BE THE CHANGE

Azt hiszem, itt volt az ideje, hogy kiszálljak. Hogy szépen abbahagyjam a hibák gyártását, hogy ne utáljak másokat régi dolgokért. Egyszerűen elegem lett abból, hogy gyűlik bennem a feszültség. Hogy húszéves hibákat hánytorgassak fel másoknak, direkt ne olvassak leveleket, és rögeszmésen ismételgessem, hogy tényleg nincs szükségem senkire. Nem vagyok kiborg. Tényleg gyenge vagyok, félek a sötétben, szoktam sírni, érzékeny vagyok, rengeteg mindentől félek, és már rohadtul elegem van abból, hogy keménynek kell lennem. Már nem érdekel az egész.


Azt hiszem, valahogy túlkeménykedtem magam. Felesleges volt az egész. És vannak dolgok, amik miatt dühös vagyok, és csalódott és úgy érzem, egy csomó mindenből kimaradtam, és mérges vagyok, de ez az egész nem fog visszacsinálódni. Túléltem valahogy, és kész, vége. Szükségem van segítségre, mint másoknak is. Szükségem van szeretetre és támogatásra és igenis néha kell, hogy valaki összekaparjon, mert tényleg nem vagyok kiborg. Hát ennyi. Beismertem. És a világ - azt hiszem - egyáltalán nem is dőlt össze.

AZTÁN VALAHOGYAN NEKILÁTUNK

Az a típusú düh tombol bennem napok óta, ami arra ösztönöz, hogy esténként feleslegesen sokat gyalogoljak és ok nélkül rójak köröket az Arena Tescojában és az üzletben minden vállfát egymástól 5 cm távolságra állítsak be, és megírt üzeneteket töröljek ki a gmail csetjében. Az a típusú düh tombol bennem, mikor nincs türelmem egy cigarettát elszívni, amikor ok nélkül kinyomom a telefont, rángatom a hajamat fésülködés közben és megállás nélkül Kaiser Chiefs-et hallgatok.


És ami a legszomorúbb, hogy sem az esti gyalogolásokkor, sem az Arena Tescojában, sem fésülködés közben nem tudom megmondani, hogy ez miért van. Csak érzem, hogy valami változni fog, és hogy nem tudom tovább halogatni és kerülgetni és tologatni és úgy egyáltalán semmit sem tudok vele kezdeni, mert annyira kemény és érzelemmentes akarok lenni, mint egy krómozott konyhapult. Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt, mielőtt még konyhapult lettem volna, és elhatároztam, hogy most akkor páncélt fel és nagy előszobát fel és keménység ON, sírtam és nevettem és befogadtam dolgokat. Én tudom, hogy valahol a két véglet közt van az arany középút, de egyszerűen képtelen vagyok engedni és bocsánatot kérni, amikor nem én hibáztam, és mindeközben úgy érzem magam, mint egy ötéves, aki csak markolja a hülye játékát, és nem adja oda a másiknak, és nem azért, mert kell neki, hanem elvi okok miatt.


Valahogy el vagyok veszve és lapoznom kellene és valóban túlkompenzálok és félek és közben megfeszített állkapoccsal próbálok meg kezdeni magammal valamit, de ez így nem mehet tovább. Ma reggel úgy keltem, hogy kész. Hogy vége, én ezt nem óhajtom így csinálni. Nem veszek több ruhát pótcselekvés gyanánt, ha fel akarom hívni, nem gyújtok rá, és nem kezdek el másról beszélni, ha a gyengeségeim kerülnek szóba. Nem tiltakozom az esendőség ellen, és megpróbálom nem letagadni a hiányosságaim. Én tudom, hogy inkább belehalnék, minthogy beismerjem, hogy félek vagy fáj vagy megijedtem vagy egyedül vagyok.


De félek és fáj és megijedtem, és nagyon egyedül érzem magam, pedig tudom, hogy nem vagyok egyedül. Nem vagyok elveszett, de valahogy úgy lebegek, hogy nem tetszik. Félek beismerni és elkezdeni és szépen elkezdeni lépegetni, de muszáj megtennem, mert ezen az egészen csak én tudok változtatni.


Vége. Nem vagyok hajlandó tovább csinálni a G. I. Jane-t. Az emberek azt hiszik első blikkre, hogy olyan vagyok, mint egy csodálatos, inspiráló, nagyon erős valaki, pedig ez nem így van. Én nem vagyok rendíthetetlen, nem vagyok érzéketlen. Nem vagyok mindig erős, nem vagyok kitartó és nem vagyok elszánt sem. Azt hiszem, mindezek ellenére - a kompenzálás, a kényszerek, a kisebbségi komplexusok és a gyengeségek ellenére - megvan bennem a mindig felállás képessége. És ez kezdetnek jó.

FEJEZETEK

Sokan mondták már, hogy írjak ebből könyvet. Általában húztam a számat, és megkérdeztem, hogy ööö mégis miről? Magamról? A csodálatos, kiegyensúlyozott, sikeres húsz évemről, amiből azt vontam le tanulságként, hogy remekül tudok konzervet nyitni kanállal és nem áll jól nekem a citromsárga? Azt mondták, nem. Az életről. Rólam.


Kaptam egy észrevételt Askon, miszerint mindig magamat ismételgetem. Őszintén szólva jobb lenne, ha mindannyian tudnánk, hogy bármennyire is szeretném, az életem nem egy regény. Nem egy magyarszagú Szex és New York, ahol én vagyok a lepattant albérletben csövező Carrie, aki minden pénzét cipőkre költi (mondjuk eddig minden stimmel), nem hívnak meg vacsizni helyes úriemberek, és úgy egyáltalán - nem New York Cityben lakom. Ez a sztori nem egy regény, nincsenek benne gondosan kidolgozott karakterek, akiknek vannak vicces mondásaik, és egyenes, nyílt jellemük, ami miatt rögtön eldönthetitek róluk, hogy szeretitek-e őket, vagy sem. Nincs a végén romantikus, rózsaszirmokba vesző fordulat, ahogy majd állok a Bazilika lépcsőjén fehér sweetheart-szabású ruhában, és boldogan nevetek az überszexi vőlegényemre.


Én csak megírok mindent, ami eszembe jut, Én úgy kezdtem, hogy nem tudtam, hogy olvasnak majd, azt sem tudtam, hogy leveleket fogok majd kapni, kommenteket, hogy azt írják, "inspirálsz, köszönöm", miközben nekem kellene az egészet köszönnöm. De az isten szerelmére, húsz éves vagyok, persze, hogy ismételgetek dolgokat, persze, hogy rögeszmésen kapaszkodom a mopszomba meg a leendő lakásomba az Andrássyn és persze, hogy hajtogatok dolgokat szép szavakba bújtatva, mert csak húsz vagyok, nem hatvan, nincs mögöttem sok év, nem történt velem sok minden, és ami történt, az meg nagyon megtörtént. A saját életem történt velem, a blog is erről szól. Én sajnálom, ha csalódást okoztam, de aki kunsztot várt, az nem fog kapni. Ebben a sztoriban nincs kunszt.


Azt hiszem, szereznem kellene diktafont, mint Monroe kisasszony, és arra felmondhatnám, mi a nagy helyzet, vagy valami. Mert lassan úgy érzem, hogy mindaz, amit teszek, ez a többrétű élet, a több Eszterrel, hamarosan felzabál. Hogyha nem próbálok meg egy kicsit élni, ahelyett, hogy a munkán, a pénzen, a lakáson, Amerikán, a családomon pörögnék, akkor nekem hamarosan annyi. És nem vagyok hajlandó pont most térdre esni, mert egyszerűen nem tehetem meg.


Ebben a sztoriban nincs második esély. Nincs újrázás, nem mehetsz vissza a Start mezőre. Az én sztorimban én vagyok, Én vagyok, és Budapest és a hajnali fények az Andrássyn és a lábat könnyen feltörő cipellők és a nemzeti dohányboltok és a vak komondorok, ez van az én sztorimban. Az én sztorimban káeurópa van, az én sztorimban Amerika csak egy útlevél, New York egy hely, ahol jártam már. Az én sztorim nem egy puhafedeles, szép borítójú százhatvan oldalas regény.
Csak egy sztorim van, ahogy mindenkinek. Igyekszem ezt a történetet jól alakítani. Vannak benne vicces részek, vannak benne megható jelenetek, és unalmas, könnyen átlapozható fejezetek.
Attól függetlenül ez az én sztorim. És szeretem. Úgy, ahogy van. Nem azért, mert a sajátom - hanem mert ugyanúgy vagyok én az övé, mint ő az enyém...

 

AZ ÉLET MELLÉD ÜLTET A HÁTSÓ PADBA;

Talán egy tökéletes világban nem én lettem volna az első bében a lány, akinek Amerikában van az apukája, és aki már tud írni és olvasni, nem szereti odaadni a játékait másnak, és utálja a tornaórát. Egy tökéletes világban nem lennének görbék a mutatóujjaim, és a lábaim sem. Egy tökéletes világban nem állna előrébb a bal metszőfogam, mint a többi. Egy tökéletes világban nem lenne szükségem plüsselefántra, ami megvéd az éjszaka veszélyeitől, nem hagynám égve a fehér karácsonyi égősort elalvás előtt, és nem tekinteném ideális reggelinek a tejfölbe tunkolt csipszet. Egy tökéletes világban nem két útlevelem lenne két különböző kontinensre, két különböző országba, hanem egy. Otthonra. Mert tudnám, merre is van az.


Vannak ezek a semmiben lebegő emberek, mint én. A mi életünkben sosem passzol semmi semmihez, a dolgok kuszák, más színűek és tapintásúak. Mi vagyunk azok, akikkel állandóan történik valaki, és pontosan ezért mi vagyunk azok, akik csak egyet akarnak - normálisak lenni. De nem tudunk. Nem tudunk asszimilálódni a szürkeségbe, nem lesz sem golden retrieverünk, sem suzuki wagoner plusunk, sem tökéletes, illemtudó gyerekeink és egy bróker férjünk. Mert egészen egyszerűen nekünk nem ez az út lett kitalálva. Nem tudunk menni a többiek után, ahogy utánunk sem tud jönni senki. Egyszerűen kívülállóak vagyunk.


Néha tényleg úgy érzem, hogy az életem olyan, mint egy sitcom. Van ez az alapvető felállás, a történelembuzi apámmal, aki abban leli örömét, hogy érdekes, veszélyes betegségeket terjesztő helyeken túrja fel a földet és az irattárakat, imád nyelvet tanulni, minél lehetetlenebb, annál vonzóbb, kínai, magyar, orosz, sebaj, és itt van anyám, aki képkeret nélkül, csak úgy nyomja fel a fotókat a falra, fehér alapon virágos bakancsot hord, és aki miatt az első emlékeimben Cseh Tamás hangja szól. Esélyem sem volt a normális életre, lássuk be.


Rendszeresen megkérdezik tőlem, mikor kiderül, hogy egy sasos kék füzet boldog birtokosa vagyok, hogy miért is vagyok itt? Fogalmam sincs. Aztán csodálkoznak, hogy ez a harmadik város, ez a nyolcéves blog, ez a Noémi barátnője, ez. Ez-én.


Én tényleg szerettem volna humánra menni és utána közgázon diplomázni, férjhez menni huszonnégy évesen Szegeden, venni egy Fordot, és aztán lebabázni, de nem tudom. Képtelen vagyok erre. Nekem el kellett mennem, én lakást akarok az Andrássyn az Opera mellett, én nekiálltam össze meg vissza írni minden faszságot, engem nem érdekelt, hogy akkor most mi van, fogtam a bőröndöt, és menni akartam. Azt hiszem, mindenki tudta, hogy ez egy nehéz, fordulatos, kalandos élet lesz, csak én nem - számukra akkor derült ez ki, mikor az első szavaim az voltak, hogy anya, meg villamos - számomra pedig még mindig nem teljesen egyértelmű, mert reménykedem, hogy hátha.


Kedveseim, ti ezt vállaltátok - mondta Keserű, és én azóta rendszeresen elgondolkodom, hogy lehet-e nem vállalni a saját életünket? Egészen egyszerűen nem tehetünk arról, hogy mi ilyenek vagyunk. Nem műanyag babáknak készültünk egy katmandui gyárban. Mindannyian különlegesek vagyunk, idióták, komolyak, mindannyian hibázunk, de van, amit nagyon jól csinálunk, és arra kell figyelnünk, a többi tényleg nem számít. És én tényleg tudom, mert gyakran még én sem tudom elviselni saját magam, éppen ezért ezt nem várom el másoktól.


Mindannyian vállaltuk, az egészet. Egy tökéletes világban nem kellene attól félnünk, hogy megmutassuk magunkat, viszont nem egy tökéletes világban élünk. Így azok a bátrak, akik valóban azok, vagy túl őrültek belegondolni, hogy a puszta lelkükkel együtt egy hatalmas támadófelületet is a többiek kezébe adnak.


Mindenkinek meg van írva a története előre. A te dolgod, hogy mit teszel az utazás alatt, és hogy fogod majd kihasználni az eltelt időt. Hogy elfogadod-e azt, ami meg lett számodra írva, hogy elfogadod-e magad, hogy próbálod megérteni, megszeretni és kiélvezni - mind rajtad múlik. De használd ki! Ajándékba kaptuk, mindannyian. A furaságot, a normalitást, a humort, amivel a legkínosabb helyzeteket is átvészelhetjük, a szeretni tudást és a szerelmet - mindent ajándékba kaptunk. És azt hiszem, annak ellenére, hogy görbék a mutatóujjaim, és kiáll a metszőfogam, én szeretem így ezt az egészet. Hiába próbáltam ezerszer elhagyni, levetni, kidobni, elfelejteni - az életem jött utánam. Hozzám tartozik. Az enyém.

" Ha szeretnéd, hogy kiszálljak, csak vond meg a vállad, és engedj tévedni -
még van időnk, azt hiszem, egy életnyi "

EZ A HERCEGES DOLOG;

Körülbelül öt perce annak, hogy a szemben lévő Starbucksból átlátogatott egy úriember, és kifejezte csodálatát állítólagos szépségemmel kapcsolatban, majd szabadkozva elnézést kért, mondván, hogy most vissza kell mennie az asztalukhoz, mert jön vissza a vécéről a csaja. Valóban ezt mondta, igen. Feltehetnénk a kérdést, hogy én mit csináltam, megsúgom, annyira el voltam képedve, hogy csak ültem csendben, és monoton mozdulatokkal taperoltam tovább az ásványvizes üvegemet, és néztem a kilibbenő - egyébként igen helyes - fiatalember után.


Mostanában - hogy már lassan két hónapja (?) szingli vagyok, valamiért egyre többször kérdezik meg tőlem, hogy hiszek-e az igaziban. Baszki, erre most komolyan, mit lehet mondani? Én hiszek abban, hogy vannak olyan emberek, akik pontosan annyira kattantak, mint mi, és éppen emiatt jobban megértik a hülyeségeinket, vagy ha nincsenek is annyira elcsesződve, azért értik, hogy miket mondunk és miket értünk alatta. Hiszek abban is, hogy valahol mindenkinek van egy másik fele, de nem azért, mert a két személy egymásnak teremtetett, hanem mert igenis találhatunk olyanokat, akik a megfelelően tolerálnak minket, és kihozzák belőlünk a legtöbbet.


Már letettem James Dean hasonmásáról - egyébként is utálom a szőkéket, egyetlen szőke barátom volt csak -, és párizsi utazást sem kívánok meglepiként (na jó, titokban igen). Azt hiszem, mint minden lány, könnyen lenyűgözhető vagyok romantikával, bár utálom a rózsát, és kipattog és viszket tőle a kezem. Szeretem a szar, tipikus, mainstream dolgokat, a fényeket a város felett, a kivilágított Budapestet, az autós mozit, a szerenádot, a borostát, és ha elvisznek lőni. Ezek jó dolgok.


Azt hiszem, valahol ott csesszük el mindannyian, hogy mindenkiről azt feltételezzük, hogy ő az Igazi. Hogy vele tényleg feledhetetlen lesz minden, ő lesz a mi nem is tudom, kink, aki elé majd odaperdülünk a Szent István bazilikában a pánt nélküli sweetheart-szabású fehér csipke menyasszonyi szerkónkban. Aki majd hoz nekünk tulipánt, és szerel nekünk olyan kis befőttesüveges-fényes valamit, amit múltkor láttunk tumbleren, és ha ezeket sem csinálja meg, az sem tré, mert mindig rájön valahopgy, hogy éppen mire van szükségünk, attól függetlenül, hogy mi mit akarunk.


De van egy rossz hírem - sajnos nem. Ez az egész tökre nem úgy működik. Hogy megtaláljam az első szerelmem, el kellett ejtenem előtte a könyveim, és képes voltam tízperceket dekkolni a kávéautomata mellett, ahol pingpongozott. Voltam idióta miatta, a büszkeségem is feladtam, és aztán rájöttem utólag, mikor már egy fél fokkal okosabb lettem, hogy teljesen felesleges volt. Mert valahol, valahogyan, mégiscsak az volt megírva, hogy ő legyen az első szerelmem. És anélkül is szeretett, hogy eljátszottam, hogy leejtem a cuccaim. Egyszerűen így kellett lennie.
Persze az első szerelmek is véget érnek, és ma már jókat mosolygok ezen. Tudom, hogy anno miket csesztem el az illetővel, (és ha olvassa a sorokat - ne haragudj, nem akartalak bántani. Ahogyan tudom, hogy te sem engem. Fiatalok voltunk és teljesen hülyék. Én tanultam az egészből, és tudom, hogy te is :) )


Ez a szerelem-dolog pont olyan, hogy akkor jön, mikor tényleg nem számítasz rá. Egészen addig az életed viszonylag rendben van és normális mederben folyik, és azt hiszed, tényleg oké minden, és utána elveszted a fejed, hülyeségeket teszel, mezítláb rohansz át az esőben a fél városon, hogy a nyakába ugorhass, és megforgasson, mint egy olyan tinifilmben, amit a józanabb korszakodban, korábban szégyelltél bevallani, hogy megnézted.


Azért jó cikis szerelmesnek lenni. Nándi azt mondta nekem, hogy pont az olyan, mindenkit leíró szemét kislányok, mint én járnak úgy, hogy annyira szerelmesek lesznek valakibe, hogy nem is látnak majd. Azért remélem, nem lesz így, vagy ha igen, akkor meg úgyis - amilyen szerencsétlen állat vagyok -, azelőtt fog történni, hogy elmennék a nagybecsű Meyer famíliához az USÁba. Mindegy, hát meglátjuk, nekem tén yleg nyolc. Ha nincs szerelem, van tekila és Marlboro.


Ha van szerelem, akkor meg szerelem van. Csak nem szabad parázni. Ha félünk, annak oka van. De nem szabad paranoiásnak lenni. Egyszerűen engedd el magad, hadd vigyen az egész - aztán ha seggre esünk hetedszer, felállunk nyolcadjára is. Nem így van a mondás?


(És ha esetleg... Ha mégis van valakinek ismerőse, aki úgy néz ki, mint James Dean... nos, tudjátok, hol találtok...)

HA TUDOD, TEDD

Ha van lehetőségünk apró, hétköznapi csodák megteremtésére, akkor kötelességünk ezeket a csodákat megtenni. Mert csodákat látni mindannyian szeretünk. Életben tartanak minket, megmelengetik a szívünket esős szombat délutánokon. És mert ezzel mi is többek leszünk.

Ha kívánságot teljesítünk, a mi kívánságaink is teljesülnek. Ha csodákat teszünk, velünk is csodákat tesznek majd.

WHAT GOES AROUND, COMES AROUND;

Amit teszel, az később visszaüt rád. Néha ráhúzod az emberekre a rolót, aztán ők fogják ugyanezt tenni veled. Ha sokáig nem számíthatsz valakire, akkor már nem fog kelleni a hirtelen előkerült törődése. Van, amit meg tudunk bocsátani, és van, amit nem. Van, amikor tudunk nyitni, máskor pedig ezt érezzük a világ legnehezebb dolgának. Néha jó esélyt adni másnak, máskor pedig arra is képtelenek vagyunk, hogy felvegyük neki a telefont.


Biztos vagyok benne, hogy van karma, vagy bármi. Amit adunk, az szépen visszajön hozzánk később. A jó és a rossz is, minden. És azt is tudom, hogy esélyeket kellene adnunk másoknak. Lehetőségeket, hogy tisztázzák magukat, hogy bizonyítsanak, hogy megmutassák, ők tényleg szeretnek minket. Különben mi sem fogunk esélyt kapni másoktól.


Annyira könnyű azt tanácsolni másnak, hogy bocsásson meg. De egy kapcsolatnak ezer és ezer oldala van, nem fekete-fehér az egész, hanem ezer és ezer színárnyalat szövi át az egészet. Nem tudjuk, kinek mi fáj, melyik szívkarc kié, mikor mivel bántottuk meg a másikat. Csak a saját sérelmeink lebegnek a szemünk előtt, és lehet ám ülni rajtuk meg dédelgetni őket, de lehetünk bátrak és merészek, és el is engedhetünk mindent, ami fáj.


Én nem tudom, melyiket fogom tenni. Lezártam és elítéltem az egészet, nem ülök rajta, de úgy kezelem, mint életem olyan részét, amiből megpróbáltam a legjobbat kimenteni, a többit pedig kiszórtam a szélbe, hadd vigye magával. Sokszor magunkban hordozzuk a felgyülemlett dühöt, és idővel a helyzet egyre rosszabb lesz. Meg kell értenünk egyszer, hogy akik bántottak minket, később magukat is fogják. Hogy nekünk kell valóban nagylelkűek lennünk velük szemben, mert minden, amit teszünk, vissza száll majd ránk.



A megbocsátás művészet. Semmi nem mutatja jobban valaki nagyszerűségét, mint hogy tud bocsánatot kérni és megbocsátani. Ezek az dolgok - noha alapvetőeknek kellene lenniük - ritkák és különlegesek. Ne mérgezzük a saját életünket. Felesleges. Le kell tudnunk és el kell engednünk őket, mert senki sem szeretne egy fájdalommal és feszültséggel és visszafojtott dühvel teli életben élni... Mindenkinek jár a teljes, gyönyörű élet. Fájdalom nélkül. A fájdalmat néha mi magunk teremtjük - épp ezért a mi feladatunk is megszüntetni azt.


Légy bátor. Légy nagylelkű, merj boldognak lenni. Kérj bocsánatot! És bocsáss meg.