2013. március 29., péntek

AZ EPERJES BENJÁMIN UTCA



képzeletemben gyakran megjelenik az eperjes benjámin utca. nem tudom, létezett-e, de úgy képzelem, az a bizonyos mellszobros ház eperjes benjámin arcával olyasmi lehetett, mint a mi oroszlános-kovácsoltvas korlátos körfolyosós gangunk. magad sem vagy semmi, tsupántsak annyi, mennyit népedért teszel - mondta szabó magda és mondta eperjes benjámin. és eszembe jut az utcakém is, aki nem megy férjhez sosem. mindenki valakije, de mégis mindenki senkije. utcakém.


és egyre jobban hiányzik szeged is, noha tizennégy évesen már mást tekintettem otthonomnak. de hiányzik a hangulatos kis pályaudvar a padokkal, a sosem működő mozgólépcsővel, a tisza-part, a széchenyi tér, a tök apró és jelentéktelen részletei az életnek. emberek ezrei fordulnak meg rajtuk naponta, és senki sem tudja, hogy van valahol a fővárosban egy lány, ki a tejeskávéja fölött kinéz a körfolyosós gangra, és nem a szembeszomszéd ajtaját látja és a kertet az udvaron, hanem a fényeket a tisza felett, a laposon lobogó tábortüzeket, a nyári éjszakák illatát. az én eperjes benjámin utcámat.


furcsa dolog az otthon. azt sem tudjuk pontosan, mi az - otthon az ahol a család van? és ha a család elköltözik, az otthon a régi hely, ahol felnőttél, vagy az új? lehet valakinek több otthona? otthon alatt a várost értjük? az országot? kelet-európát? otthon a római körúti lakás, aminek az ablakából belátom egész szegedet? vagy faludi györgy otthona az otthon? a haza, amiből kiérvén fellélegzik az ember?
otthon az a hely, ahol a nem túl szoros kötelékű családtagok, akik idegennek tekintik egymást, teljesen véletlenül falkába verődnek? vagy ott van az otthon, ahol a szeretteid vannak? és ez mindig azonos a családdal?


olyan leszek, mint az apám? aki túrahátizsákokban cipeli az életét, és az útleveléből kiesnek a pótlapok? vagy olyan, mint az anyám - elrévedő-zöld szemű, aki mikor kinéz a tetőablakon szegeden, a szívével látja a tájat? és milyen vagyok?
én nem bírok visszamenni a régi helyekre. hajt a nyughatatlanságom, és amikor leérek, arra gondolok, oké, ez megvolt, most tovább! el, el valamerre, ahol senki nem lát, vagy éppen mindenki, stoppal vagy vonattal vagy húzom magam után a bőröndöt a töltésen...


és kisétálok a szegedi vonatpályaudvar elé. lehúzom a bőröndöt a feljáróról, óvatosan lecsukom a tetejét, a lábamhoz támasztom, mert a görgők már tropára mentek, a támasztékot meg ezer kilométerrel és egy évvel ezelőtt elveszítettem.
bal lábammal megtámasztom a táskám, előtúrom belőle a cigarettát; jobbommal lángot teremtek, leslukkolom a füstöt, és félig lehunyt pilláim alól megnézem a várost.


ahonnan jöttem. ahova mindig visszamegyek majd.
otthonoktól, emberektől, évektől függetlenül.




2013. március 26., kedd

MADARAK









01:47



hiányzol.

de nem tudlak elviselni.
megnyíltam neked, de mégis titkolózom
láttál smink nélkül, és a legszebbként is
pont úgy nyitottam neked ajtót, ahogy bezártam utánad
és amikor azt mondtam, hogy szeretlek, utána arra gondoltam, mennyire utállak
és amikor azt mondtam, hogy utállak, arra gondoltam, mennyire szeretlek
és tényleg fogalmam sincs, hogy mi ez, honnan jön és miért van
és azt szeretném legjobban megtudni, hogy miért
nincs
vége
és mikor lesz
?





2013. március 25., hétfő

THE BEST IS YET TO COME.




Igazából nem is tudom, miért meg hogyan van, de ahogyan idősödöm, egyre kevésbé vagyok befosva az Élettől. Korábban annyit görcsöltem azon, hogy mit gondolnak rólam, és milyen vagyok kívülről.
Az október volt a legparásabb időszak. Amikor szakított velem, olyan stílusban vágott olyan dolgokat a fejemhez, amik egyszerűen kihúzták a lábam alól a szőnyeget.


Elveszett az önbizalmam.
Azelőtt se volt valami sok, hiszen mindenki tudja, hogy a legnagyobb pofájú embereknek van a legkisebb önbecslése, de azért azt gondoltam, hogy jó vagyok pár dologban.
Aztán a veszekedés közben mindent megkaptam - a blog, amit írok, egy szar, amit gondolok, az szar, ahogyan leírom, az is szar, ahogyan beszélek, szar, ahogyan viselkedem, szar.
És utána minden bejegyzés úgy született, hogy azon gondolkodtam, hogy akkor ez most szar? Úgy lőttem ki a macskás képeket a világűrbe, hogy azon töprengtem, ez is szar?



Elegem van ebből. Lehet fikázni dolgokat, amiket csinálok.
Mert vannak nem kevesen, akik ezt teszik. És igen, én tudom a legjobban, hogy elég könnyű bennem hibát találni. Az elején még magamra is vettem a Masni askjára írogatott sértéseket, miszerint "megnéztem a tizenhat éves kori facebook-képeid, ahol sokkal nagyobb egyéniség voltál, mint most", és ahelyett, hogy felsírtam volna a röhögéstől, pánikba estem. Ma már azért örülök, hogy egyesek emberismerete ennyire hihetetlenül csodásan működik, hogy már egy fénykép alapján is meg tudják határozni, ki mekkora egyéniség. Ezt az istenadta talentumot nem kellene titkolnod, kedves Névtelen Kommentelő, az ATV telejósdájába szerintem mindig van casting :)


Szóval igen, magamra vettem. Aztán elgondolkodtam rajta, és most már ott tartok, hogy én a nevemet adtam ehhez az egészhez. Lehet, hogy mások szerint szar, és rengeteg pozitív levelet is kapok.
Lehet, hogy tré a blog. Lehet, hogy tré, ahogyan írok. Lehet. Legyen.
De én felvállaltam, ki vagyok. Aki ezt elolvassa, ott látja a nevem, megtalál a közösségi portálokon,
írhat nekem.
13 éves korom óta blogger vagyok. Vagy lehet máshogyan is mondani. Lehet kategorizálni.
De én már tizenhárom évesen megtettem azt, amit a legtöbben, akik nekem beszóltak, nem tesznek - névvel mondtam véleményt. És most is úgy gondolom, hogy aki megtisztel azzal, hogy felvállalja magát előttem, és úgy kritizál, azzal foglalkozom majd.


Hihetetlen, hogy mennyire sokan élnek a gyűlöletből. Ezt Nórin is látom, ahogyan egy zs-kategóriás g-portalos oldalon lefikázták. Őszintén szólva - pedig én is kevertem már a szart nem egyszer régebben - nem tudom elképzeli, hogy valakiről hosszú, fikázó posztot írjak, és ennek örüljek.


Régebben adni akartam. Mindent. Magamból, a világból, magamnak, a világnak.
Boldog akartam lenni, és azt akartam, hogy mások is azok legyenek. Hittem a mosolyban, abban, hogy az emberek önzetlenek, abban, hogy elég az esőillat és némi Beatles a világbékéhez.


Már másban hiszek.
Abban hiszek, hogy mindannyiunkban egyaránt van jó és rossz is; hogy rengeteg az irigy, rosszindulatú ember, ahogyan vannak segítő szándékúak és önzetlenek is. A világ már nem fekete-fehér.
Én hiszek abban, hogy hittel meg lehet mindent oldani. Hogy maradhatunk erősek.
Ezért is varrattam magamra az egyik legnagyobb - és legigazabb - közhelyet: Stay Strong.


Stay Strong - Maradj erős. Believe. Higgy. Imagine. Képzeld el.
Magunkra varratjuk, és elhisszük. Ez egy üzenet a testünkön a későbbi énünknek.


Sokszor azt gndoltam, nem maradok majd elég erős. Ma már tudom, hogy igen. Érzem a lendületet, amit október óta nem, az élet szagát érzem, azt érzem, hogy mélységesen hiszek magamban, és abban, hogy sikerülni fog, amit szeretnék. Érzem, hogy újra én vagyok én; ha már nem is leszek a régi Eszter-Virág, aki voltam - hiszen növök és tanulok és tapasztalok és átgondolok -, ezt az újat már szeretem.
Megvan az út. Hülye voltam, és eddig nem láttam mindig, de most már csukott szemmel is meg tudnám mutatni. Don't stop.


Ne állj meg, bébi.

The best is yet to come.

2013. március 24., vasárnap




van egy csomó dolog, amit nem mondunk el senkinek sem.
nem azért, mert titok lenne, hanem mert egyszerűen nincs kinek.
vagy meg akarjuk kímélni a másikat az igazság súlyától.
vagy nem akarunk velük osztozni.
mert hiába tűnnek a mi világunkban olyan rohadtul fontosnak, kívül már egyáltalán nem biztos, hogy lesz akkora jelentőségük. és nem értik mások. csak legyintenek.
mint amikor megkaptam októberben, hogy a nyolc hónap semmi, és az igazán nem fájhat.
szóval nem mondunk el dolgokat..
olyan is van, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk rá.
hogy elkezdenénk, de azt gondoljuk, mint az álszent, álszerény emberek, hogy talán nem is olyan fontos ez, csak mi komolyan gondoljuk és komolyan nem tartjuk fontosnak, közben pedig megkeseríti az életünket, éket ver a mindennapjaink közé, szarabb lesz tőle a kávénk, nem hallgatunk meg miatta számokat, kétségbeesetten gondolkodunk, egyik hangulatból vergődünk át a másikba, és fogalmunk, tényleg fogalmunk sincs arról, mit kellene tenni és minek kellene és valami-e ez egyáltalán, lehet, hogy csak ilyen múló nyomor, ezek úgyis olyan divatosak manapság.


és amikor kinyitjuk a szánkat, hogy elmondjuk, lenyeljük a levegőt, és zavartan cigaretta után kutatunk a táskákban, és már átkozzuk a kihagyott lehetőségeket. de nem bírjuk megtenni.


úgy érzem magam, mint az állatok földrengés előtt.




2013. március 23., szombat

van, amikor jó emlékezni, és van, amikor nem.
oka volt, hogy nem írtam majdnem húsz napja; a dolgok rohannak előre, minden gondolatom a jövőmön jár.
választás előtt állok. több életet élek egyszerre, és mindegyik mintha egy kicsit külön lenne a többitől - tévés vagyok, divatblogger vagyok, sohós vagyok.
a fashionblogger a humanic-bemutatóról ugyanaz a lány, aki smink nélkül, virágos cicanaciban és minnie egeres pólóban punnyad a kanapén; a nagyszéjú hostess ugyanaz, aki a wcbe zárkózik be és rogy le a padlóra egy heves vita után. megosztott vagyok, akár az óra.


azt hiszem, a sors/Isten/akárki más, szóval onnan fentről valaki nagyon szeret engem. és ezt most azért mondom, mert az utunkba küldte a legfantasztikusabb mentort, akit az ember kívánhat.
és lehetőségeket látok. terveket, akaratot, utakat, célokat. és ami igazán fontos - hosszú távra.
én ezt akarom csinálni.
látom ám az emberek arcát, mikor azt mondom, hogy "van egy életmód- és divatblogom", látom a megvetést, hogy uramisten, ennek arról szól az élete, hogy mikor mit vegyen fel.
ez nem igaz.
az én életem arról szól, hogy olyannal foglalkozom, amit szeretek csinálni; hogy néha nyűg, de annyi visszajelzést kapunk az olvasóktól, hogy a legszarabb napon sem gondolom azt, hogy kiszállok, további jó mulatást.
egyszerűen muszáj csinálnom. mert imádom. mert érzem, hogy értelme van.


igaza volt a jutkának; az élet egy nagyon, nagyon hosszú folyamat, és nem mindig térül meg rögtön a dolgokba belefeccölt energia. de ha előbb nem, akkor utóbb meg fog.


én remélem, hogy ez így folytatódik majd.

2013. március 8., péntek



rájöttem, hogy nem bírom azokat az ünnepeket, amikor szexi, kezükben virágot cipelő borostás fiúkkal találkozom a blaha aluljárójában. és nem az a probléma, hogy szexik, és virágot visznek, hanem hogy azt a rohadt nárciszt vagy rózsát nem nekem akarják adni.
és igen, a mélységesen mély, undorító irigység beszél belőlem.
majdnem úgy érzem magam ettől az egésztől, mint általános iskolában, tesin, amikor kapitánylabdáztunk,
és a két kapitány választotta be a népet a csapatába, és én majdnem mindig utoljára maradtam (ezt részben a népszerűtlenségemnek, részben a gyakorlatilag egyáltalán nem működő kéz-láb koordinációmnak köszönhettem).


egyébként hozzá tenném, hogy kaptam ám virágot.
a mekiben.
ahogyan minden más nőnemű.
és miután hazahoztam a csoffadt tulipánomat, megette a macska.


már csak tíz hónapom van hátra a bakancslistám beteljesítésééig. és még mindig nem ültem háztetőn, sem elefántháton, és autósmoziban sem voltam (hozzá tenném egyébként, hogy az egyik évfolyamtársam az elefánt kivételével mindkettőt kipróbálta már, így a virágot kapó csajok mellett a dávid a másik nagyon irigyeltem). és új perverzióm van, a kutyasétáltatás. biztosan azért, mert tavasz van, meg minden, de annyire szeretnék kutyát sétáltatni.

egyébként remélem, kidugulnak a füleim, vagy legalábbis az egyik, mert kicsit gáz volt ma egész nap úgy kommunikálni másokkal, hogy csak azt láttam, hogy mozog a szájuk, a hang pedig enyhe késéssel jött.

2013. március 5., kedd



a kedvenc mesém mindig is a szépség és a szörnyeteg volt.
talán azért, mert belle szerette a könyveket, és mert szörnyeteg kicsit hasonlított hozzám; talán mert a szereplők karaktere imádnivaló volt, nem tudom. de tényleg, oda meg vissza voltam mindig is ezért a meséért.
talán, mert a szörnyeteg kicsit mindig is magamra emlékeztetett. és itt most nem arra gondolok, hogy elküldte a csúf boszorka képébe öltözött jótündért, hanem arra, hogy azért a szörnyeteg utána tényleg nagyon igyekezett.
megpróbálta rendesen fogni a kanalat meg a villát; és próbált madarat etetni belle kedvéért, sőt, neki adta volna az egész könyvtárát, ha az kéri.
és ez tényleg nagy dolog. mármint a könyvek. én imádom a sajátjaim, a pöttyösökre meg vércseként vigyázom, az antikváriumokba imádok járni a könyvillat miatt.
gyűjtöm a pöttyös könyveket egyébként. mármint a sorozatot. nagyon szeretem.


és a szörnyeteg tényleg sokat tanult a hibáiból.
és nem akar úgy együtt lenni valakivel, hogy nem szerelmes belé. a szörnyeteg korrekt; ennek issza a levét éppen, mert akárhányszor a szörnyeteg hazamegy, arra gondol, hogy megint üres az ágya, és megint elege van  magából és úgy mindenből. mert a szörnyeteg egyedül van, és a munkájának, az életének él.
szörnyeteg egyébként szereti, ha reggelizni viszik, és imádja a narancslevet. szörnyeteg amúgy egy érzelmi nulla; talán tényleg férfiegója van, és hihetetlenül béna minden olyan dologban, ami egy kicsit is a kitárulkozásról szólna.
szörnyeteget mindig is kedveltem. sokkal jobban, mint arielle eric kercegét, vagy csipkerózsika pasiját. szörnyeteg más. szörnyeteg heves és udvariatlan; szörnyeteg nem tudja, mi az az etikett; szörnyeteg goroba, és agresszív. de szörnyeteg érez. érez. és ez nagy szó.


többen kérdeztétek már - tényleg egyedül vagyok. de mégsem, mert ott a masni, a tárgyalások, a tévé, a soho, az élet. és nekem rohannom kell utána.
és a szerelem? majd megtalál. amikor majd azt mondom valakire hogy hú. hogy húha.
húha nélkül pedig felesleges az egész.


2013. március 3., vasárnap



ha én lennék a szerelmed
igazából tökre mindegy, mert érzelmileg kissé alacsony az intelligenciám, és talán kissé férfiegóm van, szóval talán azt sem fogod megtudni, milyen, ha tényleg én lennék a szerelmed.



félek és rettegek és menekülnék


és bárcsak leírhatnék ide mindent, amitől rettegek és amitől félek és mitől csalódtam, de akkor kiadná magam, és nem bízom

bízni


bizalom


hagyjuk



2013. március 1., péntek



hihetetlen volt ez az elmúlt néhány nap.
meetingek, rohanások, Oravecz Nóri, papírzacskók, LoveBug - csodálatos embereket ismertem meg, és egyre inkább rajzolódik ki előttem, hogy milyen irányba is fogunk orientálódni a Masnival.
kávék, beszélgetések, rókás gyűrűk, megfordított trikók elöl címkével, felugráló kutyák, minden, amit szeretnék. nem te választod a szenvedélyed, az választ téged. és tényleg. megtörtént.




megtaláltam álmaim székét is, ilyen tuti lesz álmaim andrássy úti lakásában, ahol álmaim borostás férfijával fogok élni; de mivel jelenleg se pasi, se lakás nincs a láthatáron, maradt a szék.
viszont életem egyik legmeghatóbb pillanata volt, hogy egy érdekes formájú piros borítékban megkaptam anyukámtól 20 évem legelső névjegykártyáit - sőt, krisztinek is csináltattak. iszonyúan meghatódtam, nagyon, nagyon örülök nekik :)





egy pár fotó pedig a NL Café Keressük 2013 Bloggerináját! díjátadójáról (még a hivatalos képek ikerülése előtt). a gyönyörű ridikülömet pedig ezerszer köszönöm Lettinek és a LoveBugnak. eszméletlen :)





fogalmam sincs, mit írjak, nem tudom kifejezni, amit érzek. büszkeséget, hálát, megilletődöttséget. lelkesedést, kis elmebetegséget (ez sosem fog elmúlni), hiperaktivitást, mindent. mindent egyszerre.
azt hiszem, most az van - a húszéves-szindrómám mellett természetesen -, hogy mindent akarok. azonnal. tetoválást, tavaszt, sikert, bizonyítékot, mindent. nem biztos, hogy jó ez így. de egyelőre tol előre, és több nem is kell. megy ez!