lászló volt az, aki meg akarta velünk rendeztetni a halál rokonát, aki szerint egy peronon ülünk egész életünkben a hátizsákon, és várjuk a véget. szerinte mindenki a bőröndje mellett áll, vagy a hátizsákján ül és vár. szeretem a tűnő szerelmet, szeretem megcsókolni azt, aki elmegy, mondtam, és lehajoltam nándihoz, aki a ölemben feküdt, és megcsókoltam. és regő azt mondta, szeretem a beteg rózsákat, hervadva, ha vágynak, a nőket, és mögém állt. és vártunk. 

egyébként hazugság az egész. nem szeretem megcsókolni azt, aki elmegy, nándit még kevésbé akartam. az első és utolsó színpadi csókom volt. eltűnt előlem lászló, eltűnt a tréninghez használt zongoraszó a magnóval együtt; eltűntünk mi is a könyvtár feletti osztályteremből, ahol annyiszor rajzoltam a táblára próba előtt;eltűnt az akkori tizenkettedik dé is. de a várakozás megmaradt. a cél. az értelem. az ok.

nem tudom, várok-e valamire. hogy érdemes-e várakozni, meg hogy kötelező-e. azt hiszem, talán arra várok, hogy ezt megtudjam. emberekre viszont nem várok. nem érdemes. tudom, hogy a férjem egyszer david erdal mirza lesz, és azt is tudom, hogy egyhamar nem lesz jogsim. ez már két dolog, amit tudok a jövőről, és több egyelőre nem is kell.

és majd megy tovább. szépen, magától, mint az örökmozgó. mindig.