BALOMON

A déli napfény végigfutott a testemen - nem is értem, hogyan tudtak bejutni a fények a szobába, talán egynek sikerült beszöknie, és az engedte be a többieket is - én pedig lassan átfordultam a másik oldalamra. Hozzád.
Néztelek téged - a balomon alszol, hogy mióta, az kérdéses, hiszen nekünk saját, relatív időszámításunk van - én egészen megszoktalak már.

Lustán keresztbe tettem a bokáim - a mamám szerint csak azért fog bárki is elvenni, mert szép, vékony bokám van, és azért fog tőlem az összes férjem elválni, mert túl nagy a szám -, és arra figyeltem, ahogyan vettem a levegőt. Beszív és kifúj. Beszív és kifúj.

 - Találkoznunk kéne - mondtad nekem, én pedig egyből visszakérdeztem, hogy miért is?

- Mert tetszel - válaszoltad, és azt hiszem, én már itt tudtam, hogy ez nem csak egy rövid kávé felett lezajló kellemetlen párbeszéd lesz a hobbinkról, végzettségünkről és a testvéreink mennyiségéről.

- Nekem Han Solo tetszik - feleltem, hiszen arroganciám vetekszik a monacói hercegnéével, bár az igaz, hogy neki legalább van mire fel arrogánsnak lennie, én meg csak úgy ingyen teszem azt, a magam szórakoztatására.

Beszív és kifúj.

Kezemben szorítottam az utcai fülke mocskos kagylóját, balommal hisztérikusan nyomogattam a csillaggombot - azt ígérte, ettől jobban hallom majd az ügyintézőt -, kint a Váci út zaja szépen elhalkult, ahogyan koncentráltam a vonal másik végéről érkező testetlen hangra.

- ... lehet még egy kérdésem? - suttogtam bele a membránba.
- Persze, miben segíthetek még? - kérdezte a kedves hölgy, aki még nem tudta, hogy egy szociopatával van dolga.

- Megkérdezhetem, hány éves vagy?

- Huszonhat, mert?

- Én meg szeretném kérdezni, hogy, tudod, én huszonkettő vagyok, és érdekelne voltaképpen, hogy az élet később is ekkora szopás lesz? - hagyták el úri számat az úri szavak, miközben valami forró és sós megindult a szememből, és végigszántotta az arcomat, és arra gondoltam, hogy hát ez nem igaz, egy ismeretlen ügyintézőt zaklatok egy telefonszolgáltatónál ebben a kellemes tavaszi időben, ezekben a kellemes kora esti órákban. 

A hölgy - lány, hölgylány - nevetett, és azt mondta nekem:

- Nem, csak az eleje nehéz. Hidd el, ezután ez könnyebb lesz.
Megköszöntem neki a segítséget és a lelki támogatást, és letettem a telefont. Neki dőltem a fülke üvegének, és örültem, hogy nem látom a rajta lévő baktériumtelepet - közben pedig könnyeztem, mert valahogyan azt éreztem, ha egy nyilvános fülkében megnyugtat egy huszonhat éves ismeretlen, akkor egyszer tényleg, valóban könnyebb lesz. Ahogyan az ammónia szagát elviselni is az volt három perc után.

Beszív és kifúj.

Ketten ültünk az ablakban - olyan volt az egész, mint egy amerikai módon komponált filmjelenet, zene, közöttünk a cigarettafüst, a whiskey, én feketében, te pedig a szokásos sármoddal, néha arra gondolok, olyan hihetetlenül szabályosak az arcvonásaid, hogy ez már igazságtalan, de nem is ezt szeretem benned igazán. Szóval ültünk ketten és te a nagypapádról meséltél, én pedig arra gondoltam, miközben leslukkoltam a Marlborót, hogy ezekért a történetekért éri meg az egész. Mások történetei adják az enyémet, és hogy minden fordulatomat mások emlékeiből kapom, és hogyha vannak pillanatok, amiket nem fogok elfelejteni, akkor ez az - a nyolcadik kerületi utcai lámpa megvilágítja az arcod neked bal oldalát, és csillog a szemed, mert az életről beszélsz és évekkel ezelőtti tájakról, ahol már lehullott az összes levél és elmúlt minden lábnyom, amit hagytál, te pedig előttem sétáltál végig azokon az utakon megint, ezen a szerda hajnalom. Köszönöm, hogy láthattam.

Beszív és kifúj.

- Néha féltelek titeket kicsit az élettől - mondta nekem Réka, a háttérben pedig zümmögött a hajszárító, és a jellegzetes szalonillat megült a hajamon és az angórapulcsimon. - Féltelek titeket, mert fiatalok vagytok és lelkesek és tehetségesek, és annyi minden van még előttetek - mondta nekem, én pedig arra gondoltam, hogy Réka, hát kurvára nem érzem magam se fiatalnak, se tehetségesnek, lelkesnek pedig végképp nem, és ha arra gondolok, ami előttem van, csak az izgat, hogy mennyire lesz ahhoz képest szar, ami mögöttem van, de egyébként igen, én is várom, biztosan tök szupi lesz.
Réka pedig beszélt és beszélt és hirtelen úgy éreztem, talán nem is lesz szörnyű ez az egész, ami előttem van, és közben megettem a kis csokoládészívet, amit kaptam a kávé mellé, és miközben Réka elkezdett hinni bennem, valahogyan én is elkaptam a varázst.

Beszív és kifúj.

Csak néztelek, ahogyan a balomon voltál, olyan nyugodtan tudsz aludni, én úgy szeretek hozzád érni, olyan nyugodt vagy és higgadt, és úgy egyáltalán, annyi minden vagy, amire nekem szükségem van, hogy ettől már rosszul kell lenni. Azt hiszem, nem azt szeretem, ahogyan kinézel, hanem attól látlak olyannak, amilyennek, ahogyan gondolkodsz és beszélsz és nevetsz és ahogyan megfogod a kezem - előtte mindig lehúzod az enyémhez hasonló bőrkesztyűd, amit ma elhagytunk a Corvinban, én mondtam neked, hogy a Cserpesbe menjünk, de persze pont leszartad, neked aztán beszélhet az ember, de azért nem csesztelek le, a kesztyű most fontosabb volt. 

Néztelek, és vártam, hogy felébredj, annyira szuggeráltalak, ahogyan a macskák szokták az üres tálat, te pedig megmozdultál, és akkor én gyorsan becsuktam a szemem, csak úgy szorítottam, ahogyan tudtam, és úgy tettem, mint aki alszik, és akármilyen sunyi és gonosz és alattomos és csúnya dolog is, bármikor megtenném újra, és eljátszanám, csak azért, hogy te ébressz reggel, mert ezt szeretem a legjobban, mind közül, ami vagy.