SZERETLEK

Beléd szerettem, Budapest, ahogyan te szerettél belém. Bele szerettem abba, ahogyan a macskaköveiden kopognak a lépteim, bele szerettem abba, ahogyan esik az eső, mert amerre én járok, minden más egy kicsit. Beléd szerettem, Budapest, mert megtanítottál Meyernek lenni és valahányszor átmegyek a Lánchídon, még mindig lelkes vagyok és nézem a fényeket – megtanítottál arra, Budapest, hogy van, ami nem múlik ebben a szmogszagú múlandóságban, ami miatt te annyira te vagy.

Beléd szerettem, Budapest, még ha nem is abban a pillanatban, amikor először találkoztunk. Egy hátizsákom volt és egy bőröndöm, három szál cigarettám, és virágos fejpántom. Én tizennyolc voltam akkor, talán emlékszel rám, arany Marlborót szívtam, és a bőröndöm kereke nyikorgott, az én bőröndjeim valahogyan mindig olyan gyakran mennek tropára, talán ez pont olyan, mint az a mondás, tudod, Budapest, hogy hideg kéz, forró szerelem.

Beléd szerettem, Budapest, mert te olyan embereket adtál nekem, akiktől rengeteget tanulhattam, Beléd szerettem, mert gyűlöltelek és arra gondoltam nem egyszer, hogy mi a szart keresek én itt most tulajdonképpen? Beléd szerettem, pedig rengeteg rosszat kaptam tőled, nehézségeket és szívkarcokat és Misztert, itt vártam Misztert veled, Budapest, itt vártuk, hogy visszajöjjön.

Beléd szerettem, Budapest, mert az elmúlt három évben lettem az, aki, és ez miattad volt. Én mindig valahogyan furcsább voltam, olyan velem az Élet, mint amikor kicsinek szétszereled a rádiót és nem tudod összerakni, így visszadobálod bele az alkatrészeket – az Élet is valahogyan így volt velem, összerázott még az elején, egy januári reggelen Szegeden, 93-ban, és sokáig szenvedtem, mert zörögtem és rosszul kapcsoltam és sokszor fájt.

Beléd szerettem, Budapest, mert megtanítottál szeretni az alkatrészeimet. Megtanítottál arra, hogy minden egyes bukás azzal jár, hogy valahogyan mégis feltolom magam a padlóról. Megtanítottál várni és türelmesnek lenni és feltétel nélkül szeretni és bátornak lenni, és beismerni, hogyha félek. Megtanítottál értékelni, amim van – az egészségem, a munkám, a családom, az életem, mindent, amit kaptam. Megtanítottál megtanulni magam, megtanítottál elfogadni a kudarcot és együtt élni vele.

Azért megtanítottál azokra is, amiket a legjobban szeretek magamban. Úgy bemenni valahova, hogy mindenki rám néz, és úgy nevetni magamon, hogy nem zavar, ki mit gondol rólam. Megtanítottál megszerezni és megdolgozni célokért, és elengedni azokat, akiknek menniük kell – még ha ők nem is tudják, hogy eljött az idő.

Lesznek dolgok, amikre sosem fogsz tudni megtanítani. Sosem fogok tudni rendesen viselkedni, vagy sugározni magamból azt a hihetetlenül ritka, velem született eleganciát, amit mások oly olyan könnyedén tudnak – mert én nem vagyok ilyen. Sosem fogsz tudni megtanítani rendesen spagettit enni, mert nem tudok. Nem fogsz tudni megtanítani szeretni a bullterriereket, mert félek tőlük, ahogyan a sötéttől is.

Én tulajdonképpen csak meg szeretnék köszönni neked mindent, Budapest. Ezt a három évet, úgy, ahogyan volt, én ezt nagyon szerettem. Szeretem, hogy rengeteg otthonom van ebben az országban, viszont haza csak hozzád jövök, Budapest, és ezt jegyezd meg – a szívemben a legnagyobb hely a tiéd, még a Blaha Lujza térrel és a Keleti pályaudvarral együtt is.

Köszönöm Neked, Budapest, hogy voltál nekem. Köszönöm a lehetőségeket, amiket kaptam – volt olyan, amiért keményen megdolgoztam, és olyan is, ami az ölembe hullott. Köszönöm a hibákat, amiket itt elkövettem – volt olyan, amiből tanultam, és olyan is volt, ami egyszerűen csak elütött, és utána újra kellett tanulnom lélegezni és gondolkodni és szeretni és bízni.
Köszönöm Neked, Budapest, az elvihetős kávét, az éjszakai fényeket, a száguldó autókat és a rakpartot, köszönöm világokat, ahol járhattam itt, az olcsó fröccsöt és a drágát is, én mindezt viszem majd magammal, ha egyszer elmegyek.

Viszek én majd mindent, ami itt megtörtént, hozzám nőttél, Budapest, a szerelmem vagy már, és ezt csak az láthatja, aki élt már így és látta már ezt és észreveszi a szép ablakokat vagy az érdekes lépcsőkorlátot - én még nem megyek el innen, Budapest, vagy ha egyszer meg is teszem, biztosan visszatérek megint. Pont amiatt, amilyen a mi viszonyunk - te úgy szeretsz engem, Budapest, ahogyan vagyok, és én is úgy szeretlek, ahogy vagy. Mi összetartozunk, Budapest, és néha csak úgy behunynám a szemem és kihajolnék az ablakon derékig és kikiabálnám a hajnali két órába, mennyire


szeretlek