A LEPKEGYŰJTŐ

Lepkegyűjtő, talán ezt lehetne mondani. Gyűjtötte a férfiakat, a magasakat szerette, szép mosollyal, a barnákat, akik megnevettették, az udvariasokat, akik előre engedték és kinyitották neki az ajtót, a kötődőeket, akik éjszaka ösztönösen húzták közelebb magukhoz, a durcás szájúakat, akiknek puha ajkaik voltak, a nagy kezűeket, akiknek tenyerében eltűnt az arca.


Gyűjtötte a férfiakat. Gyűjtötte az érzelmeket, a bókokat, a hiányzolokat, a szeretlekeket, gyűjtötte a meghitt pillanatokat, gyűjtötte a közös reggeleket, a tapintásokat, a két test hőjét, gyűjtötte a reggeli kócos pillantásokat, gyűjtötte a frissen mosott ágynemű összegyűrésének zajait.
Gyűjtötte a viszlátokat is - mert az olyan nők, mint ő, sosem maradnak sokáig egy helyben. Veszélyes vagy, mondták neki, és ő tényleg veszélyes volt. Ő nem szeretett maradni. Ő nem bírt maradni.
Képtelen volt erre mindig is. Ő jött, ahogyan leszállt az esti sötétség, majd a reggel első fényeivel már ment volna. Ő nem szeretett kézen fogva járni és nem szerette a bemutatásokat sem. Őt nem lehetett hazavinni. Sosem kérdezett, és ha válaszolt, akkor is került mindent. Hogy vagy? Jól. Mit érzel? Nem érzek. - mondta, és gyűjtögetett tovább.


Feketében érkezett. Szerette a feketét. Passzol a sötét, gonosz aurámhoz - mondta mindig, ha megkérdezték tőle, miért viseli folyton. Mások nevettek, ő pedig mosolygott. Belefáradt az ilyen kérdésekbe. Ki az a hülye, aki megkérdezi, miért visel valaki feketét? Most komolyan? - és a tekintete megvillant, aztán megigazította a meggybordó rúzst, mely olyan volt, mint az alvadt vér. A lepkegyűjtő szerette a vörös rúzst.


A lepkegyűjtőn is szerette mindenki a vörös rúzst. Jól áll neked - mondták neki, neki pedig minden egyes bóknál valami megmozdult a szívében és iszonyúan fájt.
Egyszer volt valaki, aki nem szerette, ha rúzs volt a lepkegyűjtőn. Nem szerette, ha kiöltözve, bundában-magassarkúban kopogott a macskakövön. Nem szerette, ha a lepkegyűjtő vasalta a haját és órákig készülődött. Miért vagy ilyen? - kérdezte tőle a lepkegyűjtő egyszer kiabálva -, miért vagy ilyen elviselhetetlen? Olyan dolgokat akarsz tőlem elvenni, amik engem jellemeznek, a bundát, a rúzst, mi baj van veled? Veled van baj - kiabált vissza a másik, és mindketten tudták, hogy már rég nem a rúzsról van szó. Vagy a bundáról. Vagy a cipőről.


A lepkegyűjtő egyszer maradt volna csak. Akkor viszont nagyon. És a másik ment. Ment tovább, ment Portugáliába, egyszerűen csak elment, a lepkegyűjtő pedig várt. Nem akarta elengedni a lepkét. És csak teltek a hónapok. És jöttek mások és a lepkegyűjtő elkezdte gyűjteni a férfiakat.
Szerette voltaképpen. Szerette a vacsorákat, a könnyed, szórakoztató estéket, szerette a vallomásokat és gyűlölte a szerelmet. Úgy érezte, az érzelmei valahol letapadtak saját magán, neki nincs teflonja, hogy megvédje magát. Nincs semmije. Csak ő maga.


A lepkegyűjtő várt és várt, és visszajött a Másik. Visszajött a másik, és bár maradt, ment tovább. A másik gyönyörű volt és vicces és ostoba és idegesítő és műveletlen és udvariatlan és szörnyű, de a lepkegyűjtő őt engedte el a legnehezebben. Menj - mondta neki, menj innen, dobta arrébb, és soha nem gyűlölte még magát ennyire. És a másik ment.


A lepkegyűjtő pedig feketét öltött. Óvatosan rúzsozta ki magát, vigyázott, ne menjen ki a vonalból. Felhúzta a kedvenc magassarkúját, a bundát pedig a vállára terítette. És gyűjtötte tovább a lepkéket. Bezsebelte a pillantásokat, elfogyasztotta a vacsorákat, hagyta, hogy kinyissák előtte az ajtót, illedelmesen megköszönte a bókokat, óvatosan törölte meg száját a szalvétával, és kopogó léptekkel távozott, ha érzelmek kerültek elő.


Azért néha - ha nagyon alacsony nőt lát nagyon magas férfival - kicsit összeszorul a szíve. Néha akkor is, ha a nap végén letörli a rúzst, és szembe kerül a saját meztelen lelkével. Amikor kilép a magassarkúból, és újra csak százhatvanöt magas lesz. Vagy ha beakasztja a bundát a gardróbba. És nem szereti a szeptembert. A Szimpla Kertet pedig - és a kék cipős férfiakat - nagy ívben elkerüli...