3 X

Mindig van az a néhány másodpercnyi üresség.
Amikor az egyik artista nyújtja a levegőben a kezét a másiknak. Amikor valaki elmegy, és becsapódik az ajtó, és hallod azokat a lépteket a murván csikorogni. Amikor az Oscar átadón a legjobb női főszereplő neve előtt kis szünetet tartanak. Amikor felteszed a telefont tölteni, és nem kapcsol be azonnal. Amikor beleszólsz a walkie talkie-ba a munkahelyeden és várnod kell egy picit, miután lenyomtad a gombot.
Amikor felugrasz a buszra, és az ajtók azonnal becsukódnak utánad. Amikor este hazaérsz, és felkapcsolod a villanyt, és a körte nem kezd azonnal égni. Amikor fotózás után nem látsz azonnal a vakutól.
És van az a pár másodperc üresség, ami akkor támad, ha nehéz szavakat mondunk ki. Szeretlek, nem szeretlek. Akarlak, nem akarlak. Mennék.
És van az a pár másodperc üresség, amikor várunk arra, hogy mi történik. Milyen válasz érkezik. Engednek-e minket elmenni. És az a néhány másodperc elég arra, hogy


az egyik artista elkapja a másik kezét. Hogy a léptek zaja lassan elhaljon. Hogy kimondják a nevet, amit az egész világ hall. Hogy elkezdd beírni a pin kódod. Hogy valaki - valahol az éterben - jelezze, hallott téged. Hogy megkapaszkodj a megállóból meglóduló százötösön. Hogy hirtelen fény támadjon a sötétben. Hogy kiélesedjen a tekinteted, és lásd az embereket, a géppel a kezükben.


És aztán letelik az a pár másodperc. Percek lesznek belőlük és órák és napok, és hirtelen felszabadulsz. Büszke vagyok rád - mondta G -, kevés nő tesz így. Tudom, mondtam én. És régóta nem éreztem magamat ilyen szabadnak, Budapesten pedig esett az eső, nekem nem volt több cigarettám, és arra gondoltam, hogy jól tettem. És valahogy könnyebb lett a mellkasom, és a hajamból egy tincs a homlokomra hullt és egyre csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire fontos támasza vagyok magamnak.


És ott, akkor, egy július eleji napon azt éreztem, amit még sohasem. Büszke voltam magamra.