SORRY I'M A LITTLE LATE;

Amikor bemutatkozom valakinek, csak visszakérdez zavarában, hogy ne haragudj, hogy mondtad? És én elismétlem, hogy mejjjer esztervirág. Így, egyben és külön és megnyomva és hangsúlyozva, aztán általában megkérdezik, hogy akkor most mi is a keresztnevem? És definiálom nekik, hogy eszterkötőjelvirág, mire megkérdezik, hogy ez hogyan? És elmondom nekik, hogy hogyan.


Én mindig csak mesélek. Hogy hogyan és kikkel és kivel, és hogyan nőttem fel, hogyan nem, hol tanultam, elmesélem Mariettát meg Mészit meg Kristófot, én elmesélek mindenkit. Elmesélem Törökországot és az elsüllyedt falut, és az állampolgárságokat és a nagyapámat és azt is, hogyan ismerkedett meg Nancyvel, akinek sok szőke haja és nagy szemei voltak és becsiccsentve hordta le a nagyapámat egy diákköri bulin a Brown egyetem kellős közepén, és úgy ahogy van, elmesélem.


Én nem mesélek magamról. Nem mesélek arról, hogy mit érzek, hogy minden nap gyalogolok vagy két kilométert, ha mást nem, akkor haza a Lánchídon át, mert muszáj járnom egyet és hagynom, hogy vigyen az egész, beteszek a fülembe valami agresszív feka zenét, amiben sokat biccselnek, és dohányzom és megyek.
Kinyílok az egyik oldalon és bezárulok a másikon. Ahogyan megszólítalak a buszon, vagy az üzletben, pont úgy fordítok hátat, ha beszélnem kell. Mindenkinek elmondok mindent és senkinek sem mondok semmit.


Mi lesz az olyanokkal, mint én? - kérdezem néha egyre többször magamtól mástól, akárhogyan, akárkitől, bár hangosan még sosem tettem fel a kérdést. Egyszerűen vannak emberek, akiknek az élete olyan, mint egy olykor humoros fordulatokkal bíró, cuki kis lányregény, cicás borítóval. Mert tényleg keménykötetbe illő történet az amerikai fiú és a magyar lány találkozása. Egy önéletrajzban is remekül mutatna a kissé deviáns kamasz négy éve a szentesi drámatagozaton, ahonnan egyenes út vezetett fővárosunkba.
Főhősünk itt létrehozott egy divat- és életmódblogot, jó állása lett, igaz, a laptopja tönkrement, telefonja szervizben, ágykerete még mindig nincs, a mopszot hagyjuk is, de főhősünk egy high fashion-üzlet és egy exjluzív szórakozóhely alkalmazottja, jó fizetéssel, célokkal, tigrises pulóverrel.


Főhősünk csak normális akar lenni. Rendszeresen elgondolkozik azon, nem kellett-e volna mégis elmennem közgázra, aztán ott valami kedves fiút megkérni a kalkulus óráról (van ilyen?), hogy korrepetáljon engem, és később jól elvetetni magam feleségül vele, összeköltözhettünk volna egy panelbe, lett volna egy yorkink vagy valaki kis állatunk, aztán gyerekünk, és összeillő tányérjaink meg bögréink.


Utálom a yorkikat.
És tényleg nem menne nekem a közgáz. Még a bölcsészkar sem. Semmi. Diplomáznom kéne, és nem tudom, már annyi mindent kellett volna csinálnom, és semmi. Semmit nem tettem le az asztalra. Még egy kalkulusórán sem voltam.


Én azt hiszem, azért majd lesz valahogyan. Most éppen azt érzem, hogy koffein kell, és laptop, minél hamarabb, és hálás vagyok a Kamillának, hogy használhatom az övét, és tényleg, most már kell szereznem egy laptopot, és ágykeretet és meleg télikabátot, nem csak olyat, ami jól néz ki, és azt is be kell látnom, hogy sosem leszek normális. Bármennyire is szeretnék, de nem.
Sosem látom az egyenes utat. Mindig a kanyargós verziót választom, ahol persze csalán is van, és az ember ötpercenként esik seggre és még rendes kuka sincs útközben.


Nincs más verzió, sajnos. Nekem csak én jutottam. Aztán ilyen lapokkal kell játszanom. Meglátjuk.



Meglátjuk -