Aztán egy idő után rájössz, hogy felesleges macsóként viselkedned, merthogy a) nincsen péniszed b) nőnemű vagy c) tényleg nincs értelme.
Ehhez persze hosszú folyamat kell. Annyira kemény akartál lenni, Meyer, mikor felkerültél, hogy ejha. Szoborrá váltál. Szépen építettél magad köré egy egészségtelenül nagy és haszontalan erődöt, ami egyrészt tényleg hasznos volt, másrészt pedig elkezdett egyre fojtogatóbbá válni. Aztán észrevetted, hogy a kínai Nagy Fal személyes jellegű verziója helyett egy 1 x 1 négyzetméteres magánzárkában ülsz, és nem akarsz beengedni senkit. Nem is tudnál. Mert csak hajtogatod, hogy mennyire csudálatosan wonderwoman vagy, miközben rettegsz az érzelmes helyzetektől, képtelen vagy olyanokat mondani másoknak, hogy "szeretlek", és inkább lenyiszálnád a lábad egy életlen műanyag késsel a TV2-n élő adásban, minthogy beismerd, hogy elcsesztél valamit. És hogy szükséged van másokra. Mert egyedül nem megy.
Egyedül tényleg nem megy. Felesleges folyamatosan keménykedni és eljátszani, hogy kiborgok vagyunk. Nem vagyok kiborg. Már nem is akarok az lenni. Olyan szépen elkezdtem ezeket a lépcsőfokokat csinálni. Megkerestem a családomat, és beismertem, hogy szükségem van rájuk. Már merek sírni mások előtt - na jó, azért a "mások" elég korlátozott létszámú illetőből álló kis team -, és beismerem, hogyha szarban vagyok.
Félek, és igazából most teljesen sebezhetőnek érzem magam. A pár emberrel, aki segít, és úgy, hogy itt vagyok az Államokban, teljesen elszigetelve mindentől, így könnyű. Van ez a kis lécen remegő egyensúlyom, ami egy picit törékeny, de félek, mi lesz, hogyha bekerülök a mély vízbe, és olyan emberrel kell társalognom, aki nem valakim - nos, félek, hogy akkor mi lesz.
Tényleg félek. Valahogy meg kell erősödnöm, csak attól félek, hogy szeptembertől minden kezdődik elölről. Hogy pánikba esem majd, és inkább szemét leszek, mert az sokkal egyszerűbb.
Amikor 16 voltam, nem is gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz. De 16 évesen minden annyira más volt, és 16 évesen könnyű úgy szeretni az életet és szeretni a világot és szeretni amgad, és azt gondolni, hogy az élet gyönyörű. És utána fokozatosan fordultam meg, és hogyha így folytatom, egy magányos vén kurva lesz belőlem, aki szipkából szívja majd a cigarettát, érdekes, dekoratív, több helyen kiégetett, foltos otthonkát visel, nagy fuxai vannak, és abban leli perverz örömét, hogy vodkás cukorkát osztogat a környékbeli gyerekeknek.
És persze egyedül van. Én nem azért csinálom az egészet, hogy majd legyen valakim, mert szuperebb leszek. Annak ellenére, hogy hiányzik egy kapcsolat az életemből, még nem találtam senkit sem, akivel beszélek, és azt érzem, hogy hűha. És ha érezném is, akkor pánikolnék. És nem akarok senkit sem magam mellé, ameddig nem rendezem a dolgokat. Sosem leszek normális, mert nincs olyan, hogy normális. De az sem normális, hogy azt gondolom, a gyengeségeket beismerni gyengeség, mások előtt sírni hiba, és amíg korábban az egyedülléttől féltem, most már attól rettegtem, hogy lesz valakim.
Nem olyan könnyű leszarni a dolgokat. Viszont van egy megtérülő befektetésem, a Stay Strong tetkóm. Akármennyire és régi, és akármennyire is fura már a betűtípusa, megérte megcsináltatni. Lehet taperolni, és nézni, és tényleg jó, hogy ott van. És persze nemcsak a tetoválás segít. Mások is.
Megint kezd kicsit olyan lenni a blog, mint amilyen régen volt. Ezzel a bejegyzéssel.
Biztos végtelenül unalmas, hogy erről pofázom. És így is marad.
Én nem akarok más lenni. Én csak saját magam Eszteresebb verziója szeretnék lenni.
Olyan hülyén és összevisszán, mint ahogy vagyok.
