" süket füllel könnyebb úszni "

csak fogalmam sincs, hogy merre úszom, meg hogyan, általában nem is érdekel, leginkább a tavasz gondolata vonz. hogy salinger richárd, apám beájulna, hogy elmenni világot látni, megint a fesztiválshortban, megint motoroscsizmában, túrabakanccsal a hátamon. hogy nyarat akarok, ülni egy teraszon, miközben a napfény simogatja a hátam, beleszívni a cigarettámba, és érezni, hogy én most tényleg, visszavonhatatlanul élek. nézni a kiszeplősödött karomat, szagolni a napfényillatú hajam, keverni még egyet unottan azon a kávén. nézni a vörösséget a wargica haján, nyújtózni még egyet az 53 dohányzórészén, ahol nekem mindig elfér a lábam, kivéve, ha keresztbe akarom rakni, és én mindig keresztbe rakom a lábam.


valami ilyesmit szeretnék, de előre látom, hogy a következő egy évem is tömény szopás lesz, hogy ilyen nőiesen és visszafogottan fogalmazzak; hogy megint végig kell melóznom a rohadt nyarat,  nem tudok elmenni sehova, és megint nem fogom megkapni a támogatást attól, akitől kellene, csak a barátaimtól; hogy mások felelőtlen döntései miatt megint én fogok szívni, és már megint keserű vagyok, pedig húsz évesen nem olyanok miatt kellene aggódnom, hogy hogy fizetem ki a lakásomat, mi lesz velem nyáron, mi van a rohadt tandíjammal, és megéri-e csinálnom az egész tévézést.
de mégis kénytelen vagyok ezt csinálni, mert az elmúlt fél évben óvatosan, lépésenként haladt a hátam mögött kerülgetve egyre közelebb hozzám, hogy aztán jól pofán csapjon, a felnőttkor.


hát rohadjak meg, én mégis utazni fogok a nyáron. nem érdekel, megint stoppolni fogok-e, lesz-e pénzem egyáltalán, és egyedül megyek-e. de nemsokára vége ennek a fojtogató, hosszú, szürke télnek, és megint lélegezni fognak az utcák. megint dobogni fog a szívem, és érezni fogom, hogy élek, maradéktalanul, aggodalom nélkül. és leszarom, leszarom az egészet. érezni fogom a reményt a levegőben, érezni fogom, ahogy hosszabbodnak a nappalok, és reggelente csak farmerkabát meg bőrdzseki kell, és a horgolt harisnyát felváltja a nejlonharisnya, aztán a csupasz lábak, és addig meg valahogy csak túlélem az egészet.


mert igaza volt cézének, tényleg a staystrong irányvonalat követem. ez nem csak abban merül ki, hogy a constantine megidézlek-jelenetét utánozva összecsattintom a két kezem, és üvöltöm a hrisztuval, hogy sztéj sztrong!, úgy, hogy az egész hétker hallja. hanem abban is, hogyha már nyakig ér az a bizonyos, akkor szépen kimászom belőle. valahogy. nem számít, hogy hogyan, egyszerűen tudom, hogy képes vagyok rá.
szilágyi tanár úr azt mondta, aki igazán akar valamit az élettől, az nem tíz, huszonöt vagy huszonnyolc év múlva látja magát. hanem nyolcvanévesen, úgy, hogy mögötte van az egész élete.


én úgy akarom látni magam, hogy előttem van a vastag album, teli képekkel, hogy hol voltam és kikkel voltam, talán ez azt jelenti, hogy kezd kiütközni rajtam világutazó, ezer nyelven beszélő apám vére? talán. de ha behunyom a szemem, látom az ölemben horkoló mopszot, látom a wargát a vörösen meredező hajával, szigorúan púderszínben, és a hollót, ahogyan egy nyolcvanéves eleganciájával veti magát hanyatt egy fotelben, miközben nyávog, és látom a szilfát is, ahogyan a tetkós kezét nézegeti. látom a mészit öltönyben, a ritkuló hajával, és a mögöttem tornyosuló magazinokat, amiknek tíz, húsz, negyven éve én voltam a főszerkesztője. és érzem azt a jellegzetes vattacukorillatot.


hát ez. ez az.