2012. június 29., péntek

csak pillanatok a tegnapok;



néha rám telepszik az a nevenincs, megmagyarázhatatlan érzés, ami mindig elfog az elviszi a szél hallgatása közben. nem is tudom, mi ez - valamilyen perverz keveréke a melankóliának és az örömnek (?).



azt hiszem, ki kéne szállni,
egyszer talán megpróbálni kanyargós, üres utakon -
hányszor? hányszor akartam kiszállni? hányszor akartam keresni új utakat, amikről azt hittem, hogy könnyebbek lesznek, kevesebb buktatóval és akadállyal és olyan mindenféle sunyi dologgal, ami a lehető legrosszabbkor bukkan fel, magával hozva a kétségbeesés nevű haverját is, és a legrosszabb pillanatban tesz keresztbe - én mindig úgy gondoltam, hogy nem baj, talán valahol máshol biztosan könnyebb lesz.

pedig akkor még nem tudtam, hogy nem azért választunk utat, hogy elmondhassuk utána, hogy nekünk is volt saját, mert hát mindenkinek van saját. nem. és azt sem tudtam, hogy mások útja sem könnyebb. hogy pont attól lesz-e a saját utad te utad, mert te teszed nehézzé, vagy azért nehéz, mert a tiéd - ezt nem tudom (még).

ez az első felnőtt nyaram. távol az otthontól, távol minden olyan embertől, akikkel anno kapaszkodtunk egymásba. és ami azt illeti, még nem tudom, bánnom kellene-e. régen mindig azt hangoztattam, hogy nem bánok meg dolgokat, és ez a mai napig így is van.
de már más. más az egész.


nem félek, minden rendben lesz
ott, ahol elvisz a szél - 
ez a két sor az, ami nekem reményt ad, mióta meghallottam a dalt a mostani negyedikesektől. és aztán szépen átszállt hozzánk is, és bekerült a ballagási dalaink közé. és akármi van, többek között ez az első, ami eszembe jut. tudom, hogy nagyon, nagyon szerencsés vagyok. és tudom, hogy emiatt akárhová is kerülök majd, valahogy biztosan megoldom... remélem... tudom. ilyesmi.


és most elmegyek, és kifertőtlenítem a véres karmolásokat a lábamon (nola nem akarta megérteni, hogy nem eheti meg a körömollót).

2012. június 28., csütörtök

kagylóból láncot;

jobb lett volna nem megtalálni vagy megtalálni, 

de otthagyni, fel se venni..


tegnap mentünk és megint elsöröztük az eszünket a krisztinával, aztán mentem tovább ábelhez, és az egész ahhoz vezetett, hogy végül ma reggel tizenegykor sétáltam az első kerületben egy pár bakanccsal a kezemben, és az járt a fejemben, hogy én nem akarok többet kagylóból láncot, és csak lóbáltam a farmerdzsekimet és gondolatban marlboro után kotorásztam a táskámban, jól tudva, hogy teljesen reménytelen próbálkozás lenne a gyakorlatban is megvalósítani az elképzelést, mert mire kiásom a cigarettát minden szir és szar alól, eltelik nyolc hét.


budapest? budapestet összenyomja a magány, a pára, az emberek gyűlölete és kétségbeesése. budapest hideg és sötét; budapest csillogó, és mikor este átvillamosozom a margit hídon, akkor otthon-érzést ad. budapest.
gyakran már annyira fáj az emberek távolságtartása, hogy egyszer még tényleg oda fogok jutni, mint valami kétségbeesett forever alone, hogy a buszokon fogok leszólítani embereket, hogy szia, leszel a barátom? komolyan. szomorú.

pillanatnyilag annyira édes-savanyú minden. szeretem a zöld pardont, szeretem a marlborókat az utcán, szeretem a szezámos csirkét, amit ábellel ettünk néhány napja. nem szeretem a szürkeséget, az aszfaltot, a buszokat, a zajt. szeretek egyedül lenni és gyűlölöm az egyedüllétet. vagyok és nem vagyok. jó vagyok és gonosz vagyok. szeretek és nem szeretek. cukorral iszom a kávét vagy anélkül.

Trágár vagy, cinikus és kiszolgáltatott. Díva és masamód egyszerre. Könnyen sértődsz és
csípőből tüzelsz 
másokra. Van benned gonoszság és nagylelkűség. Egyszerre vagy macska és gombolyag 
egy gobelin képen
-
írta nekem ádám. ez lennék? ez vagyok? összeszorítja a torkom a kétkedés, a kétségbe esés, a felháborodás, a boldogság - legyek bárki, jó, rossz, semmilyen, legalább vagyok valamilyen. legalább felismertek.


... én nem akarok többet kagylóból láncot

nekem már ne legyen múltam semmi 

2012. június 24., vasárnap

dad & daughter;

az elmúlt három napom nagyon sűrű volt, mert apukám egy megbeszélés miatt pestre jött, és öt év után találkoztunk. nagyon pozitívan csalódtam, és azt hiszem, egy kicsit legalább összeálltak a dolgaim, ha már más fronton megint el is kezdtek szétcsúszni.

aki nem tudja, annak elmondanám, hogy amerikai állampolgár vagyok, az édesapámat james h. meyernek hívják, történész és filozófiaprofesszor, 6547 nyelvet beszél, jelenleg montanában él, és talán egy szemesztert a Central Europian Universityn fog tanítani, emiatt lehet, gyakrabban találkoznánk, de ez még a jövő zenéje.

talán télen meglátogatom őt, most, hogy kicsit felnőttem.

tegnap voltam a zépében melózni a szeparéban, és nagyon élveztem.

és most? most átjön ábel, és kialszom magam. három napja nem voltam otthon, mert tegnap előtt ábelnél aludtam, utána meg már képtelen voltam hazagengelni óbudára, és mikor beléptem a lakásajtón, nola szemrehányó tekintete fogadott, sőt, eljátszotta nekem a hattyú halálát (miközben nagyjából tizenhét és fél tonna kaja volt neki kirakva és kétféle).

epres milkát szeretnék.

2012. június 21., csütörtök

azt hiszem;

hogy évek óta először aludtam nyitott ajtónál, annyira melegem volt és annyira fáradt voltam.
annyira még sikerült felkelnem, hogy írjak ábelnek, hogy hogy sikerült a vizsgája, és kész, utána teljes kóma és sötétség. csak arra emlékszem, hogy a bekapcsolt tévében house és a meleg fekete politikus néha egy-egy szót mintha mondanának, én meg átfordultam a másik oldalamra.

rohadtul meleg van. fojtogat, rátelepszik a városra, a falakra, mindenre, és nekem még szerencsém van, mert a lakás a kinthez képest hűvös.

már elegem van ebből a rohadt nyárból.




iszonyúan magányos vagyok.

2012. június 20., szerda

esti hagymaleves;

na meg a papucsomba tíz körömmel kapaszkodó nola, és a boldog tudat, hogy ezen a szentséges, csudálatos mai napon sikerült végre letudnom a vizsgaidőszakomat.
na jó, azért titkon rettegek, hogy mi van, ha mégis van egy vizsgám, amiről nem tudok, vagy elfelejtettem valamit, ez már ilyen utánpara, ha már az előpara most sem tette nálam tiszteletét.

elborzadva fedeztem fel, hogy régi blogomat - melyet azért kellett otthagynom, mert a végén már szerkeszteni sem tudtam, akárhány gépről és akárhány böngészővel próbálkoztam - megtisztelték valami gagyi, műanyag kék fénnyel villódzó travianos hirdetéssel, melytől szó szerint a bőr ég az arcomon. sajnos nem tudom eltüntetni, örülök, hogy a rendszer legalább profitál belőlem, ha már ott is hagytam őket kábé három hónapja.

a vizsgaidőszak nyári élete kezdetét jelenti. azt, hogy a wargával most már tényleg az lesz, hogy találkozunk és kávézunk és talán még strandolunk is. átmegyünk egymáshoz, és misfitsezünk meg pretty little liarst nézünk, amitől nekünk nagyon jó lesz. esetenként leisszuk magunkat pezsgővel, és pattogatott kukoricával dobálózunk majd. eldöntöttem!
és persze erőbedobással nyomatom a masnit, amit sikerült eddig elhanyagolnom. már bele se merek nézni, attól félek, nem tudom felvenni a fonalat...
ésésés ábellel is még többet leszünk. ma vettünk nekem a há meg emben a gyerekosztályon {hol máshol? de most komolyan} tizenhárom-tizennégy évesekre méretezett magasderekú fekete nadrágot ingyenövvel, aztán ettünk, és nemsokára megyek át hozzá, és ő tanulni fog, én meg pll-t nézek.

munkát is keresek, ezerrel. szóval, aki szeretné és hajlandó nézni a pofámat a nyáron, illetve még fizetni is érte, az nyugodtan írjon nekem. van ám cv-m is, meg minden. könyörgöm!

majd megyünk nyaralni is. csak még nem tudjuk, hová megyünk, meg mikor, meg lesz-e rá keretünk a majd emgkeresett millió dollárunkból.

de írni fogok, nyugi. többet, többször.
most végre fellélegezhetek, kinyújtózhatom, és nyugi van, legalább tizenkét órán keresztül.



és most megeszem a hagymalevest.
pirított kenyérkockával.

2012. június 17., vasárnap

bizonytalanság mt;

a mai napig nem tudom, mit jelent a bizonytalanság mt. kilencedikes voltam, amikor láttam a gimiben a csigalépcső első és második emelet közti szakaszára alkoholos filccel felírva. bizonytalanság mt.
megálltam ott, a két szint között, és csak néztem a fekete feliratot. épp akkor, épp most, éppen azon a helyen - pont az a bizonyos nagyvébetűs Valami volt az, amiről tudtam, hogy na basszus, ez még velem lesz.
mint a kapu fölött az ifjúságnak és hazának-felirat. mint a világ legszebb dolgai feliratú dobozom.

bizonytalanság mt.

2012. június 13., szerda

csudicsudicsudáálatooos;

leadtuk a cirkuszosrippelesmesis csudálatos vizsgafilmünket, aminek az első három percére és a narrációra azt mondta a jakupcsek, hogy az egy tévés adásra méltó rész. hogy úgy csináltuk, mint a nagyok.
persze volt negatív kritika is, és mindent szépen felírtam a tanulságtáblánkra a ádival.




ez a csudálatos fotó szép és megfelelően leíró példa arra, hogy a vágásra a legideálisabb hely a BKF művészeti karának rózsa utcai campusában a negyedik emeleti 401-es terem előtti padlófelület. itt született meg az ádieszter féle közös produkció, a mi kis aranyozott, csillámporos műanyagunk.

érdekes, hogy hirtelen lett ennyi szabadidőm (7 nap). megszoktam a hajtást, hétfőn vizsgáztam, szerdán is, ráadásul háromból, és hiába volt kettő egyszerre megtartva, azért a stressz, a mileszavizsgafilmmel, a bazmegeszternemküldtedátanarrációt, a bazmegádámigazadvan, a metrós jegyzetlapozgatás - csakahuszonegypontlegyenmegistenem, hát vége a négyes-ötös szériának.

szóval most van egy kis szabadságom. pénteken megyek egy ötcsillagos szállodába állásinterjúra, úgyhogy
be kell újítanom valami olyan ruhát, ami nem nagypöttyös, nem nagycsipkés, nem puffos ujjú, szóval olyan bazira unalmas (azaz visszafogott és diszkrét), amilyen egy ötcsillagos hotelre méltó.
úgyhogy szurkoljatok kérlek, mert kell a pénz, és ha nincs pénz, nincs nola, és tudom, hogy ezt ti sem akarjátok! :c

a ábellel nagyon jól megvagyunk. lassan négy hónaposak és egy hetesek vagyunk, ésésés nyáron utazunk (még nem tudjuk, miből, meg hova, meg mikor, de utazunk).

szóval ez a nagy helyzet - és most, hogy megint lett életem, ígérem, hogy többet fogok írni c:

2012. június 10., vasárnap

nola;

egy pedagógiai ötös és egy originál négyes büszke tulajdonosa vagyok a művészettörténet vizsgám óta, ez pedig kényszeres vigyorgásra ad okot, főleg, hogy csütörtökön művtöri után ábellel lementünk szegedre, és elhoztuk nolát. igen, ő a nagyjából 15 centi hosszú szőrös kis szerzeményünk, aki most is itt dorombol mellettem :3 úgy tűnik, bérelt helye lesz az ágyamban, mivel már az este derogált neki a saját kis ágyikójában aludni, és háromszor mászott vissza a párnám mellé. kis nyuszifül :)


2012. június 8., péntek

2012. június 6., szerda

művtöriparty

vállalkozó szellemű vagy? szereted a veszélyes helyzeteket? a kihívásokat? az elsőre lehetetlennek tűnő feladatokat? szeretsz információt gyűjteni, nyomozni, adatokat halmozni? szereted az energiaitalt? boldogsággal tölt el, ahogyan a koffein szétárad a testedben? szeretsz tartalomjegyzéket szerkeszteni? mestere vagy a wordnek? akkor itt a helyed!

óbudán ugyanis egy elkeseredett, kétségbeesett, kissé frusztrált, ám alkohol hatására elbűvölő blogger várja segítségedet és támogatásodat vigasztaló szavak, sütemény, energiaital, kóla (light), cigaretta és vattacukor formájában.

igen, írom a művészettörténet beadandómat. igazából kicsit nagyon rettegek, és nem a bukási ráta miatt, hanem mert úgy érzem, hogy ha már fizetek, akkor igenis maximálisan kell teljesítenem, főleg, hogy tanultam művészettörténetet gimiben, emelten is felvettem, mert olyan nevetséges kis ábrándjaim voltak, hogy majd mesekönyv illusztrátor leszek (hmpf) és a moméra megyek (hah).
szóval az asztalomat kiürült wattos dobozok, kávéscsészék, csipszeszacskók, jegyzetek, könyvek, színes post it-ek borítják, megspékelve nagyjából 715481 használt pézsével, tűfilcekkel és egy körömreszelővel (ami ráadásul nem is az enyém).

egy ideje nagyon bennem van a hajtás. állandóan úgy érzem, hogy bizonyítanom kell, hogy meg kell mutatnom, hogy én tényleg azért vagyok a tévészakon, mert jó vagyok és itt a helyem. a gond az, hogy nem érzem magam jónak; hogy minden egyes visszanézett riportnál azt gondolom, hogy mennyivel jobban csinálnám most, és mennyivel jobban kellett volna figyelnem, kommunikálnom, satöbbi. azt hiszem, sosem fogom magam jónak gondolni, és talán ez a titka az egésznek - a motiváció, ami a tarkómnál fogva rángatott végig az elmúlt két szemeszteren és fog tovább lökdösni a következő négyen.

diákhitelt vettem fel, és a családom fizeti az albérletemet, a kiadásaimat, mindenem. sajnos az ember hajlamos elfeledkezni arról, hogy ez nem jár - hogy nem mindenkinek van lehetősége azt tanulni, amit szeret, sőt, tanulni sem tud mindenki. nagyon hálás vagyok az anyukámnak, hogy tizennégy évesen elengedett szentesre; hogy hagyta, hadd járjam a saját utam, mindebben támogatott, és amikor összezuhantam, segített. sosem akartam tévés, újságíró, író vagy blogger lenni - ugyanis a multifunkcionális édesanyám az összes fent említett szakmában dolgozott, sőt, még rádiós is volt. aztán úgy alakult az életem, hogy ezt csinálom, és szerencsés vagyok, hogy csinálhatom.

gyakran elgondolkodom azon, hogy vajon ezt mások felfogják-e.
igyekszem úgy élni, hogy azokat a dolgokat, amiket elszúrtam, ne bánjam meg, de tanuljak belőlük. ha lehetőségem lenne visszamenni az időben, semmin sem változtatnék. a dolgoknak úgy kellett történniük, ahogyan történtek. és sajnos arról is hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy mekkora kincs az életünk.

a vénusz ma haladt át a nap előtt úgy, hogy láthattuk a földről is - ilyen nem lesz a következő százvalahány évben. tele volt ezzel a net, de azon senki sem gondolkodik el, hogy igazából minden egyes napunkkal lehetnénk így? az életedben, abban a hatvan-hetven-nyolcvan-kilencvenvalahány évben minden egyes pillanat és perc egyszeri és megismételhetetlen.
minden egyes mosoly, amit kapsz másoktól, minden egyes közös nagy röhögés egyedi és utánozhatatlan.
még a dolgok is, amiken felidegesíted magad - a tömegközlekedés, a fingszagú 4/6, a bunkó pénztáros a cba-ban, az, amikor nincs esernyőd a szakadó esőben és reggel mostál hajat - ezek is olyan dolgok, amik megtörténnek és elmúlnak.
fel sem fogjuk. eszünkbe sem jut.


nem akarok nyolcvan évesen rádöbbenni a hintaszékemben, hogy menyire elpazaroltam mindezt.

2012. június 4., hétfő

CV-küldözgetés és apróhirdetés-bújás ezerrel

mert kell a munka nyárra

sálálá

2012. június 3., vasárnap

vasárnap;

annyira rühellem a vasárnapot.
olyan, mint egy szarul beiktatott valami a szombat és a hétfő között.
most már tényleg el kellene kezdenem művtörizni.


az a bizonyos hercegnős bögre


sajnos a jelenlegi pillanatban a tanulás és a beadandó írás fogalmak a következő dolgokat takarják: megfőzni a 723582375ik kávét, ötpercenként megkörnyékezni a hűtőt, távol tartani magam az energiaitaltól, ami egy különleges pillanatra van félretéve (vagy csak akkorra, amikor elpattan az agyam), illetve nem kétségbeesni a június 7-i vizsga gondolatától.

ja, és valószínűleg az sem fog előre mozdítani, hogy a nagy házalakítást nézem.
nem, az tényleg nem fog segíteni.

valaki mentsen meg!



2012. június 2., szombat

a ábel;


azt hitted, jól elbújtál a takaró alá?




2012. 02. 10.

pssszt;

minden egyes pillanat, amikor rám tör a mazochizmus, ezzel végződik.
mostanában minden második este.

teljesen hülyeség olyan dolgokon kattogni, amik jóval előttem történtek meg.
amikbe nincs is beleszólásom, amik teljesen béna és lényegtelen dolgok, de amikről mégsem tudok leszokni.
ez az egész vándorlás is olyan, hogy eljöttem a b13-ról a tumblr-re, és most itt vagyok.

annyira bizonytalan vagyok mostanában.
egyik pillanatban úgy látom, gyönyörű vagyok, és igenis értékes ember lehetek még;
a következő pillanatban pedig elsírom magam minden egyes alkalommal, amikor a tükörbe nézek.
erősnek érzem magam, közben pedig világosan tudom, hogy gyenge vagyok;
okosnak érzem magam, miközben ostobaságokat követek el;
és mardosom magam, pedig tudom, hogy nem lenne szabad.

mi történt velem?
mi történt azzal a lánnyal, aki erőt adott másoknak? aki képes volt a legszarabb helyzetben is mosolyogni,
és a dolgokat úgy venni, hogy nem baj, mert én én vagyok, és soha senki miatt nem érezhetem magam szarul?
mi történt azzal a lánnyal, aki idegenekre mosolygott a villamoson, és hosszan elbeszélgetett a portás bácsival, mi lett azzal az eszter-virággal, aki kukucskázott idegen kisgyerekekkel a héven, és képes volt évekig és szakadásig hordani egy dorkót, csak mert volt rajta egy számára fontos mondat?
hol van az az esztervirág, aki képes volt hajnalban felkelni, hogy megnézze a szezám utcát, és lefotózta a szív alakú pocsolyákat az utcán?
hová tűntem?

azt hiszem, a dolgok nem mehetnek így tovább.
nem szabad belesüllyednem a saját szaromba, mert nem éri meg; mert bár vannak olyanok, akik szebbek, tehetségesebbek, vagy intelligensebben, esetleg szerethetőbbek nálam, vagy könnyebb velük, nem cseszhetem azzal az életem, hogy mindig másokhoz mérem magam.

én egy teljesen másik ember vagyok.
szeszélyes, néha önző, és még annyi minden. dns-emet nézve magyar-amerikai.
tizenkilenc éves létemre a harmadik városban élek röpke kis életem folyamán; a világ egyik legjobb helyén érettségiztem, és az álmaimat követve jöttem a magyar fővárosba, és átéltem, megtettem, megtapasztaltam olyan dolgokat, amiket mások nem.
és ezt az értékes életet nem pazarolhatom el. hiszen ajándékba kaptam.
nem szólhat arról, hogy állandóan sírok, mert nem vagyok megelégedve valamivel, vagy csak másokra figyelek, és összehasonlítgatok.
nem tölthetem ezzel az életem.

úgyhogy nagy levegő. life must go on.
a dolgoknak néha meg kell újítaniuk önmagukat; ahogyan nekünk magunknak is meg kell újulnunk néha.
úgy érzem, mintha álomból vagy kómából ébredtem volna.

jó reggelt;