2013. február 21., csütörtök



lászló volt az, aki meg akarta velünk rendeztetni a halál rokonát, aki szerint egy peronon ülünk egész életünkben a hátizsákon, és várjuk a véget. szerinte mindenki a bőröndje mellett áll, vagy a hátizsákján ül és vár. szeretem a tűnő szerelmet, szeretem megcsókolni azt, aki elmegy, mondtam, és lehajoltam nándihoz, aki a ölemben feküdt, és megcsókoltam. és regő azt mondta, szeretem a beteg rózsákat, hervadva, ha vágynak, a nőket, és mögém állt. és vártunk. 


egyébként hazugság az egész. nem szeretem megcsókolni azt, aki elmegy, nándit még kevésbé akartam. az első és utolsó színpadi csókom volt. eltűnt előlem lászló, eltűnt a tréninghez használt zongoraszó a magnóval együtt; eltűntünk mi is a könyvtár feletti osztályteremből, ahol annyiszor rajzoltam a táblára próba előtt;eltűnt az akkori tizenkettedik dé is. de a várakozás megmaradt. a cél. az értelem. az ok.


nem tudom, várok-e valamire. hogy érdemes-e várakozni, meg hogy kötelező-e. azt hiszem, talán arra várok, hogy ezt megtudjam. emberekre viszont nem várok. nem érdemes. tudom, hogy a férjem egyszer david erdal mirza lesz, és azt is tudom, hogy egyhamar nem lesz jogsim. ez már két dolog, amit tudok a jövőről, és több egyelőre nem is kell.


és majd megy tovább. szépen, magától, mint az örökmozgó. mindig.




2013. február 20., szerda



ma stúdiógyakorlaton a zanna csinált velem egy riportot a Masniról, nyomom is a képet. pénteken gála, mármint jövő pénteken, de ezt már mondtam, a wargicával még mindig örömködünk, a péter ismételten rendbe hozta a kis lelkemet, és zajlik az élet, azt hiszem. visz a vonat, megyek utánad, jut eszembe valamiért, nem tudom, mi után megyek egyébként, de jó érzés menni ezután a valami után. és tavasz van, bár ma esett a hó, de süt a nap. napszemüveges idő volt! és élet. élet van. azt hiszem, ezt vártam. tímárgergő szerint jövő héten tizenöt fok lesz, meg sem merem nézni, igaza volt-e, jó ebbe a hitbe ringatnom magam. tizenöt fok!


ma egyébként valami isteni sugallattól vezérelve kitakarítottam, erre kiderült, hogy soós esztinek nem jó a mai nap, szézsó meg kapható mindennemű alkoholizálásra, szóval átjönni is hajlandó. esküszöm, elkezdek lottózni. ha nyernék, vennék egy lakást magamnak az andrássyn, de ragaszkodnék, hogy a nóri velem költözzön, mert nem akarok egyedül élni; létrehoznék egy bankszámlát az öcsém egyetemi tanulmányaira, meg kapnának ők is lakást. és persze egyből mennék amszterdamba meg prágába, mint a huzat, meg varratnék. bár ezek így is meglesznek, elvégre rajta vannak a bakancslistán. 


jövő hét szerda, ismét stúdiógyakorlat, fognom kell magamnak egy riportalanyt, akinek van tippje, visítson. 




2013. február 19., kedd



uramisten,
hát ide is eljutottunk a wargicával, a Masni a 14. lett 320 indulóból a Nők lapja Café 2013 Bloggerináját kereső versenyen. mindezt a Masilányoknak köszönhetjük, meg egymásnak, és ami azt illeti, iszonyúan büszke vagyok. és nem a helyezés miatt. hanem mert több mint egy éve, egy téli napon rám írt a wargica - aki akkor még nem volt wargica, csak krisztina a szememben, egy kedves lány, aki hasonlóan blogot írt -, és azt mondta nekem, hogy figyu, mi lenne, ha segítenél írni? mire mondtam, hogy rendben.

és most itt vagyunk. és hát igen, boldog vagyok. és iszonyú kétségbeesett, mert fogalmam sincs, mit fogok felvenni a március 1-jei gálán. és hogy mit vigyek, és hogy basszus, húszéves vagyok, és most már letettem valamit az asztalra. nem nagy dolgot amúgy - de olyan dolgot, amit szeretnek az emberek, és követnek.
létrehoztunk egy közösséget, és működik. és büszke vagyok. elsősorban wargicának köszönöm meg, mint az oscar-gálán - szóval, köszönöm neked, wargica, a türelmet, és a lelkesedést, az alkalmankénti seggberugdosást, és hogy a barátom vagy. és sajnálom, mior nem beszéltünk, és szétcsúsztam, de mellettem voltál, nem csak barátként, hanem szerkesztőtársként is.


és szeretném megköszönni a Masnilányoknak - ágoston lucának és muhel katának elsősorban, mert ti mindig ott voltatok, posztoltatok, visszajeleztetek, kedveskedtetek nekünk. minden blogszerkesztőnek kívánok két ilyen aktív olvasót, akik akkor is tartják a lelket bennünk, mikor leszólnak minket, vagy elcsüggedünk és elfáradunk picit.
és köszönöm soós esztinek az első felajánlást. és hogy utána megkaptuk tőle a m. e-v., és w.k-s gyűrűket hogy biztos, ami biztos, ez a púderszínű szépség emlékeztessen minket arra, hogy igen, mi ezek vagyunk.


anya, mi most éppen össze vagyunk veszve, de remélem, olvasol, vagy valahogy eljut ez hozzád. tőled örököltem mindent, ami az írással és a kitartással kapcsolatos, és köszönöm, hogy támogattál minket, és mindent, amit tettél értünk és értem.


és cézé, te vagy még az, akinek külön köszönet jár. aki tudta és akarata nélkül megríkatott egyszer a hetvenes megállójában. aki akkor is nyomott minket a wargicával, mikor még nem volt Masni és nem voltak Masnilányok.


és lehet mondani, hogy ez csak egy blog. annak tűnik. de nem csupán html-ek és jpg-k halmaza. nem csak leírt sorok egy virtuális világból. nem csak stílustippek, könyvajánlók, posztok összevisszasága. ezek mi vagyunk. az összes beleölt óránkkal, vitánkkal, cikkünkkel, lelkesedésünkkel, belefektetett energiánkkal együtt. ezzel lettünk tizennegyedikek. mi, mindenki - a Masnilányok, a nyom, amit remélhetőleg hagyunk, és mi, wargica, meg én.


most kicsit sírok megint. talán csak a cigarettafüst.










azt hiszem, tényleg igaz lett minden jóslat, amit a többiek megjósoltak, igaza van krisztiánnak a húszéves-szindrómával kapcsolatban is. ott a pont - ismételgetném vodka nélkül. mert tényleg. azt súgtad, maradjak, féltettél, jut eszembe a dalszöveg, arról pedig david erdal mirza. és az, amikor a kollégium előtt ültünk, és beszélgettünk, fogalmam sem volt, mit hoz az egész, még le sem érettségiztem. nem tudtam, hogy majd jól felkavarodik ez az egész biztonságos állóvíz, amiről azt hittem, hogy az életem, és pár év múlva el fogok jutni oda, hogy lesz egy kavicsom rómából, és egy csütörtöki napon délután fél kettőkor vodkanarancsot iszom a cheersben - hol máshol? -, egy londonból hazaszakadt herceggel. 


azon a padon nem volt még Masni, nem volt érettségi, budapest, szfe, nem volt bkf, nem votl damjanich utca, nem volt nola, nem volt senki, csak a fiatalság meg a bolondság, és az akkor tökéletesen jó volt. és elmúlt. 
én szeretem az életet, és általában úgy érzem, az élet is szeret engem. igazából lehetne jobb is, de amikor erre gondolok, eszembe jut, hogy szarabb is lehetne, és legalább nem vagyok a nullán. az érzelmeim kilengenek vagy a mínusz, vagy a plusz felé, de legalább sohasem vagyok a semmilyenen, és ez a legfontosabb. 


nem kell folytatnunk mások megkezdett hibáit. nem is vagyunk kötelesek. ahogyan nem feladatunk eltűrni sem azokat. ezeket már biztosan tudom. azt is, hogy a nyáron nem fogok eljutni prágába. egyébként sem tudnám, mit kezdjek addig a macskával, és ahhoz még kicsi vagyok, hogy egy macskakosárral utazzam be a fél világot. 


igazából - akármennyire is szeretem ám az ellenkezőjét hinni -, tényleg kicsi vagyok. és nem csak a magas polcokhoz, hanem egy csomó minden máshoz. horrofilmekhez, matematikai egyenletekhez, hosszútávú sértődésekhez. de ez sem baj. így jó!






 
" - te jelölted be e-vt, vagy ő jelölt be téged? egyáltalán, mit kedvelsz benne?
te is tudod, hogy egy kicsit gonosz, és minden kaját odaéget.



- Ő jelölt be, nagy rajongóm. Szeretem, hogy őszinte, sokat beszél, és
hogy a leendő feleségem. És hogy középen nyomja a fogkrémet."
ezekért a pillanatokért! 

2013. február 15., péntek



igazából sosem gondolkodtam el azon, hogy anyám vagy apám lánya vagyok-e inkább, csak amikor hegy megkérdezte tőlem, hogy kire hasonlítok. azt hiszem, olyan szinten a keverékük vagyok, mintha nem is az övék lennék. mindkettőre hasonlítok egyszerre, de egyikük sem vagyok igazán; amikor anyám mellett állok, akkor tisztára olyan vagyok, mint ő, csak szőkébben és élesebben; mikor apám mellett állok, akkor rá hasonlítok, akkor épp apám lánya vagyok, csak fehérebben és elmosódottabban. én nem tudom részekre bontani magam, hogy ezt tőle örököltem, ez a mozdulat meg tisztára az övé, mert egyikőjüket sem ismerem igazán. azt hiszem, az a közös bennünk, hogy mindhárman a saját utunkat járjuk. egyedül, mint a kóbor macskák.


azért néha észre lehet venni valamit. a szemöldököm íve például az anyámé; az orrom oldalról az övé, szemből apámé. a szám egyiküké sem. ezeket a dolgokat sem én látom, hanem tudom; tudom, hogy a térdem például pont olyan, mint az apámé, ezt tizennégy évesen vettem észre, mikor törökországban nyaraltunk. a mutatóujjamat az anyukámtól örököltem, a mutatóujjaimon más formájúak a körmök. ennyi. ennyit tudok felmutatni a tökéletes szüleimből. mintha nem is az övék lennék.


igazából sosem tűnt fel, mennyire nem hasonlítok rájuk, és ez most annyira fura. állítólag úgy nézek ki, mint a fiatal nancy, aki egy egyetemi bulin lehordta john meyert, mert az egész nyáron hülyítette a barátnőjét. így ismerkedett meg a nagymamám és a nagypapám. azt hiszem, a mások leugatására való hajlam tényleg bujkálhat bennem. egy kissé.


bár folyamatosan azzal jövök, hogy nem kellene megbánnunk semmit sem, azért vannak dolgok, amik basszák a csőröm. egy plusz pohár vodka, rossz személynek, rossz időben, rosszul kifejezett mondatok, elhamarkodott kijelentések, elküldött üzenetek. utólag egyébként a legkönnyebb okosnak lenni, meg megállapítani a tutit, élesben sajnos gyakorlatilag soha nem megy.
szóval bánom, hogy egyikőjüket sem kérdeztem meg. ahogyan azt sem, hogy a magukénak tartanak-e engem? uramisten, az apám pedagógus, és én még az emberekhez sem értek. valószínűleg nagy mázlim van, hogy nem jártam amerikai gimibe, mert akkor én lettem volna a kelet-európai lúzer, providence borisz pelkovszkija, vagy a pompomlányok vezetője, és őszintén szólva, nem tudom, melyik lenne a rosszabb, hagyni, hogy megalázzanak, vagy megalázni másokat.


és azt sem tudom, meyer-lány vagy nyemcsok-lány vagyok-e. nekem ez igenis fontos. és ki kellett volna derítenem, hogy van-e még valaki a családban, aki olyan, mint én. egy másik gyertyaviaszkapirgáló, kanállopkodó nyomorult. akkor legalább egy kicsit könnyebb kenne. azt hiszem.






2013. február 14., csütörtök




JUST CAN'T GET ENOUGH
játszani a tűzzel, azt hiszem, tényleg ez a kedvencem. feszegetem azokat a határokat, mint az ötéves, akinek megmondták, hogy ne dugdossa anya hajtűit a konnektorba, de egyszerűen nem bírja ki, és muszáj, muszáj megtennie. néha lehiggadóban vagyok, utána pedig megint szétfeszít az egész. imádom. gyűlölöm.


húszéves-szindrómád van, mondta nekem ma marton krisztián, és hát nem tudom.
furcsa valakivel találkozni, aki már tizennégy éves koromban is ismert engem.
azóta lenőtt az akkor még egyenes frufrum, nem hordok fekete-fehér kockás kertésznadrágot, sem saját kezűleg lilára festett tornacsukát, és nem vagyok könyékig felékszerezve karkötőkkel.
nemsokára diplomázom, van egy fél divat- és életmódblogom, sikerült leérettségiznem matekból, és soha nem húznék fel kertésznadrágot. pláne nem kockásat.
azért változatlanul úgy gondolom, hogy a one tree hill szar.


szóval húszéves-szindrómám van, bármit is takarjon ez. azt hiszem, igazából izmusok és szindrómák és fóbiák és fétisek titkos tárháza lehetek, mert az biztos, hogy nem vagyok normális, akármennyire is szeretnék az lenni. nem a kockás kertésznadrágtól függ meg az egyenes frufrutól meg a one tree hillről alkotott véleménytől. nem mondom, nem áll szarul, elsőre észre sem veszed.
csak később. amikor már én is.


szeretek végignyújtózni az ágyon, úgy, hogy minden csontom ropogjon. három kanál cukorral iszom a kávét. akkor is megkavarom, ha már nincs mit benne kavarni. szeretem a kiskanalat. kiskanál-kleptomániám van, azt hiszem. van egy magyarország alakú világosabb folt a lábfejemen. a szomszédaim hangosan szexelnek. nincsenek karizmaim. félek a sötétben. macskabuzi vagyok. állítólag fáradtan kifejezetten kedvesen tudok viselkedni. és imádom a pillanatot, mielőtt a kezemre csapnak.


megint a konnektor. megint a hajtű. megint a kísértés - mi már jóban vagyunk, igaz? -, megint kezdődik az egész elölről.


tényleg húszéves-szindrómám van.




2013. február 13., szerda




a jó dolgok
david boreanaz, hagymás-tejfölös csipsz, könyvillat, house of dead, cicatappancsok, ágyikó, kínai kaja, szép gyűrűk, tejeskávé, amerikai foci, hegedűszó, regina spektor, olvasói levelek, humor, írás, töltőtollak, vízfesték, megbízható emberek, jól ölelő emberek, puha anyagok, nagy plüssállatok, ischler. örömkönnyek, felszabadító sírás, szív alakú pocsolyák. lüktetés. régi fényképek, dolgok, amikből tudod, hogy fontos vagy. zombis filmek, beatles, szabó magda. bújás, arcdörgölés, adventure time, mangóillatú tusfürdő, sültkrumpli. easy a, 20-as évek, nachos, frissen mosott ágynemű. cigaretta, napsütéses reggelek, esőillat, mezítláb sétálni, bizalom, sós perec mustárral, összemosolyogni ismeretlen emberekkel. a frissen nyírt fű illata, borozás a deákon, figyelem, rakott krumpli. nancy csokis keksze, borosta helyes fiúk arcán, a férfiparfüm illata, macskarisztokraták, gödröcske az arcon, cicadoromb, töltött olajbogyó. rántott párizsi, hajnali pizzafalás a király utcán, hosszú beszélgetések random emberekkel. buffy a vámpírok réme, tetoválás, szerenád, szerelmeslevél, david erdal mirza, reggeli nyújtózkodás. hit, bizalom, remény, az újrakezdés művészete. esőkopogás az ablakon, pöttyös könyvek, antikvárium, nola összegömbölyödve a takarómon, mosó masa mosodája, bálint ágnes, szívdobogás csók előtt, juno, hibák, amikből tanulunk, cézé születésnapi köszöntése, sajtok, tekila. megismerni valakit. addig nevetni, amíg nem fáj az oldalunk, és könnyes a szemünk, és artikulátlanul hörgünk. tudni, hogy valaki megvédett minket, amikor nem voltunk ott. szar helyzetben kapni egy telefonhívást, vagy pár kedves sort. találkozni valakivel, akit régóta nem láttunk. érezni, hogy megbíznak bennünk. jólesően hibázni. szeretve lenni. és szeretni.




rossz dolgok
ezek meg már nem érdekelnek.








2013. február 12., kedd




ha most letennének elém egy papírt, és azt mondanák, hogy na, fiam, írd le, hogy mi van, akkor sajnálatos módon, életemben talán először - a biológia- kémia- és matekdogákon kívül - nem tudnék semmit sem írni arra a lapra. modjuk azt biztosan le tudnám írni, hogy hogy hívnak. a tizenkét év iskola egyszerűen beleneveli az emberbe, hogy ahogyan meglát egy papírt, már vésse is fel a jobb felső sarokba a nevet meg az osztályt. negyedik dé. televíziós műsorkészítő szak, második évfolyam. hát így valahogy.
valószínűleg lassan letekerném a töltőtollam kupakját. töltőtollal írok, mégpedig ugyanazzal a rózsaszín, megkopott jordi labanda-darabbal, amit hatodikban kaptam. imádom a színes patronokat, a kedvencem a türkizkék, vagy mi is ez. és szeretem, ahogyan írás közben világosodik a színe. csak az a baj a töltőtollal, hogy így még olvashatatlanabb az egész, amit lefirkálnék. de nem tudom, mit firkáljak.


egyébként a kedvenc szavam leírva a passion. elég furcsa, mert nincs benne g-betű, pedig imádom a g-betűket. passion. szenvedély. faszom.
azt hiszem, először leírnám, hogy a nevem meyer eszter-virág. talán a nevem az, amit a legtöbbször leírtam életemben, de az biztos, hogy a nevem az, amit a legtöbbször betűztem már le. aztán kiderül,  hogy hogy hívják a szüleimet, és akkor már odaadják nekem a hivatalos papírt, vagy egy cetlit, hogy most akkor szépen írjam le én, jól olvashatóan, nagy betűkkel. és azt sem szokták elhinni, hogy amerikai vagyok. ezt utálom a legjobban egyébként, bizonygatni, hogy de igen, meg győzködni az embereket, hogy a szempillám tényleg a sajátom, ha már a hajam nem. mindegy, lényegtelen. szóval nem szokták tudni leírni a nevem. kiejteni meg pláne. azt hiszem, én sem tudnám.


csomószor eszembe jut anya egyik könyvéből, hogy megosztott vagyok, akár az óra. arra gondoltam, mikor először olvastam, hogy mekkora szar ez, aztán egyre többször hallom. nem tudom, miért, azt sem, hogy én megosztott lennék-e. őszintén szólva fingom nincs még mindig, hogy ki vagyok. legalább azt tudom, hogy mit akarok. biztonságot. azt akarom, hogy olyan családom legyen, mint a filmekben, amiket utálok. hogy meg tudjak bízni az emberekben, akikhez állítólag a legközelebb állok, és hogy némi érdeklődést színleljenek legalább néha. hogy baszki - vagy baszki nélkül -, felhívjanak legalább hetente egyszer, hogy mi van velem. hogy ötszáz kilométerre laksz, vagy mennyire - jut eszembe, földrajzból is rendkívül gyenge vagyok -, és megkérdezzék, hogy hogy érzem magam. hogy tudják, hogy huszadik éve utálom a rizst, nem eszem meg a tökfőzeléket, és szeretem a rakott krumplit. hogy legyenek kiskori fotóim bekeretezve a tévé tetején. hogy legyenek kiskori fotóim bekeretezve akárhol. 


hogy magyarázat kapjak egy csomó mindenre. hogy megtudjam, hogy miért nem voltam elég jó, és másnak miért vagyok túl jó, hogy magamnak miért nem vagyok jó, hogy miért gondolom az egyik pillanatban ezt, a másikban meg azt. hogy miért érzem néha azt, hogy kurva jó dolgom van, máskor meg hogy kurva szar. egyensúlyoznom kellene a kétpólusú világom közt, összeszednem magam. utálom, mikor a névtelen megmondóemberek a masniaskon jönnek azzal, hogy régen mennyire egyedi voltam, meg szép és jó. igen, az voltam, tizenhat évesen, amikor még elhittem, hogy az élet olyan, hogy egy bőrönddel kisétálsz belé, és onnantól kezdve menni fog az egész. ugyanmár, rézvörös hajam volt, azt hittem, majd bárénekes leszek, vagy mi, vagy legalábbis valami, amiről most már tudom, hogy biztosan nem leszek. és el kell fogadni azt is, aki most vagyok, a mostani esztert is, aki nem tudja elengedni magát és nem tud támaszkodni, és igen, hajlamos elmarni másokat. hát, szar ügy. de én szeretem valahol ezt a mostani esztert is, még ha nektek nem elég jó.


én tudom, milyennek látnak kívülről mások, és tudom, hogy nem csipáznám magam én sem. de szerencsére azt is tudom, hogy helytelen - igen, helytelen, ez a legtalálóbb szó rá - megítélni valakit abból, hogy hallod egy elejtett mondatát. hogy nem tetszik, hogy már nem olyan, mint négy évvel ezelőtt. vagy csak a pofája szimplán nem tetszik. vagy a blogja nem tetszik, mert milyen gáz már, hogy a saját blogját magáról írja. úristen.
még szerencse, hogy vannak olyanok, akik veszik a fáradságot, és hajlandóak felülírni az előítéleteiket. igazából ez a fontos. aztán meglesz a saját út is, meg a felnövés. remélem, szilágyi tanár úrnak lesz igaza.


szóval ezt írtam a papírra.






BIZALOM.


mennyire fontos és alapvető dolog; aztán mégis, mint a hegymászós filmekben, amikről normál esetben mindig elkapcsolok, eljutunk valahogyan oda, hogy az egyikünk lóg a szakadékba, a másik meg vacillál, hogy elengedje-e a kezet, aminek tulajdonosa vagy lezuhan, vagy magával rántaná a másikat is a mélybe. nem bízunk meg egymásban, hiába is állítjuk azt. és vannak olyanok is, akik túl könnyen bíznak. mindent. kutyát, macskát, titkot, életet. ők azok, akiknek a filmekben a kezét fogják, és ők lógnak a szakadékba.
és vannak azok, akik egyáltalán nem bíznak. nem csak kutyát vagy macskát vagy titkot; semmiben és senkiben nem bíznak meg. semmit sem adnak ki. valahogy mindig ők fogják a kezet.








2013. február 5., kedd

2013. február 1., péntek

ma olyan mindenségélményem volt a sohóban - így a tizenhatodik mai ledolgozott órám körül -, mikor az egész tömeg a someone like you-t énekelte a karaokézó mercivel együtt, hogy húha. nem is tudom megmagyarázni. mindenségélmény. ennyi. ilyen.


aztán amy mcdonalds jött, és azóta ez a szám zakatol bennem. hallottam, ahogyan leszámoltam a kasszát, ahogyan lehúztam a hostessruhát, elszívtam még egy suttyommarlborót, hallottam a hetvenesre várva, ahogy a szintén holtfáradt, trafikos norbival dumáltam, és ahogy ültem a trolin, akkor sem hagyott békén, szólt bennem a where you gonna go? where you gonna go? where you gonna sleep tonight? --- de olyan jó értelemben, nem a szokásos ki vagyok? mi az életem értelme? mire születtem?-ben (ezeket a kérdéseket képzeljük el az Easy A Olive-jának hangjával, amikor még a film elején erről beszél. na, most már érthető?), szóval nem úgy Olive-féle paródiában, hanem jó értelemben, üzemanyagszerűen, forgott körülöttem a virág, és azt éreztem, hogy bárhova mehetek, mert rengeteg lehetőségem van, sőt, csak lehetőségem van. hogy ez az élet valóban, felgyorsítva, röpködő színekkel, és nekem így kell. pont így.





 hosszú idő után felhívtam anyát is. mert tényleg arra gondoltam, amit a nóri mondott, meg arra, hogyha valami történne, kurvára bánnám az egészet (a csúnya szó itt jelenleg nyomatékosít). szóval megtettem. mint ahogy tényleg nem tudom, hogy hol alszom ma a dalban, itt sem. bármi történhet bármikor, ami egyrészt izgi, másrészt kicsit para, hogyha jobban belegondolunk, de az a titka, hogy csak az izgi részbe gondoljunk bele. úgy máris sokkal jobb lesz az egész. a pilóta keksznek is csak a közepét kell először megenni.


and you're singing the songs
thinking this is the life
and you wake up in the morning and your head feels twice the size
where you gonna go? where you gonna go?
where you gonna sleep tonight?