AZTÁN VALAHOGYAN NEKILÁTUNK

Az a típusú düh tombol bennem napok óta, ami arra ösztönöz, hogy esténként feleslegesen sokat gyalogoljak és ok nélkül rójak köröket az Arena Tescojában és az üzletben minden vállfát egymástól 5 cm távolságra állítsak be, és megírt üzeneteket töröljek ki a gmail csetjében. Az a típusú düh tombol bennem, mikor nincs türelmem egy cigarettát elszívni, amikor ok nélkül kinyomom a telefont, rángatom a hajamat fésülködés közben és megállás nélkül Kaiser Chiefs-et hallgatok.


És ami a legszomorúbb, hogy sem az esti gyalogolásokkor, sem az Arena Tescojában, sem fésülködés közben nem tudom megmondani, hogy ez miért van. Csak érzem, hogy valami változni fog, és hogy nem tudom tovább halogatni és kerülgetni és tologatni és úgy egyáltalán semmit sem tudok vele kezdeni, mert annyira kemény és érzelemmentes akarok lenni, mint egy krómozott konyhapult. Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt, mielőtt még konyhapult lettem volna, és elhatároztam, hogy most akkor páncélt fel és nagy előszobát fel és keménység ON, sírtam és nevettem és befogadtam dolgokat. Én tudom, hogy valahol a két véglet közt van az arany középút, de egyszerűen képtelen vagyok engedni és bocsánatot kérni, amikor nem én hibáztam, és mindeközben úgy érzem magam, mint egy ötéves, aki csak markolja a hülye játékát, és nem adja oda a másiknak, és nem azért, mert kell neki, hanem elvi okok miatt.


Valahogy el vagyok veszve és lapoznom kellene és valóban túlkompenzálok és félek és közben megfeszített állkapoccsal próbálok meg kezdeni magammal valamit, de ez így nem mehet tovább. Ma reggel úgy keltem, hogy kész. Hogy vége, én ezt nem óhajtom így csinálni. Nem veszek több ruhát pótcselekvés gyanánt, ha fel akarom hívni, nem gyújtok rá, és nem kezdek el másról beszélni, ha a gyengeségeim kerülnek szóba. Nem tiltakozom az esendőség ellen, és megpróbálom nem letagadni a hiányosságaim. Én tudom, hogy inkább belehalnék, minthogy beismerjem, hogy félek vagy fáj vagy megijedtem vagy egyedül vagyok.


De félek és fáj és megijedtem, és nagyon egyedül érzem magam, pedig tudom, hogy nem vagyok egyedül. Nem vagyok elveszett, de valahogy úgy lebegek, hogy nem tetszik. Félek beismerni és elkezdeni és szépen elkezdeni lépegetni, de muszáj megtennem, mert ezen az egészen csak én tudok változtatni.


Vége. Nem vagyok hajlandó tovább csinálni a G. I. Jane-t. Az emberek azt hiszik első blikkre, hogy olyan vagyok, mint egy csodálatos, inspiráló, nagyon erős valaki, pedig ez nem így van. Én nem vagyok rendíthetetlen, nem vagyok érzéketlen. Nem vagyok mindig erős, nem vagyok kitartó és nem vagyok elszánt sem. Azt hiszem, mindezek ellenére - a kompenzálás, a kényszerek, a kisebbségi komplexusok és a gyengeségek ellenére - megvan bennem a mindig felállás képessége. És ez kezdetnek jó.