művtöriparty

vállalkozó szellemű vagy? szereted a veszélyes helyzeteket? a kihívásokat? az elsőre lehetetlennek tűnő feladatokat? szeretsz információt gyűjteni, nyomozni, adatokat halmozni? szereted az energiaitalt? boldogsággal tölt el, ahogyan a koffein szétárad a testedben? szeretsz tartalomjegyzéket szerkeszteni? mestere vagy a wordnek? akkor itt a helyed!

óbudán ugyanis egy elkeseredett, kétségbeesett, kissé frusztrált, ám alkohol hatására elbűvölő blogger várja segítségedet és támogatásodat vigasztaló szavak, sütemény, energiaital, kóla (light), cigaretta és vattacukor formájában.

igen, írom a művészettörténet beadandómat. igazából kicsit nagyon rettegek, és nem a bukási ráta miatt, hanem mert úgy érzem, hogy ha már fizetek, akkor igenis maximálisan kell teljesítenem, főleg, hogy tanultam művészettörténetet gimiben, emelten is felvettem, mert olyan nevetséges kis ábrándjaim voltak, hogy majd mesekönyv illusztrátor leszek (hmpf) és a moméra megyek (hah).
szóval az asztalomat kiürült wattos dobozok, kávéscsészék, csipszeszacskók, jegyzetek, könyvek, színes post it-ek borítják, megspékelve nagyjából 715481 használt pézsével, tűfilcekkel és egy körömreszelővel (ami ráadásul nem is az enyém).

egy ideje nagyon bennem van a hajtás. állandóan úgy érzem, hogy bizonyítanom kell, hogy meg kell mutatnom, hogy én tényleg azért vagyok a tévészakon, mert jó vagyok és itt a helyem. a gond az, hogy nem érzem magam jónak; hogy minden egyes visszanézett riportnál azt gondolom, hogy mennyivel jobban csinálnám most, és mennyivel jobban kellett volna figyelnem, kommunikálnom, satöbbi. azt hiszem, sosem fogom magam jónak gondolni, és talán ez a titka az egésznek - a motiváció, ami a tarkómnál fogva rángatott végig az elmúlt két szemeszteren és fog tovább lökdösni a következő négyen.

diákhitelt vettem fel, és a családom fizeti az albérletemet, a kiadásaimat, mindenem. sajnos az ember hajlamos elfeledkezni arról, hogy ez nem jár - hogy nem mindenkinek van lehetősége azt tanulni, amit szeret, sőt, tanulni sem tud mindenki. nagyon hálás vagyok az anyukámnak, hogy tizennégy évesen elengedett szentesre; hogy hagyta, hadd járjam a saját utam, mindebben támogatott, és amikor összezuhantam, segített. sosem akartam tévés, újságíró, író vagy blogger lenni - ugyanis a multifunkcionális édesanyám az összes fent említett szakmában dolgozott, sőt, még rádiós is volt. aztán úgy alakult az életem, hogy ezt csinálom, és szerencsés vagyok, hogy csinálhatom.

gyakran elgondolkodom azon, hogy vajon ezt mások felfogják-e.
igyekszem úgy élni, hogy azokat a dolgokat, amiket elszúrtam, ne bánjam meg, de tanuljak belőlük. ha lehetőségem lenne visszamenni az időben, semmin sem változtatnék. a dolgoknak úgy kellett történniük, ahogyan történtek. és sajnos arról is hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy mekkora kincs az életünk.

a vénusz ma haladt át a nap előtt úgy, hogy láthattuk a földről is - ilyen nem lesz a következő százvalahány évben. tele volt ezzel a net, de azon senki sem gondolkodik el, hogy igazából minden egyes napunkkal lehetnénk így? az életedben, abban a hatvan-hetven-nyolcvan-kilencvenvalahány évben minden egyes pillanat és perc egyszeri és megismételhetetlen.
minden egyes mosoly, amit kapsz másoktól, minden egyes közös nagy röhögés egyedi és utánozhatatlan.
még a dolgok is, amiken felidegesíted magad - a tömegközlekedés, a fingszagú 4/6, a bunkó pénztáros a cba-ban, az, amikor nincs esernyőd a szakadó esőben és reggel mostál hajat - ezek is olyan dolgok, amik megtörténnek és elmúlnak.
fel sem fogjuk. eszünkbe sem jut.


nem akarok nyolcvan évesen rádöbbenni a hintaszékemben, hogy menyire elpazaroltam mindezt.