van egy csomó dolog, amit nem mondunk el senkinek sem.
nem azért, mert titok lenne, hanem mert egyszerűen nincs kinek.
vagy meg akarjuk kímélni a másikat az igazság súlyától.
vagy nem akarunk velük osztozni.
mert hiába tűnnek a mi világunkban olyan rohadtul fontosnak, kívül már egyáltalán nem biztos, hogy lesz akkora jelentőségük. és nem értik mások. csak legyintenek.
mint amikor megkaptam októberben, hogy a nyolc hónap semmi, és az igazán nem fájhat.
szóval nem mondunk el dolgokat..
olyan is van, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk rá.
hogy elkezdenénk, de azt gondoljuk, mint az álszent, álszerény emberek, hogy talán nem is olyan fontos ez, csak mi komolyan gondoljuk és komolyan nem tartjuk fontosnak, közben pedig megkeseríti az életünket, éket ver a mindennapjaink közé, szarabb lesz tőle a kávénk, nem hallgatunk meg miatta számokat, kétségbeesetten gondolkodunk, egyik hangulatból vergődünk át a másikba, és fogalmunk, tényleg fogalmunk sincs arról, mit kellene tenni és minek kellene és valami-e ez egyáltalán, lehet, hogy csak ilyen múló nyomor, ezek úgyis olyan divatosak manapság.


és amikor kinyitjuk a szánkat, hogy elmondjuk, lenyeljük a levegőt, és zavartan cigaretta után kutatunk a táskákban, és már átkozzuk a kihagyott lehetőségeket. de nem bírjuk megtenni.


úgy érzem magam, mint az állatok földrengés előtt.