THE FEAR OF NEVER FALLIN' IN LOVE

Elkövetjük a hibákat. Egyszerűen ilyen a természetünk. Muszáj megtennünk a hülyeséget.
Egyszer valaki azt mondta nekem - hozzá tenném, a helyzet iróniája, hogy az illető segítségével követtem el életem egyik első baklövését -, hogy ő nem hibázik, mert elég okos ahhoz, hogy tanuljon mások ballépéseiből. Arra gondoltam akkor, tizenöt évesen, bubifrizurával, hogy hát, kedvesem, te igen szerencsés vagy. De mi van velünk, azzal a hatalmas hányaddal, akik viszont ahhoz is elég hülyék, hogy a saját hibáikat újra meg újra elkövessék, mint ahogyan hajlamosak vagyunk újra meg újra lefutni ugyanazokat a köröket?


Azóta elmúlt tizenöt, ki tudja, mi történt az eldugott játszótérrel és a szocipirosra vagy szocikékre lakkozott paddal, amin ültünk, és már nem a szemüvegtokomban dugdosom anyám elől a cigarettát, de gyakran eszembe jut ez a jelenet. Leginkább akkor, ha elszúrok valamit. Hogy igen, még mindig nem vagyok ehhez elég okos.


Aztán ma történt valami. Volt reggel egy vitám, dühös voltam, és tudtam, hogy nincs igazam. És ettől függetlenül este - mintha jel lenne, vagy ilyesmi - kívülállóként voltam tanúja egy olyan esetnek, mikor valaki elkövet egy, az enyémhez hasonló balfaszságot. Nem nagyot, de tudjátok, pont azt a típusút, ami bonyodalmat okoz és kellemetlen csendet. És arra gondoltam, hogy igen. Ezt már nem tehetem meg mással többet. Mert velem megcsinálták, és egyszerűen muszáj ezt megjegyeznem magamnak. Akárhogyan is lesz tovább, nem egy embernek kell megfelelnünk, és nem egy miatt fejlődnünk.


Egyszerre kell a világnak lennünk és magunknak is. A körülöttünk lévő embereknek, és a bennünk élő gondolatoknak. Egyszerre kell kint is és bent is lenni. És azok a dolgok, amik tizenöt évesen úgy feküdtek, már nem működnek húszévesen. Tizenöt évesen még hibázhatsz. Levághatod egyenesre a frufrud és megbukhatsz matekból. Tizenöt vagy.
Húszévesen viszont, egy galériás szobával, két útlevéllel, három állással, meg egy befizetetlen telefonszámlával már nem hibázhatsz. És aki melletted van, arra is figyelni kell.


Szóval, megvan a tanulság. Jó lesz - mondom magamnak, és megveregetem a saját vállam. Csak ne cseszd el - hallom Wargica csicseri baritonját a fülemben.


Aztán majd megy valahogyan.