évet bírd ki, de ilyenkor rájuk borítanám az asztalt, és rájuk förmednék, hogy basszameg, hát nem értitek, hogy már több mint egy éve éppen "kibírom"? Hogy nem lehet ilyet mondani egy húszévesnek, és lehet, hogy nem logikus az egész, de miért kellene életem állítólagos legszebb éveinek úgy elmennie, hogy éppen folyamatosan elegem van mindenből? -----



Úgyhogy most így vagyunk, én, meg az Életem. Ilyen harmóniában élünk ketten nap mint nap, és azt érzem, hogy mindenki, aki megpróbál rábeszélni erre az egy évre, elmehet a fenébe. Meg kell értenünk, hogy néha hagyni kell másokat hülyeségeket csinálni - mert talán most hülyeséget csinálok az egy év passzivitással -, mert csak így tanulnak az emberek a hibáiból. Engedjetek hibázni, csak ennyit kérek. És akkor meglesz az elégtétel, mindkettőnknek. Nektek, hogy ti megmondtátok, nekem meg, hogy sebaj, legalább megpróbáltam.



Ez az ősz, ezek a szeptemberek már nem olyanok, mint a régiek. Nincs nagybevásárlás a Maros utcai papír-írószerben, nincs izgalom. Csak az a nihil van, ami eszembe jut, és a kérdés, hogy mit vegyek fel - azt hiszem, mindig így próbálom magam visszazökkenteni a valóságba, tudjátok, mint mikor azt javasolják a pszichológusok, hogy tényeket ismételgetve rázzuk vissza magunkat. A nevem Meyer Eszter-Virág. Húsz és fél éves vagyok. Szegeden születtem. Nem szeretem a mazsolát.
Csak ismételgetem. A ruhák, az egy stabil pont. Amíg azzal foglalkozom, nem pánikolok. Nem gondolkodom feleslegesen, csak csukott szemmel végigsimítom az anyagukat, biztosan valami beteges fetisiszta állatnak tűnhetek. Sebaj.



Szóval ilyenek jutnak eszembe, meg az, hogy hogyan fogom összehangolni ezeket? A sajtótájékoztatókat, a reggeliket és az iskolát? És a pánik mellett az jut még eszembe, hogy hogyan lehetek mégis ennyire szerencsés? Hogy mentorálnak, hogy lökdösnek, hogy ajándékos zacskók, és hogy segítenek, és magyarként az jut eszembe, hogy miért? Mi hasznod van neked abból, hogy engem felkarolsz? És egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ennyire szerencsés vagyok.



Néha mi adjuk másoknak a löketet, az elhatározást, az elszánást. Aztán visszakapjuk, köszönhetően a Karma zseniális működésének. Én elhiszem, hogy ezentúl minden jó lesz. Ami szarul alakul majd - nos, onnan is csak felfelé van már.



Úgyhogy most fogom a képzeletbeli pohár pezsgőmet (rozé természetesen), és emelem a követező egy év tiszteletére. Ez azt jelenti, kedves szeptember, hogy nem hagyhatsz cserben. Hogy te most más leszek. És ha én adtam Neked esélyt - Neked is kell adnod nekem.