2013. július 8., hétfő

AZ ÉLET MELLÉD ÜLTET A HÁTSÓ PADBA;



Talán egy tökéletes világban nem én lettem volna az első bében a lány, akinek Amerikában van az apukája, és aki már tud írni és olvasni, nem szereti odaadni a játékait másnak, és utálja a tornaórát. Egy tökéletes világban nem lennének görbék a mutatóujjaim, és a lábaim sem. Egy tökéletes világban nem állna előrébb a bal metszőfogam, mint a többi. Egy tökéletes világban nem lenne szükségem plüsselefántra, ami megvéd az éjszaka veszélyeitől, nem hagynám égve a fehér karácsonyi égősort elalvás előtt, és nem tekinteném ideális reggelinek a tejfölbe tunkolt csipszet. Egy tökéletes világban nem két útlevelem lenne két különböző kontinensre, két különböző országba, hanem egy. Otthonra. Mert tudnám, merre is van az.


Vannak ezek a semmiben lebegő emberek, mint én. A mi életünkben sosem passzol semmi semmihez, a dolgok kuszák, más színűek és tapintásúak. Mi vagyunk azok, akikkel állandóan történik valaki, és pontosan ezért mi vagyunk azok, akik csak egyet akarnak - normálisak lenni. De nem tudunk. Nem tudunk asszimilálódni a szürkeségbe, nem lesz sem golden retrieverünk, sem suzuki wagoner plusunk, sem tökéletes, illemtudó gyerekeink és egy bróker férjünk. Mert egészen egyszerűen nekünk nem ez az út lett kitalálva. Nem tudunk menni a többiek után, ahogy utánunk sem tud jönni senki. Egyszerűen kívülállóak vagyunk.


Néha tényleg úgy érzem, hogy az életem olyan, mint egy sitcom. Van ez az alapvető felállás, a történelembuzi apámmal, aki abban leli örömét, hogy érdekes, veszélyes betegségeket terjesztő helyeken túrja fel a földet és az irattárakat, imád nyelvet tanulni, minél lehetetlenebb, annál vonzóbb, kínai, magyar, orosz, sebaj, és itt van anyám, aki képkeret nélkül, csak úgy nyomja fel a fotókat a falra, fehér alapon virágos bakancsot hord, és aki miatt az első emlékeimben Cseh Tamás hangja szól. Esélyem sem volt a normális életre, lássuk be.


Rendszeresen megkérdezik tőlem, mikor kiderül, hogy egy sasos kék füzet boldog birtokosa vagyok, hogy miért is vagyok itt? Fogalmam sincs. Aztán csodálkoznak, hogy ez a harmadik város, ez a nyolcéves blog, ez a Noémi barátnője, ez. Ez-én.


Én tényleg szerettem volna humánra menni és utána közgázon diplomázni, férjhez menni huszonnégy évesen Szegeden, venni egy Fordot, és aztán lebabázni, de nem tudom. Képtelen vagyok erre. Nekem el kellett mennem, én lakást akarok az Andrássyn az Opera mellett, én nekiálltam össze meg vissza írni minden faszságot, engem nem érdekelt, hogy akkor most mi van, fogtam a bőröndöt, és menni akartam. Azt hiszem, mindenki tudta, hogy ez egy nehéz, fordulatos, kalandos élet lesz, csak én nem - számukra akkor derült ez ki, mikor az első szavaim az voltak, hogy anya, meg villamos - számomra pedig még mindig nem teljesen egyértelmű, mert reménykedem, hogy hátha.


Kedveseim, ti ezt vállaltátok - mondta Keserű, és én azóta rendszeresen elgondolkodom, hogy lehet-e nem vállalni a saját életünket? Egészen egyszerűen nem tehetünk arról, hogy mi ilyenek vagyunk. Nem műanyag babáknak készültünk egy katmandui gyárban. Mindannyian különlegesek vagyunk, idióták, komolyak, mindannyian hibázunk, de van, amit nagyon jól csinálunk, és arra kell figyelnünk, a többi tényleg nem számít. És én tényleg tudom, mert gyakran még én sem tudom elviselni saját magam, éppen ezért ezt nem várom el másoktól.


Mindannyian vállaltuk, az egészet. Egy tökéletes világban nem kellene attól félnünk, hogy megmutassuk magunkat, viszont nem egy tökéletes világban élünk. Így azok a bátrak, akik valóban azok, vagy túl őrültek belegondolni, hogy a puszta lelkükkel együtt egy hatalmas támadófelületet is a többiek kezébe adnak.


Mindenkinek meg van írva a története előre. A te dolgod, hogy mit teszel az utazás alatt, és hogy fogod majd kihasználni az eltelt időt. Hogy elfogadod-e azt, ami meg lett számodra írva, hogy elfogadod-e magad, hogy próbálod megérteni, megszeretni és kiélvezni - mind rajtad múlik. De használd ki! Ajándékba kaptuk, mindannyian. A furaságot, a normalitást, a humort, amivel a legkínosabb helyzeteket is átvészelhetjük, a szeretni tudást és a szerelmet - mindent ajándékba kaptunk. És azt hiszem, annak ellenére, hogy görbék a mutatóujjaim, és kiáll a metszőfogam, én szeretem így ezt az egészet. Hiába próbáltam ezerszer elhagyni, levetni, kidobni, elfelejteni - az életem jött utánam. Hozzám tartozik. Az enyém.







" Ha szeretnéd, hogy kiszálljak, csak vond meg a vállad, és engedj tévedni -
még van időnk, azt hiszem, egy életnyi "











2 megjegyzés:

FannuBecca írta...

Szia! Kaptál tőlem egy blogdíjat, amit itt megnézhetsz: http://gondolatszikra-frbecca.blogspot.hu/ :)

esztervirag írta...

Óóó, köszönöm szépen :)