uramisten,

hát ide is eljutottunk a wargicával, a Masni a 14. lett 320 indulóból a Nők lapja Café 2013 Bloggerináját kereső versenyen. mindezt a Masilányoknak köszönhetjük, meg egymásnak, és ami azt illeti, iszonyúan büszke vagyok. és nem a helyezés miatt. hanem mert több mint egy éve, egy téli napon rám írt a wargica - aki akkor még nem volt wargica, csak krisztina a szememben, egy kedves lány, aki hasonlóan blogot írt -, és azt mondta nekem, hogy figyu, mi lenne, ha segítenél írni? mire mondtam, hogy rendben.

és most itt vagyunk. és hát igen, boldog vagyok. és iszonyú kétségbeesett, mert fogalmam sincs, mit fogok felvenni a március 1-jei gálán. és hogy mit vigyek, és hogy basszus, húszéves vagyok, és most már letettem valamit az asztalra. nem nagy dolgot amúgy - de olyan dolgot, amit szeretnek az emberek, és követnek.
létrehoztunk egy közösséget, és működik. és büszke vagyok. elsősorban wargicának köszönöm meg, mint az oscar-gálán - szóval, köszönöm neked, wargica, a türelmet, és a lelkesedést, az alkalmankénti seggberugdosást, és hogy a barátom vagy. és sajnálom, mior nem beszéltünk, és szétcsúsztam, de mellettem voltál, nem csak barátként, hanem szerkesztőtársként is.

és szeretném megköszönni a Masnilányoknak - ágoston lucának és muhel katának elsősorban, mert ti mindig ott voltatok, posztoltatok, visszajeleztetek, kedveskedtetek nekünk. minden blogszerkesztőnek kívánok két ilyen aktív olvasót, akik akkor is tartják a lelket bennünk, mikor leszólnak minket, vagy elcsüggedünk és elfáradunk picit.
és köszönöm soós esztinek az első felajánlást. és hogy utána megkaptuk tőle a m. e-v., és w.k-s gyűrűket hogy biztos, ami biztos, ez a púderszínű szépség emlékeztessen minket arra, hogy igen, mi ezek vagyunk.

anya, mi most éppen össze vagyunk veszve, de remélem, olvasol, vagy valahogy eljut ez hozzád. tőled örököltem mindent, ami az írással és a kitartással kapcsolatos, és köszönöm, hogy támogattál minket, és mindent, amit tettél értünk és értem.

és cézé, te vagy még az, akinek külön köszönet jár. aki tudta és akarata nélkül megríkatott egyszer a hetvenes megállójában. aki akkor is nyomott minket a wargicával, mikor még nem volt Masni és nem voltak Masnilányok.

és lehet mondani, hogy ez csak egy blog. annak tűnik. de nem csupán html-ek és jpg-k halmaza. nem csak leírt sorok egy virtuális világból. nem csak stílustippek, könyvajánlók, posztok összevisszasága. ezek mi vagyunk. az összes beleölt óránkkal, vitánkkal, cikkünkkel, lelkesedésünkkel, belefektetett energiánkkal együtt. ezzel lettünk tizennegyedikek. mi, mindenki - a Masnilányok, a nyom, amit remélhetőleg hagyunk, és mi, wargica, meg én.

most kicsit sírok megint. talán csak a cigarettafüst.