2012. november 27., kedd

" már nincs olyan sok nyár "

azt hiszem, nincs pontosan meghatározva, mikor kezdünk el valójában élni. szakaszosan élünk, a pillanatokban - amikor találunk egy olyan kocsmát, ahol kényelmesek a székek, finom a fröccs, egy szép épületet az andrássyn, amikor érzünk egy régen elfelejtett illatot, amitől időutazni kezdünk.
élünk, amikor először fogjuk meg a másik kezét, élünk, amikor azokkal vagyunk, akik együtt morzsolódnak velünk. élünk, amikor a kapolcsi hajnalban pulóverbe burkolózva egyik kezünkben lángossal, másikban mészivel masszívan leintünk egy autót.


élünk a márciusi reggeleken - lassan egy éve - warga krisztinával. az esős estéken, amikor a macska dorombolásától zsibbad a lábunk, a vízcseppek kopognak az ablakon, és mi fejes endre könyveivel bevackoljuk magunkat a foylton szétcsúszó kanapéra. 
és éltet a bruschetta és a heineken. éltet budapest, szeged, szentes, a hátam mögötti táj, a hegyek, az alföld, az évek, a terney béla kollégium, a húzós bőröndök, megmaradt mondatok - "maga nem tudja, mi a jó!" - a kémia- és a matek pótvizsga.


éltet a fájdalom. "én nem tudok együtt lenni veled" - mondta ábel, és talán furcsa, de az jutott először eszembe, mennyire igaza van, hogy én sem tudok együtt lenni magammal. ő hogyan tudna...?
a hibák, a csalódottság, minden éltet.


megöl az unalom. a vörös rózsa, kétségbe esem a romantikus filmektől és a szerelmes számoktól. 
nem szeretem, ha vizes a kezem, még mindig nem tudok rendesen kenyeret vágni, meggondolatlan vagyok, sértő, arrogáns, a semmire fel vagyok én olyan nagyon büszke lélek.
van macskám, klimtes zenedobozom, magányos vagyok, lusta, hanyag. 
szánalmasságom felszínességem tetézi, igen, néha az is vagyok, és ami a legszomorúbb - hogy majdnem húsz év kellett ahhoz, hogy hogy rájöjjek, meg kell tanulnom egyedül lenni. 


hogyha nem fog meg igazán senki, nem lehetek együtt valakivel, csak mert félek az egyedülléttől. 
mint a vénkisasszonyok a molyrágta viaszcseresznyés szalmakalapjaikat, úgy szorítottam mindig magamhoz valakit - csak ne legyünk ketten, a magány meg én.


én most növök. most tanulok türelmet, megértést, toleranciát. most tanulok fájni, most tanulok felelni azokért, amiket megtettem és nem tettem, amiket kimondtam és elmulasztottam kimondani. most tartom a hátam néhány régi őszintétlenségemért, most gondolok bele és fogom fel valójában, mit szúrtam el nagyon. most jövök rá, hogy tényleg nem kellett volna.
hogy figyelnem kellett volna. magamra és másokra. hogy mások is vannak a világon, nem csak én.
anna franknak a második világháború kellett ehhez, és két évi bujkálás a hátsó traktusban. tizenhat volt, mikor tényleg felnőtt. abban az évben meghalt.


nincs több takarózás. kilóg már a lábam alóla, és nem akarom még jobban összehúzni magam. nem akarok nem gondolni dolgokra - gondolni kell rájuk. szégyenkezni a szégyellnivalóért. örülni annak, ami van.


tizenkilenc éves vagyok, tíz hónapos, huszonhárom napos, három és fél órás. 
a hajam copfban, bakancs van rajtam cicanadrággal, tengericsillagos gyűrűvel, szürke pulóverrel.
a számon vörös rúzs.


és most el kell tennem magam - leírnom, hogy emlékezzek erre a pillanat és a rádöbbenés konzerválta állapotomra, amikor rájövök, hogy mennyire, de mennyire kék és egyértelmű minden.



már nincs olyan sok nyár... !





2012. november 24., szombat

bourbon and soda




tényleg nem azért nem írok, mert egy utolsó hanyag disznó vagyok (jó, mondjuk ez tök igaz), hanem mert a laptopom és/vagy a töltője tönkrement, következésképpen nem tudom bekapcsolni a gépem. kellemetlen.


igazából még mindig nem tudom eldönteni, hogy utáljam-e vagy szeressem a karácsonyt. a télből már elegem van, én megelégednék azzal a kellemes 10-25 fok közötti állapottal, némi szitáló esővel, a londoni illatok és időjárás nekem teljesen megfelelne.
télen van a születésnapom is. ennek ellenére mélységesen gyűlölöm a januárt, főleg a legelejét, utálom a februárt is, mert vagy fagy van, vagy latyak, a kedves házmesterbácsink még mindig rendíthetetlenül sózza az utat, és ezt is utálom. szerencsére budapest belvárosa következetesen taszítja a havat.


elsején - anyukám születésnapján ráadásul - megyek szalagavatóra. a mi avatottjaink szalagavatójára. érdekes, hogy nem egészen két évvel ezelőtt - a miénk december tizenkettedikén volt - még mennyire más ember voltam. fogalmam sem volt, mit akarok - még annyira sem, mint most - szobrász barátom volt, ráadásul leszakadt a menyasszonyi ruhám abroncsa keringő közben. így tűzték fel nekem a szalagot, egy fél nyelvvizsgával a hátam mögött, így léptem ki a sportcsarnok közepére, miután mondták a nevem. nem tudtam, hogy egy hónap múlva felütöm három helyen a továbbtanulási könyvet, és arra fogok gondolni, hogy ugyan, mi keresnivalónk van itt, és ugyan, milyen jövőm lesz nekem ebben az országban, és milyen jövője lesz az én generációmnak. azt sem tudtam, hogy hamarosan, egy nem is messzi, március 28-i napon előadjuk utolsó darabunkat, a 12. d tragédiáját, hogy lucifer sorait örökre megjegyzem, ahogyan azt is, hogyan zúgott fel nekünk az utolsó tapsunk, az utolsó, egy osztályként élő kis közösségünknek szánt taps, és hogyan sötétedtek el utoljára a reflektorok. és utoljára maradtunk ott a sötétben.


az ember úgy szeretne visszamenni a múltja helyszíneire, hogy egyik karján brad pitt, a másikban meg minimum egy oscar vagy egy pulitzer. természetesen olyan külsővel, mint a kócos a szupermodellé a tengerparti szélben, olyan ruhában, amit valószínűleg sosem tudna kifizetni egész hátralévő életében... na, valahogy így.


az én oldalamon mészike lesz (és tudod mit, brad, sosem cserélném el rád) mert sanszos, hogy nem fogok tudni menni a cipőmben, na meg kicsit mozgáskorlátozott leszek az új tetoválásom miatt. pulitzerről szó sincs, az oscar egyenesen kacagtató feltételezés, a kócos szupermodell-formát ha megszakadnék, sem tudnám produkálni, ruhám sincs... de majd lesz valahogy. ahogyan mindig szokott. csak most kihagynám a kevertet.


szóval nem kell megijedni, a hol nyomorblog-hol nem nyomorblog folytatódik. töretlenül, immár hat, lassan hét éve, és ki tudja, mikor jön el az a pillanat, amikor úgy fogom érezni, hogy elég volt. aztán hagyom az egészet a francba, talán visszatérek a papírnaplóhoz, talán a gépen folytatom tovább az egészet, talán rászállok a facebookomra, és státuszblogot csinálok, fogalmam sincs, mi lesz, sosem tudom, mi lesz.
de nem lesz vége. még nem.




2012. november 6., kedd


you know the stripes on a tiger are hard to change

tényleg csak addig kell nekünk valami, amíg meg nem kapjuk? mikor kell egyedül lennünk és meddig? lehet egyik pillanatról a másikra száznyolcvan fokos fordulatot venni, és a tök ellenkező irányba tovább menni? és ezért mi jár? megkövezés? és valóban létezik barátság fiú és lány között? miért kényelmetlen mindig először együtt aludni mással? meddig vagyunk képesek változni? és a lelkünk melyik része? miért nem találtunk ma epres mizot kristófnak? meddig van jogod gondoskodni valakiről? meddig tart a kiheverési időszak? egészségtelen rövid idő alatt továbblépni? mennyi ideig lehet számon kérni valakit szakítás után? és a "nem" mikortól számít valódi, szilárd és kőkeményen visszautasító "nemnek"? hol van az én határom, és hol kezdődik az övé? miért van szükségünk játszmákra? és miért nincsen szükségünk rájuk? a bókok hány százaléka hamis és manipulatív? ki lesz az amerikai egyesült államok elnöke? meddig él egy fa? miért kell mindig történnie valaminek? miért nem haladnak csak úgy a dolgok, a saját medrükben, ahogyan kellene nekik? és okkal történnek? nem csupán simán el vannak csesződve? egyesek miért nem akarják meghallani, amit mondasz nekik? 


és miért látom magam előtt azt a hülye képet, akárhányszor becsukom a szemem, hogy jucival a peacemakerből a húsvét előttöt szavaljuk? 



 akárki,
ki először mondja ki azt a szót,

ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!


hogy béke! béke! béke! béke már!




béke már.