AND I SAID NO, NO, NO

Majd megy valahogyan tovább - gondoltam annyiszor, cigarettával, borral, cigaretta nélkül, ex kezével, ex keze nélkül, táskával, bérlette, ipoddal, telefonnal, határidőnaplóval kezemben. Majd megy tovább. Valahogyan.

Azt hiszem, minket, üszköket ez éltet. Hogy mondogathatjuk magunknak ezt a mondatot hogy leírhatjuk valamilyen zenére - jelenleg Amy Winehouse -, és akkor nagyon erőteljesen hiszünk is benne. És egyébként tényleg, olyan, mint a mézesmadzag. A saját, félig lenőtt hajunkba kapaszkodva fel kell húznunk magunkat a padlóról.

Egyébként most nem vagyok lent. Fent sem, jelenleg valahogy olyan érzésem van, mint amikor a lift megáll a két emelet közt, neked pedig rengeteg dolgod lenne, miután kiszállsz, de lekuporodsz a padlóra, és gondolkodsz. Ezt teszem. Hát mit akarsz? Mit akarsz te, Meyer? - kérdezem magamtól, és legszívesebben kiüvöltenék a világba is. Mit akarsz tőlem, Élet? Mi a faszt akarsz? Mit csináljak?
Jelenleg a lakásra gyúrok az Andrássyn, meg a babatacskóra. Meg babamopszra. Meglátjuk.

Meyer él. És köszöni, hát jól van. Ír. Írja a Valamit, amiről még nem tudjuk, mi lesz. De megvan-meg lesz, valahogyan van, és azt hiszem, szódával lecsúszik majd. Én tényleg igyekszem. Megírtam mindent. Meztelen lettem, és ennél többet nem tudok már adni magamból. Szóval vagy kell, vagy nem. Vagy elolvassák, vagy nem. Bőröndsztori. Ilyesmi.

Ha nagy leszek - és egyszer tényleg, az leszek, esküszöm - , akkor sem leszek annyira más. Kicsit idősebb, majd megtanulom jókor befogni a pofámat - ha megtanulom.

Z. Azt hiszem, nem is tudom, mi van most. Érezte már valaki, hogy egyszerre jó, és mégsem felel meg? Tegye fel a kezét. Ilyesmi cipőben járok én is - az a cipő néha túl szűk, néha meg túl nagy rám. Nem is tudom, hogy van és mint van, azt meg főleg nem, hogy mi lesz. Élvezd - vinnyogja fülembe a Punnany, és én élvezem. Máskor meg halálra basz a gyomorgörcs - elnézést, egy blogger ilyet nem mond, szóval - máskor meg elemészt a bánat és az aggodalom.

Úgysem élhetünk örökké - olyasmi. Azt fogom magamra varratni nemsokára, hogy You are what you create. Nem fognak emlékezni a nevemre - úgysem tudják elsőre leírni - de talán arra fognak, amit csinálok. Muszáj.  Azt hiszem, így is fogok meghalni, majd nyolcvanévesen, a romlott piros rúzsos fogaimmal fogom ismételgetni, hogy tennem kell valamit. Írnom, vagy megmondanom, lerajzolnom, elmutogatnom... valamit. Különben minek hajt az a valami, ami annyira nyom előre? Miért a lendület? Miért gondolkodnék ennyit?



Tovább. Előre. Még. Többet.

FÉL EGY

Olyan viszonyban vagyunk mi ketten, mint a tejeskávé, amit fel kell kavarni, miután beledobtuk a pontosan kettő darab kockacukrot. Azelőtt enyhén napos-földes kávéíze van. Utána pedig maga az átmeneti tökéletesség. Azért átmeneti, mert rövid életének időtartama már tőlem függ.



A jobb oldalamon voltál, én pedig a balodon. Ikrek, erre gondoltam, Ikrek. Meg aranyköd. Meg mindenfélére gondoltam én, arra is, hogy akkor ez most mi, arra is, hogy mi lehetne, mi volt korábban, mi ez az egész. Gondoltam én a Soho Londonra, előttem a bejárat duplaajtaja; gondoltam Anonimra, akit nem ismerek, és akitől egyszer csak kaptam egy levelet. Ötezer karakter sem volt, mégis megdobbant a szívem, a cigarettám után kinyújtott kezem úgy maradt, nyitott szájjal kapkodtam a levegőt, és úgy olvastam. Hát erre gondoltam.



Nem lehet egyszerre kint és bent, ahogyan Karinthy is megmondta. Behunyom a szemem, és a sokadik nagy levegőt veszem. Megállhatna ez a kétsíkú domino-effektus. A némaság megtörhetne, és a fecsegés elhalhatna. A csönd beszélhetne, nem pedig rezzenéstelenül néznénk egymás arcába minden reggel. A magány a gazdám, szorosan tart a pórázon, mondta egyszer valaki egy számban. Azt a dalt kívülről tudom. Leírtam a sorokat, elemeztem a hangsúlyokat.



Most volt egy kis lazítás. Tegnap eljutottam Zoltanne-val "a Állatkertbe". Volt móka, kacagás, kiskecske-simogatás (a kedvencemet, Anasztáziát, Zoltanne nem óhajtotta velem hazalopni...), lajhártaperolás, minden móka meg kacagás meg örömködés. Aztán elmentem Székesfehérvárra. Jártam a macskaköves utcákon - egy évekkel ezelőtti nyárra gondoltam, amikor még minden annyira más volt, évekkel fiatalabb voltam, ha lehet, még ennél is hülyébb, és én akkor még régen lefotóztam egy Trabantot az egyik utcán egy ház előtt, aminek az ablakaiban muskátli volt. Megint elsétáltam a ház előtt, a Trabant nem volt már ott, a muskátlik sem, és én a Trabantos emberre gondoltam, hogy ki lehet ő? Ott lakik? Vagy csak odaparkolt? Milyen élete lehet? Hogy érzi magát, minden rendben van vele? Megvan még az a kocsi...? Az a Trabant...?



Előtte este kifújtam a vaníliás cigaretta füstjét. Zoltanne keserű sört töltött nekem, a konyhai széken a lábam, vasárnap éjszaka. Élet. Vanília. Keserű sör. Tökéletesség. Egy tökéletes pillanat. Pedig minden elszívott cigarettával, minden kimondott nemmel, minden sóhajtva elengedett dologgal kicsit meghalunk mi is. Ahogyan minden nevetéssel, minden olyan fotóval, amin retardáltnak nézünk ki, és minden egyes kis dalszövegrészlettel, amely megragad a fülünkben, valahogy többek leszünk. Egyensúly. Balance. Egy tetkóterv.



Most pedig - képek. Mert a képek fontosak : )

Mert  nyulakat még mindig imádjuk.

Fotósfiú állatkertezik...

Úriember összetévesztett az Instant bárpultjával.

Szomszédmacska megadóan tűrte a szeretetrohamot.

" - ez mi, anya?
- mókus, kicsim! " ...

Anasztázia : )

A Fővárosi Állat- és Növénykert Szépe 2013.

Én sosem hittem igazán az álmokban. Célokban hittem meg vágyakban, koszlott virágos füzetekbe színes tintával leírt dolgokban. Magamban hittem meg a két klaviatúraverő kezemben, aztán évekkel később már a bal csuklómon lévő feliratban. És a közhelyekben. Mert a közhelyek a legnagyobb igazak. Ezerszer elolvassuk őket, húzzuk rájuk a szájunkat, de igazak.



Én sosem tudtam igazán, mit akarok. Honnan tudhatná egy alig húsz lány, aki akart lenni vadászpilóta, hercegnő, miniszterelnök, író, fotós, filmrendező, színművész, zeneterapeuta, jelmeztervező, stylist, festő, mesekönyv-illusztrátor, asztronauta, haditudósító... minden. Azóta egyébként azt gondolom, hogy olyan szerencsétlen - vagy szerencsés - vegyülete vagyok ennek a rebellis magyar lánynak és a szélfútta amerikai fiúnak, hogy sosem leszek egy valami. Eszter-Virágként sem vagyok egyvalami. Vagyok a hisztérikus Eszter-Virág, aki remegő kézzel kotor a cigaretta után a táskájában, miközben a hangja a denevéreket menekülésre késztető magasságba csap fel; vagyok a rosszkedvű Eszter-Virág, aki szemét megjegyzéseket tesz, az asztallapot kapirgálja, és a semmibe bámul. Vagyok a Főmasnilány Eszter-Virág, aki szerelemből csinálja. Vagyok. Annyi minden vagyok.



Tényleg csak ez a lényeg, Hogy szerelemből csináld. Én tudom, hogy az élet egy nagyon-nagyon hosszú folyamat, és minden lehetőséget meg kell ragadnunk, attól függetlenül, hogy most kapjuk meg értük a jutalmat, vagy csak a folyamat részeként, évek múltán. De élnünk kell mindennel. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesznek szar dolgok - vannak szar dolgok. Elvesztünk embereket, máskor rosszakban bízunk meg, megint máskor minket veszítenek el. Valahol mégis azt hiszem, ez az Élet rendje. A fixesek maradnak. Velünk. Együtt. Akkor is, ha asztronauta akarsz lenni, akkor is, ha illusztrátor.

Vannak olyanok, akik elég okosak ahhoz, hogy mások hibáiból tanuljanak. Én nem ilyen vagyok. Elég erős hajlamot mutatok ugyanazon hibák notórius, többszöri elkövetésére. Majd megtnaulom ezt is, remélhetőleg minél hamarabb. Talán most végére értem ennek a szar korszaknak, de lesz még ilyen.
Csak azt nem szabad elfelejtenem, hogy az élet szép.

Első szett, első gyerek - az első stylistkodás Oravecz Nórinak.
Fotó: Zsedrovits Enikő

Imádat : )
Fotó: Zsedrovits Enikő

Imádat II. :)
Fotó: Zsedrovits Enikő

MEYER MEG A STAY STRONG

Azt hittem, ha azt mondogatom, mennyire üerbrutáldurván szuperkemény vagyok, majd az leszek.
Aztán beszoptam, mert a környezetem elhitte, én meg tudtam az igazságot.


Most valahogy máshogy van. És nem a lassan kikopó felirat miatt a bal csuklómon; nem azért, mert a saját szememben vagyok egyik nap kis senki, másnap meg különleges; ezek a változók ugyanúgy hozzájárulnak az életemhez, mint a hullámzás, a bizonytalanság. Néha úgy érzem magam, mint amikor uszodában nem ér le a lábam a medence aljára és pánikba esem; másnap meg mintha betonon futnék mezítláb és érezném, hogy süt le rám a Nap.
A dolgok, az emberek kikezdenek, de nem szabad ezzel foglalkozni.
Azt kell számon kérni magunktól, ami fontos. Fontos az írás, a tejeskávé, a nevetés, az a maréknyi ember, fontos a zene, a gondolkodás, a jelen és a jövő.
Nem szabad hagyni, hogy a múltunk tönkretegye a jövőt.
The best is yet to come.


A legjobb még csak most jön.


Érdekes az egész, azzal fordítottan arányosan, hogy egyre több támogató levelet kapok - szinte minden nap, és én nagyon, nagyon köszönöm Nektek -, nos, azzal együtt valahogy egyre jelentéktelenebbnek gondolom, amit csinálok. Már azt sem tudom behatárolni, hogy kinek, minek, miért, miről, hogyan történik ez, és azt hiszem, ez így a jó. Ha elkezd az egész célzottá válni, akkor már nem lesz ugyanaz.

Eső. Szél. Körfolyosó, Budapest, Reserved, Nóri, ma meg a fotózás.
Abban a pillanatban, ahogy megfordul a fejemben, hogy szépen csendben kilépek az életemből, behúzom az ajtót magam után, seszia, sepá, az életem a grabancomnál fogva visszaránt.
Nem hagyhatsz itt mindent, Meyer.
Semmit sem hagyhatsz itt.


És nem is fogok.