VÉGSZÓ

Aztán a lényeg a boldogság. Nem éppen akkor, mikor lebetegedve dekkolsz otthon, és mozdulni sem tudsz, mint én most, hanem az általános boldogság. Akkor is ott bujkál valahol, mikor Noémivel a Deákon bort iszogatva lejövünk az életről. Vagy arra gondolok, hogy reménytelen csóró vagyok, hiába dolgozom magam jóformán halálra, sosem leszek sem újságíró, se bármi más, egy lap se venne fel, különben is link vagyok, és valahogy mindig mindenbe bele kell verni az orrom, hogy észre vegyem a tényeket. 


Szóval van boldogság. Sokféle boldogság van ám. A találtam-egy-kis-aprót-a-táskám-alján-így-hónap-vége-felé-boldogság, vagy a de-jó-hogy-itt-vagy-zoltanne-boldogság, vagy az úristen-még-mindig-beleférek-a-hetedikes-kori-nadrágomba-boldogság. Szóval igen. Ezerféle boldogság van.

És van egy ilyen is. Ehhez kicsit tanulni kell. Ebben nem tudom, hol járok. Nem szeretem bízni. Szeretem, ha minden a kezemben van. A dolgok néha olyanok, mint a hógömb. Attól függ, ki rázza fel őket. Kinek a kezében van a törékeny üveggömb és végül ki karcolja össze. 


Olyan vagyok, amilyen. Cserélgetem az egy pár cipőfűzőmet a bakancsaimban, és nem tudom átcsúsztatni a korsó sört egyik asztalról a másikra. És most sorolhatnám a hibáimat és sorolhatnám azt is, hogy miben vagyok jó, mindez teljesen lényegtelen, mert ezeknek köszönhetően egy komplett személyiség vagyok, mégha labilis is vagyok néha és nehezen kezelhető. Aztán ez már más döntése, hogy így leszek-e a mindene, vagy a személy, akinek az arcába csapja később az ajtót. Mindegy. Már nem érdekel, hogy félnem kellene-e. Nem nyolcvan éves vagyok a kedvenc posztópapucsommal és a hintaszékemmel. Van időm. Egy teljes életnyi. Ha összetöröm magam, akkor ennyi időm lesz felállni, és azt hiszem, ez több is, mint elég.

"Life is short.
Break the rules.
Forgive quickly.
Kiss Slowly. Love truly.
And never regret anything
that made you smile."

... és végszónak ez tökéletes.