abban a nagyontré állapotban vagyok, amikor semmi se jó. nem vagyok túl éber de aludni nem jó. fordítanom kéne, de nem akarok, nincs hozzá kedvem, meglátom, hogy mi van leírva külföldiül és máris tolnám el a laptopot.augusztus vége van. uramisten.

én igazából olyan nyarat akarok, amikor tudom is, hogy nyár van, és nem este megyek dolgozni és világosban sétálok haza, hátam mögött a napfelkeltével, ami nagyon romantikusan hangzik, de általában rohadtul hideg van olyankor, még minden zárva tart, a már nyitva lévő pékségben pedig nem nagyon akarnak nekem hagymás-tejfölös csipszet adni, ha én azt akarok magamba tömni, miután hazaérek.

olyan nyarat akarok - elnézést, akartam volna -, amikoris reggel szépen elmegyek a könyvesboltba (igen, nekem ez az eszményi munkahely, a könyvesbolt), egy órakor átsétálok a szemben lévő olasz/kínai étterembe (valamiért most nagyon kívánom a tésztát), aztán hat órakor szépen hazamegyek. hétvégente elmegyek strandra a barátom és sok jégkrém társaságában, van pöttyös fürdőruhám, és hetente háromszor együtt vacsorázunk valami középolcsó kis étteremben, ahol kovácsoltvas lábai vannak a székeknek.
igen, tudom, ez túl idilli, és valószínűleg egy hónap után én is unnám.

de azért jó lett volna, ha az elmúlt tíz évben először van egy olyan nyaram, amikor nem kell aggódni semmiért. nem kell költözni, szervezni, rohangálni, stresszelni, vedelni a kávét, vagy ha mindez már annyira kötelező, akkor legalább nem állandó jelleggel.
tegnap az elmúlt másfél hónap óta először mentem utcára sötétben. már el is felejtettem, milyen érzés.

ha nagyon nagyravágyó és reménytelenül hülye lennék, még egy vespát is gondolnék az álomnyaram mellé, egy toszkánai utazással együtt. szerencsére megtanultam, hogy nem kell nagyon nagyra vágyni. annál nagyobbra kell.

ugyanazt csinálom, mint a cézé, amikor médiaesszét kellene írnia. komolyan arra gondotlam múltkor, mennyire jó neki, még előtte áll minden. tizenhét - uramisten, csak tizenhét! -, van pöttyös ruhája, negyedikes lesz, és annyira fiatal. aztán rájöttem, hogy nagyon sürgősen abba kellene hagynom ezt a mentalitást, mert én meg tizenkilenc vagyok. kicsit úgy érzem egyébként, hogy január óta túlságosan kapom az ívet, aki ismer, az tudja, hogy nem túlzok.

és nincs vége. szeptembertől újra az öt ember, a stáb, a féltíz, az etr, szeptembertől újra rózsa utca, televízió, mágneskártya. kamera, felvétel, gyártás, ötletelés, művészettörténet, és már nem hév és villamos, csak troli.
szeptembertől újra összeül ez az öt ember. és a dolgok rohannak tovább, és nekem is rohannom kell, ha utol akarom érni az életemet.

azért remélem, szép ősz lesz. pulcsihordó idővel, topánkával, blézerrel és avarillattal. és remélem, lesz végre szív alakú táskám is. meg ötletem, hogy mit varrassak magamra. olyan húdehűha. de az sem baj, ha nem lesz. majd jön.

uramisten. augusztus vége van.