néha rám telepszik az a nevenincs, megmagyarázhatatlan érzés, ami mindig elfog az elviszi a szél hallgatása közben. nem is tudom, mi ez - valamilyen perverz keveréke a melankóliának és az örömnek (?).
azt hiszem, ki kéne szállni,
egyszer talán megpróbálni kanyargós, üres utakon -
hányszor? hányszor akartam kiszállni? hányszor akartam keresni új utakat, amikről azt hittem, hogy könnyebbek lesznek, kevesebb buktatóval és akadállyal és olyan mindenféle sunyi dologgal, ami a lehető legrosszabbkor bukkan fel, magával hozva a kétségbeesés nevű haverját is, és a legrosszabb pillanatban tesz keresztbe - én mindig úgy gondoltam, hogy nem baj, talán valahol máshol biztosan könnyebb lesz.
pedig akkor még nem tudtam, hogy nem azért választunk utat, hogy elmondhassuk utána, hogy nekünk is volt saját, mert hát mindenkinek van saját. nem. és azt sem tudtam, hogy mások útja sem könnyebb. hogy pont attól lesz-e a saját utad te utad, mert te teszed nehézzé, vagy azért nehéz, mert a tiéd - ezt nem tudom (még).
ez az első felnőtt nyaram. távol az otthontól, távol minden olyan embertől, akikkel anno kapaszkodtunk egymásba. és ami azt illeti, még nem tudom, bánnom kellene-e. régen mindig azt hangoztattam, hogy nem bánok meg dolgokat, és ez a mai napig így is van.
de már más. más az egész.
nem félek, minden rendben lesz
ott, ahol elvisz a szél -
ez a két sor az, ami nekem reményt ad, mióta meghallottam a dalt a mostani negyedikesektől. és aztán szépen átszállt hozzánk is, és bekerült a ballagási dalaink közé. és akármi van, többek között ez az első, ami eszembe jut. tudom, hogy nagyon, nagyon szerencsés vagyok. és tudom, hogy emiatt akárhová is kerülök majd, valahogy biztosan megoldom... remélem... tudom. ilyesmi.
és most elmegyek, és kifertőtlenítem a véres karmolásokat a lábamon (nola nem akarta megérteni, hogy nem eheti meg a körömollót).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése