Sokan mondták már, hogy írjak ebből könyvet. Általában húztam a számat, és megkérdeztem, hogy ööö mégis miről? Magamról? A csodálatos, kiegyensúlyozott, sikeres húsz évemről, amiből azt vontam le tanulságként, hogy remekül tudok konzervet nyitni kanállal és nem áll jól nekem a citromsárga? Azt mondták, nem. Az életről. Rólam.
Kaptam egy észrevételt Askon, miszerint mindig magamat ismételgetem. Őszintén szólva jobb lenne, ha mindannyian tudnánk, hogy bármennyire is szeretném, az életem nem egy regény. Nem egy magyarszagú Szex és New York, ahol én vagyok a lepattant albérletben csövező Carrie, aki minden pénzét cipőkre költi (mondjuk eddig minden stimmel), nem hívnak meg vacsizni helyes úriemberek, és úgy egyáltalán - nem New York Cityben lakom. Ez a sztori nem egy regény, nincsenek benne gondosan kidolgozott karakterek, akiknek vannak vicces mondásaik, és egyenes, nyílt jellemük, ami miatt rögtön eldönthetitek róluk, hogy szeretitek-e őket, vagy sem. Nincs a végén romantikus, rózsaszirmokba vesző fordulat, ahogy majd állok a Bazilika lépcsőjén fehér sweetheart-szabású ruhában, és boldogan nevetek az überszexi vőlegényemre.
Én csak megírok mindent, ami eszembe jut, Én úgy kezdtem, hogy nem tudtam, hogy olvasnak majd, azt sem tudtam, hogy leveleket fogok majd kapni, kommenteket, hogy azt írják, "inspirálsz, köszönöm", miközben nekem kellene az egészet köszönnöm. De az isten szerelmére, húsz éves vagyok, persze, hogy ismételgetek dolgokat, persze, hogy rögeszmésen kapaszkodom a mopszomba meg a leendő lakásomba az Andrássyn és persze, hogy hajtogatok dolgokat szép szavakba bújtatva, mert csak húsz vagyok, nem hatvan, nincs mögöttem sok év, nem történt velem sok minden, és ami történt, az meg nagyon megtörtént. A saját életem történt velem, a blog is erről szól. Én sajnálom, ha csalódást okoztam, de aki kunsztot várt, az nem fog kapni. Ebben a sztoriban nincs kunszt.
Azt hiszem, szereznem kellene diktafont, mint Monroe kisasszony, és arra felmondhatnám, mi a nagy helyzet, vagy valami. Mert lassan úgy érzem, hogy mindaz, amit teszek, ez a többrétű élet, a több Eszterrel, hamarosan felzabál. Hogyha nem próbálok meg egy kicsit élni, ahelyett, hogy a munkán, a pénzen, a lakáson, Amerikán, a családomon pörögnék, akkor nekem hamarosan annyi. És nem vagyok hajlandó pont most térdre esni, mert egyszerűen nem tehetem meg.
Ebben a sztoriban nincs második esély. Nincs újrázás, nem mehetsz vissza a Start mezőre. Az én sztorimban én vagyok, Én vagyok, és Budapest és a hajnali fények az Andrássyn és a lábat könnyen feltörő cipellők és a nemzeti dohányboltok és a vak komondorok, ez van az én sztorimban. Az én sztorimban káeurópa van, az én sztorimban Amerika csak egy útlevél, New York egy hely, ahol jártam már. Az én sztorim nem egy puhafedeles, szép borítójú százhatvan oldalas regény.
Csak egy sztorim van, ahogy mindenkinek. Igyekszem ezt a történetet jól alakítani. Vannak benne vicces részek, vannak benne megható jelenetek, és unalmas, könnyen átlapozható fejezetek.
Attól függetlenül ez az én sztorim. És szeretem. Úgy, ahogy van. Nem azért, mert a sajátom - hanem mert ugyanúgy vagyok én az övé, mint ő az enyém...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése