EZ A HERCEGES DOLOG;

Körülbelül öt perce annak, hogy a szemben lévő Starbucksból átlátogatott egy úriember, és kifejezte csodálatát állítólagos szépségemmel kapcsolatban, majd szabadkozva elnézést kért, mondván, hogy most vissza kell mennie az asztalukhoz, mert jön vissza a vécéről a csaja. Valóban ezt mondta, igen. Feltehetnénk a kérdést, hogy én mit csináltam, megsúgom, annyira el voltam képedve, hogy csak ültem csendben, és monoton mozdulatokkal taperoltam tovább az ásványvizes üvegemet, és néztem a kilibbenő - egyébként igen helyes - fiatalember után.


Mostanában - hogy már lassan két hónapja (?) szingli vagyok, valamiért egyre többször kérdezik meg tőlem, hogy hiszek-e az igaziban. Baszki, erre most komolyan, mit lehet mondani? Én hiszek abban, hogy vannak olyan emberek, akik pontosan annyira kattantak, mint mi, és éppen emiatt jobban megértik a hülyeségeinket, vagy ha nincsenek is annyira elcsesződve, azért értik, hogy miket mondunk és miket értünk alatta. Hiszek abban is, hogy valahol mindenkinek van egy másik fele, de nem azért, mert a két személy egymásnak teremtetett, hanem mert igenis találhatunk olyanokat, akik a megfelelően tolerálnak minket, és kihozzák belőlünk a legtöbbet.


Már letettem James Dean hasonmásáról - egyébként is utálom a szőkéket, egyetlen szőke barátom volt csak -, és párizsi utazást sem kívánok meglepiként (na jó, titokban igen). Azt hiszem, mint minden lány, könnyen lenyűgözhető vagyok romantikával, bár utálom a rózsát, és kipattog és viszket tőle a kezem. Szeretem a szar, tipikus, mainstream dolgokat, a fényeket a város felett, a kivilágított Budapestet, az autós mozit, a szerenádot, a borostát, és ha elvisznek lőni. Ezek jó dolgok.


Azt hiszem, valahol ott csesszük el mindannyian, hogy mindenkiről azt feltételezzük, hogy ő az Igazi. Hogy vele tényleg feledhetetlen lesz minden, ő lesz a mi nem is tudom, kink, aki elé majd odaperdülünk a Szent István bazilikában a pánt nélküli sweetheart-szabású fehér csipke menyasszonyi szerkónkban. Aki majd hoz nekünk tulipánt, és szerel nekünk olyan kis befőttesüveges-fényes valamit, amit múltkor láttunk tumbleren, és ha ezeket sem csinálja meg, az sem tré, mert mindig rájön valahopgy, hogy éppen mire van szükségünk, attól függetlenül, hogy mi mit akarunk.


De van egy rossz hírem - sajnos nem. Ez az egész tökre nem úgy működik. Hogy megtaláljam az első szerelmem, el kellett ejtenem előtte a könyveim, és képes voltam tízperceket dekkolni a kávéautomata mellett, ahol pingpongozott. Voltam idióta miatta, a büszkeségem is feladtam, és aztán rájöttem utólag, mikor már egy fél fokkal okosabb lettem, hogy teljesen felesleges volt. Mert valahol, valahogyan, mégiscsak az volt megírva, hogy ő legyen az első szerelmem. És anélkül is szeretett, hogy eljátszottam, hogy leejtem a cuccaim. Egyszerűen így kellett lennie.
Persze az első szerelmek is véget érnek, és ma már jókat mosolygok ezen. Tudom, hogy anno miket csesztem el az illetővel, (és ha olvassa a sorokat - ne haragudj, nem akartalak bántani. Ahogyan tudom, hogy te sem engem. Fiatalok voltunk és teljesen hülyék. Én tanultam az egészből, és tudom, hogy te is :) )


Ez a szerelem-dolog pont olyan, hogy akkor jön, mikor tényleg nem számítasz rá. Egészen addig az életed viszonylag rendben van és normális mederben folyik, és azt hiszed, tényleg oké minden, és utána elveszted a fejed, hülyeségeket teszel, mezítláb rohansz át az esőben a fél városon, hogy a nyakába ugorhass, és megforgasson, mint egy olyan tinifilmben, amit a józanabb korszakodban, korábban szégyelltél bevallani, hogy megnézted.


Azért jó cikis szerelmesnek lenni. Nándi azt mondta nekem, hogy pont az olyan, mindenkit leíró szemét kislányok, mint én járnak úgy, hogy annyira szerelmesek lesznek valakibe, hogy nem is látnak majd. Azért remélem, nem lesz így, vagy ha igen, akkor meg úgyis - amilyen szerencsétlen állat vagyok -, azelőtt fog történni, hogy elmennék a nagybecsű Meyer famíliához az USÁba. Mindegy, hát meglátjuk, nekem tén yleg nyolc. Ha nincs szerelem, van tekila és Marlboro.


Ha van szerelem, akkor meg szerelem van. Csak nem szabad parázni. Ha félünk, annak oka van. De nem szabad paranoiásnak lenni. Egyszerűen engedd el magad, hadd vigyen az egész - aztán ha seggre esünk hetedszer, felállunk nyolcadjára is. Nem így van a mondás?


(És ha esetleg... Ha mégis van valakinek ismerőse, aki úgy néz ki, mint James Dean... nos, tudjátok, hol találtok...)