2014. november 18., kedd

MAGA OLYAN NŐ


- Veszélyes nő vagy - mondták neki azon az egyik első kedd estén abban a zsúfolt ruinban, miközben úszott az arcuk közt a cigarettafüst. Az asztal két oldalán ültek, egymással szemben, ő pedig mosolygott, és beleszívott a cigarettájába.
- Veszélyes? - kérdezett vissza, és ízlelgette a szót, a fogalmat, hogy akkor ő voltaképpen egy veszélyes nő.
- Veszélyes vagy. A legrosszabb fajtából való vagy. Gyönyörű vagy és okos és gúnyos, te vagy a koronaékszerekbe burkolt rock'n'roll. Megvan benned az a hanyag elegancia, ami miatt valószínűleg egész életedben úgy tudsz bemenni mindenhova, hogy jelenség legyél, és mégis, te vagy az első, aki a disznó szóviccet elsüti. Veszélyes vagy. Halálos vagy. Rettenetes vagy.


Ő hátradőlt a kényelmetlen bőrülésen, és lepöckölte a hamut a Marlboro végéről. Veszélyes, gondolta, és keresztbe tette a lábát azzal a vontatott mozdulattal, amikor az ember nem akarja az asztallap aljával felszakítani a fekete nejlonharisnyáját. Közben a sor csak torlódott a pultnál, megérkezett egy brit csapat, érdeklődve figyelték őt, miközben ő kereste magában a veszélyességet. A veszélyesesességet.
Félig lehunyta a szemét, és próbált rájönni, hol lakik benne a veszélyesség. Végigpörgette a férfiakat, az üzeneteket, a bókokat, a vallomásokat, az illatokat, végigpörgette a randevúkat - egész életében imádott randevúzni, imádta nőnek érezni magát, imádta a sétákat a kivilágított rakparton -, bőrén érezte újra a hát nélküli csipkeruháját, hallotta a cipősarka kopogását, randevúk, elmaradt búcsúcsókok, a hajlakk illata.


A britek egyre hangosabbak lettek, nem tudták eldönteni, mit igyanak, mit ne, palinka, mondta valaki, a többiek meg helyeseltek, csórikáim, gondolta ő, ha túlélitek ezt a négyszáz forintos pancsolt szart, amit megitatnak veletek pálinka néven, akkor soha többet nem fogom azt mondani, hogy a britek undorító módon buliznak és részegednek le, ha túlélitek ezt a pálinkát, barátaim, akkor igyatok, amennyit akartok, tényleg.
Veszélyes lennék? - töprengett, és arra gondolt, milyen könnyen is tud ő kisétálni életekből, szerelmekből, pillanatokból, és hogy ez most önzőség vagy nem önzőség, mi ez tulajdonképpen?


A britek megkapták a pálinkájukat, reménykedő arcukon pont olyan gyorsan jelent meg az undor, ahogyan a gyomrukba is leért a feles, finom volt, srácok? gondolta ő. Szegények.
A cigarettafüst szállt, szállt kettejük közt, lomhán kúszott tovább, ő pedig a másik arcát nézte, és fogalma sem volt arról, hogy néhány szédületes héttel, egy állással később a másik sem úgy ül majd vele szemben, mint most, őt is ugyanúgy megkapja, és utána mindketten mennek majd tovább, mert mindketten nyughatatlanok, ezt sem sejtette, és azt sem, hogy néhány héttel később a lakás üres falait bámulva hallgatja Norah Jonest és minden meg fog változni, túl lesz több interjún, fent is lesz, és lent is, és az egyetlen nem változó tény ebben az egész életben és ebben a furcsa zavaros korszakban


egyedül a cigarettafüst lesz, mely végigsimogatja torkát, halvány halálszagú csókot hagy az ajkain, és könnyeket csal a szemébe, a cigarettafüst lesz, amely mintákat rajzol a semmibe és leír neki minden történetet, a cigarettafüst lesz, mely évek óta kíséri őt és ugyanúgy volt velejárója kollégista évei energiaital-pezsgő koktéljainak, ahogyan a campari mellé is megfér, megfér Norah Jones-szal és megfér az üres falakkal, amikre árnyékként vetül majd ki az élete, miközben letüdőzi azt a sokadik szál Marlborót.


Mert a Marlboro az Marlboro. És a veszélyes nők Marlborót szívnak.





2 megjegyzés:

Anna írta...

Mondtam már, hogy imádlak? Ha nem akkor most mondom. ;)

Névtelen írta...

egészen véletlenül kötöttem ki a blogon, se rendszeres, se néhai olvasó nem vagyok, de köszönöm, hogy ezt így éjjel fél2kor elolvashattam, elképzelhettem és átérezhettem...nagyszerű írás!
viki