AND I SAID NO, NO, NO

Majd megy valahogyan tovább - gondoltam annyiszor, cigarettával, borral, cigaretta nélkül, ex kezével, ex keze nélkül, táskával, bérlette, ipoddal, telefonnal, határidőnaplóval kezemben. Majd megy tovább. Valahogyan.

Azt hiszem, minket, üszköket ez éltet. Hogy mondogathatjuk magunknak ezt a mondatot hogy leírhatjuk valamilyen zenére - jelenleg Amy Winehouse -, és akkor nagyon erőteljesen hiszünk is benne. És egyébként tényleg, olyan, mint a mézesmadzag. A saját, félig lenőtt hajunkba kapaszkodva fel kell húznunk magunkat a padlóról.

Egyébként most nem vagyok lent. Fent sem, jelenleg valahogy olyan érzésem van, mint amikor a lift megáll a két emelet közt, neked pedig rengeteg dolgod lenne, miután kiszállsz, de lekuporodsz a padlóra, és gondolkodsz. Ezt teszem. Hát mit akarsz? Mit akarsz te, Meyer? - kérdezem magamtól, és legszívesebben kiüvöltenék a világba is. Mit akarsz tőlem, Élet? Mi a faszt akarsz? Mit csináljak?
Jelenleg a lakásra gyúrok az Andrássyn, meg a babatacskóra. Meg babamopszra. Meglátjuk.

Meyer él. És köszöni, hát jól van. Ír. Írja a Valamit, amiről még nem tudjuk, mi lesz. De megvan-meg lesz, valahogyan van, és azt hiszem, szódával lecsúszik majd. Én tényleg igyekszem. Megírtam mindent. Meztelen lettem, és ennél többet nem tudok már adni magamból. Szóval vagy kell, vagy nem. Vagy elolvassák, vagy nem. Bőröndsztori. Ilyesmi.

Ha nagy leszek - és egyszer tényleg, az leszek, esküszöm - , akkor sem leszek annyira más. Kicsit idősebb, majd megtanulom jókor befogni a pofámat - ha megtanulom.

Z. Azt hiszem, nem is tudom, mi van most. Érezte már valaki, hogy egyszerre jó, és mégsem felel meg? Tegye fel a kezét. Ilyesmi cipőben járok én is - az a cipő néha túl szűk, néha meg túl nagy rám. Nem is tudom, hogy van és mint van, azt meg főleg nem, hogy mi lesz. Élvezd - vinnyogja fülembe a Punnany, és én élvezem. Máskor meg halálra basz a gyomorgörcs - elnézést, egy blogger ilyet nem mond, szóval - máskor meg elemészt a bánat és az aggodalom.

Úgysem élhetünk örökké - olyasmi. Azt fogom magamra varratni nemsokára, hogy You are what you create. Nem fognak emlékezni a nevemre - úgysem tudják elsőre leírni - de talán arra fognak, amit csinálok. Muszáj.  Azt hiszem, így is fogok meghalni, majd nyolcvanévesen, a romlott piros rúzsos fogaimmal fogom ismételgetni, hogy tennem kell valamit. Írnom, vagy megmondanom, lerajzolnom, elmutogatnom... valamit. Különben minek hajt az a valami, ami annyira nyom előre? Miért a lendület? Miért gondolkodnék ennyit?



Tovább. Előre. Még. Többet.