THE BEST IS YET TO COME.

Igazából nem is tudom, miért meg hogyan van, de ahogyan idősödöm, egyre kevésbé vagyok befosva az Élettől. Korábban annyit görcsöltem azon, hogy mit gondolnak rólam, és milyen vagyok kívülről.
Az október volt a legparásabb időszak. Amikor szakított velem, olyan stílusban vágott olyan dolgokat a fejemhez, amik egyszerűen kihúzták a lábam alól a szőnyeget.


Elveszett az önbizalmam.
Azelőtt se volt valami sok, hiszen mindenki tudja, hogy a legnagyobb pofájú embereknek van a legkisebb önbecslése, de azért azt gondoltam, hogy jó vagyok pár dologban.
Aztán a veszekedés közben mindent megkaptam - a blog, amit írok, egy szar, amit gondolok, az szar, ahogyan leírom, az is szar, ahogyan beszélek, szar, ahogyan viselkedem, szar.
És utána minden bejegyzés úgy született, hogy azon gondolkodtam, hogy akkor ez most szar? Úgy lőttem ki a macskás képeket a világűrbe, hogy azon töprengtem, ez is szar?



Elegem van ebből. Lehet fikázni dolgokat, amiket csinálok.
Mert vannak nem kevesen, akik ezt teszik. És igen, én tudom a legjobban, hogy elég könnyű bennem hibát találni. Az elején még magamra is vettem a Masni askjára írogatott sértéseket, miszerint "megnéztem a tizenhat éves kori facebook-képeid, ahol sokkal nagyobb egyéniség voltál, mint most", és ahelyett, hogy felsírtam volna a röhögéstől, pánikba estem. Ma már azért örülök, hogy egyesek emberismerete ennyire hihetetlenül csodásan működik, hogy már egy fénykép alapján is meg tudják határozni, ki mekkora egyéniség. Ezt az istenadta talentumot nem kellene titkolnod, kedves Névtelen Kommentelő, az ATV telejósdájába szerintem mindig van casting :)


Szóval igen, magamra vettem. Aztán elgondolkodtam rajta, és most már ott tartok, hogy én a nevemet adtam ehhez az egészhez. Lehet, hogy mások szerint szar, és rengeteg pozitív levelet is kapok.
Lehet, hogy tré a blog. Lehet, hogy tré, ahogyan írok. Lehet. Legyen.
De én felvállaltam, ki vagyok. Aki ezt elolvassa, ott látja a nevem, megtalál a közösségi portálokon,
írhat nekem.
13 éves korom óta blogger vagyok. Vagy lehet máshogyan is mondani. Lehet kategorizálni.
De én már tizenhárom évesen megtettem azt, amit a legtöbben, akik nekem beszóltak, nem tesznek - névvel mondtam véleményt. És most is úgy gondolom, hogy aki megtisztel azzal, hogy felvállalja magát előttem, és úgy kritizál, azzal foglalkozom majd.


Hihetetlen, hogy mennyire sokan élnek a gyűlöletből. Ezt Nórin is látom, ahogyan egy zs-kategóriás g-portalos oldalon lefikázták. Őszintén szólva - pedig én is kevertem már a szart nem egyszer régebben - nem tudom elképzeli, hogy valakiről hosszú, fikázó posztot írjak, és ennek örüljek.


Régebben adni akartam. Mindent. Magamból, a világból, magamnak, a világnak.
Boldog akartam lenni, és azt akartam, hogy mások is azok legyenek. Hittem a mosolyban, abban, hogy az emberek önzetlenek, abban, hogy elég az esőillat és némi Beatles a világbékéhez.


Már másban hiszek.
Abban hiszek, hogy mindannyiunkban egyaránt van jó és rossz is; hogy rengeteg az irigy, rosszindulatú ember, ahogyan vannak segítő szándékúak és önzetlenek is. A világ már nem fekete-fehér.
Én hiszek abban, hogy hittel meg lehet mindent oldani. Hogy maradhatunk erősek.
Ezért is varrattam magamra az egyik legnagyobb - és legigazabb - közhelyet: Stay Strong.


Stay Strong - Maradj erős. Believe. Higgy. Imagine. Képzeld el.
Magunkra varratjuk, és elhisszük. Ez egy üzenet a testünkön a későbbi énünknek.


Sokszor azt gndoltam, nem maradok majd elég erős. Ma már tudom, hogy igen. Érzem a lendületet, amit október óta nem, az élet szagát érzem, azt érzem, hogy mélységesen hiszek magamban, és abban, hogy sikerülni fog, amit szeretnék. Érzem, hogy újra én vagyok én; ha már nem is leszek a régi Eszter-Virág, aki voltam - hiszen növök és tanulok és tapasztalok és átgondolok -, ezt az újat már szeretem.
Megvan az út. Hülye voltam, és eddig nem láttam mindig, de most már csukott szemmel is meg tudnám mutatni. Don't stop.


Ne állj meg, bébi.

The best is yet to come.