NIGHTDRIVE;

Goin' for a nightdrive will you ride with me -

borzongott benne a gondolat, ahogyan kinyitotta az első kerületi ablakot, és legszívesebben belesuttogta volna a szavakat az éjszakába. A levegő valahol, nagyon enyhén - mint amikor a tengerparton becsukod a szemed és nem csak hallod, hanem érzed a hullámok moraját - nyárillatú volt.
A tavalyelőtti és a tavalyi nyárra emlékeztetett, a végigdolgozott éjszakákra, a kapolcsi ébredésekre, a hálózsák halk zizegésére, a reggeli sétára, miközben mögötte kelt fel a nap az Andrássyn, a kézben cipelt magassarkúra vagy tornacipőre, arra, ahogyan érezni akarta meztelen talpa alatt a napközben felforrósodott macskakőből áradó langyosságot és ledobta a cipőjét úton hazafelé.
Valahogy így képzelte az életet is néha, amikor reggel fél hétkor a madarak csicseregtek körülötte, és a cigarettától keserű száján a rúzs még mindig tökéletes volt, akkor gondolkodott erről. Az élet úgy szűrődhet mindannyiunkba, ahogyan ez az egész most belém, mondta egyszer valakinek, miközben behunyta a szemét, hogy pontosan érezze a talpába nyomódó macskaköveket, macskakő, de hülye szó is ez.


Ez az élet, ahogyan itt ülünk? - gondolta később, és végignézett az asztal köré zsúfolódott többieken, akikkel valahogy összefonódott az élete, még ha nem is olyan erősen, mint másékéval, azért így volt ez. Végig nézett a tizennyolc-tizenkilenc éves arcokon, azokén, akikkel együtt dolgozott, és arra gondolt, hogy igen, szerencsés, hogy így történt minden, ahogyan történt. És mosolygott, és mondta, hogy látjátok, ti is a falkám része vagytok és koccintottak és nevettek, mert reggel kilenc órakor, a tizenkét órázás után már mindenen lehet nevetni a romkocsma zugaiban ülve, miközben kint nyitnak az üzletek és a nyugdíjasok sietnek a piacra és az élet éppen rajtuk kívül zajlik.


- Valami baj van velem - mondta később Orsolyának egy hideg estén, és arra gondolt, ez is az élet, ő nem ezt szokta meg, talán a tél vagy a hideg miatt van, és könnyezik a szeme, na, ez biztosan a szénanátha, Orsolya pedig azt mondta, hogy tesó, veled csak a baj van, és ő ettől furcsán megnyugodott.
- Te sosem adod fel, igaz? - kérdezték tőle később, és ő megdöbbenve nézett vissza, ha én feladom, baszd meg, szerinted ki csinálja végig? kérdezte volna lédihez méltón, de nem tette, csak vállat vont, ez nem így működik, mondta végül, és nem kérdeztek rá, hogyan működik, aminek örült, mert őszintén szólva ő sem tudta, hogyan működik.


- Könyvet fogsz írni - mondták neki a Duna-parton délután fél hatkor, ő pedig a hófehér pulóvere mintáját nézte, nagyon szép pulóver volt, csak rohadt szűk a nyaka, így lehetetlen kulturáltan felhúzni, és a haját is mindig tönkreteszi, bár tény, hogy nem igazán lehet megkülönböztetni a tönkretevés előtti és utáni állapotot, csak ő tudja, ez olyan, mint a placebo. Szeretem ezt a pulóvert, gondolta, és érezte, hogy a könnyek elkezdenek lecsorogni az arcán, amitől fél éve megijedt volna, csak a gyengék sírnak, hitte akkor, és inkább élő adásban nyiszálta volna le a lábát egy életlen műanyag késsel a tévékettőn, minthogy bárki őt sírni lássa.
- Könyvet? Én? - kérdezte, és rágyújtott az újabb Marlboróra, és úgy kétségbe esett, mint még soha életében, én nem tudom ezt megcsinálni, Kristóf, mondta, és egyszerre megkönnyebbült és érezte magát nagyon nehéznek.


Három héttel később a körúton sétált, és megállt a könyvesbolt kirakata előtt. Nézte a kivilágított regényeket, a gondosan illusztrált borítókkal, és arra gondolt, hogyha tényleg belevágok, akkor lehet, hogy itt lesz az én gyerekem is. És egyszerre úgy érezte magát, mint amikor az öccse először ment óvodába és ahogyan fogja majd érezni magát, amikor a saját gyerekét először hagyja ott valahol máshol, félt, hogyha tényleg lesz könyve és tényleg itt lesz, akkor majd kiközösíti őt a többi könyv, és eszébe jutott, hogy mindenki azt fogja bámulni, ha nem is a kirakatban, hanem a könyvesbolt valamelyik eldugott hátsó polcán, amikor véletlenül elsétál valaki és talán megpillantja a borítót, és olyan ideges lett ettől, hogy neki kellett támasztania a homlokát a mocskos és hűvös körúti kirakatnak, és azt érezte, hogy akkor is meg kell csinálnia.


- Elolvastam, ezek nagyon jók - mondta neki az anyja, ő pedig megfagyott egy pillanatra, és arra gondolt, huszonegy év után ezt is megértük. Ettől félt a legjobban, nem az ismeretlen emberektől, akik majd megveszik maguknak, vagy másoknak ajándékba, és talán izgalommal olvassák majd az ő lelkét, ő az anyjától félt, az anyja összehúzott szemöldökétől, ami alatt pontosan olyan zöld szemek ültek, mint az övéi, az egyik íriszében néhány arany folttal, csak nekik volt ilyen szemük a családban, az anyja kutató tekintetétől is félt, amiből sosem lehetett semmit sem kiolvasni, csak azt a rengeteg érzelmet, ami mind el volt zárva előle, és látta maga előtt az ő nyúlánk, finom kezű anyját, ahogyan tökéletes félholdú körmös ujjaival elnyomja a mentolos Pall Mallt és jobb kezével lejjebb teker a Word dokumentumon - pár apróbb változtatás, és tökéletes - tette hozzá és ő arra gondolt, ha nem kell ez majd senkinek sem, akkor is megérte, teljesen, már ezért.


- Írjál még - mondta neki Ronizana a Minyon hátsó bejáratánál, és összébb húzta magán a szürke szövetkabátját, barna hajából kiszabadult pár babahaj - írjál még, mert jó - és arra gondolt, hogy mi mást is tudnék még csinálni, amikor beszélni rengeteget tudok, mondani keveset, nekem nincs más, csak ezek, először meséltek nekem, aztán mesélő lettem, utána pedig megtanultam leírni azt, amit éreztem és amit szerettem volna megmutatni, engem a számológépen is az érdekelt, hogyan tudnék rajta szavakat írni, nekem tényleg csak ez van, akárhogy is megy van nem megy, ezt kaptam anyámtól, mint ahogyan a táncosok a tökéletes lábtartást, és hogy a szívükben hullámzik a zene, ahogyan a zenészek a tekintetükben lüktető ritmust, én ezt kaptam, és nem tudok mást tenni, hát akkor írok még, legyen.


Goin' for a nightdrive will you ride with me -

borzongott benne a gondolat, ahogyan kinyitotta az első kerületi ablakot, és bele tekintett a napfénybe, majd lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy mi lesz majd fél év múlva, egy év múlva, nem az érdekelte, lesz-e szerelem, lesz-e mopsz, lesz-e lakás az Andrássyn, az érdekelte, fél-e. És - hosszú idő óta először - már nem félt, mert tudta, hogy bármi lesz és bárhogyan lesz, már tudja, hogy mit akar csinálni, mi van benne, és bárhogy is lesz, az ismeretlen már nem ijesztő, az ismeretlen lehetőség, formálható jövő, ő pedig egyszer majd a gyerekinek fogja ezt mesélni, és most, életében először, nem kíváncsi előre a mese végére.

NYOLC PERC;

  Őrület - gondolta a buszsofőr, miközben a megállóban várt -, őrület, hogy minden reggel erre a lányra várok.
Már megint hogy néz ki. Kócos a haja, és hogyan tartja a táskáját rohanás közben.
Egyáltalán, mi lehet abban a táskában? Mit tud egy nő belezsúfolni egy táskába? Főleg egy ilyen pici?
A buszsofőr bele se mert gondolni.
  A lány - mint minden reggel általában - kivörösödött arccal kapaszkodott fel a buszra, kifulladva megköszönte a várakozást, és lecsapott az egyik ülőhelyre.
Ez mindig ezt csinálja, húzta el a száját a sofőr, és óvatosan rálépett a gázpedálra, ez mindig csak felesik a buszra, nem is felszáll, felesik, aztán lerogy a legközelebbi ülésre.
Legalább nem abban a marha nagy bundában van. Néha megjelenik itt, mint valami orosz maffiózófeleség, csoda, hogyan tudja egyáltalán cipelni azt a bundát. Nem is látszik benne a teste, csak az a két csík lába, ami van neki. Csíkláb, ez jó, gondolta a sofőr, és halványan elmosolyodott. Csíklábú.
  Megálltak az alagútban.
Már megint itt vagyunk, gondolta a sofőr. Őrület, hogy minden reggel itt kell állni. Őrület, egyszerűen lehetetlen bevinni a járatot a Deákra nyolc perc alatt, az utas meg panaszkodik, hogy nem ez van a menetrendben, hát persze, hogy panaszkodik, ő is panaszkodna, de reggel kilenckor nem lehet bevinni a buszt nyolc perc alatt. Egyszer vezetné a buszt a menetrend tervezője, de ezek még azt sem tudják, ülnek a nagy irodákban és nyomogatják a számítógépet, mint a fia, az legalább mérnök lesz, hidakat fog építeni, talán Kínában is. És majd egyszer menni fog az unokájával itt valahol Budapesten, talán látja is majd a hidakat, amiket a fia épített, ha addig meg nem hal. Jó fiú az, okos volt mindig.
  A lánya is okos, az kicsit szétszórtabb még. Most töltötte a tizenkilencet, aztán jár szórakozni, néha ki is marad, mi lesz azzal a gyerekkel? Olyan aggyal, ami neki van, na de azok a szoknyák... nem érti, hogy az anyja hogyan engedi el benne, ha rajta múlna, a gyerek szoknyája a földet seperné, ne bámulja senki az ő lányát.
  Ez a rohangálós, ez is ennyi idős lehet. Olyan arca van, mint azoknak a régi babáknak, és mindig ki van mázolva azzal a piros rúzzsal, fene se tudja, miért, ha az ő lánya járna így, letöröltetné vele. Talán egyszer meg is mondja majd neki, nem attól leszel nő, hogy az a rúzs rajtad van.
Hátranézett a visszapillantóban, kereste a lányt. Mindig a Deáknál szállt, ott dolgozhat vagy tanulhat valahol. Mit csinálhat ez? Mindig csinosan fel van öltözve, a zene a fülében, és nyomogatja a telefont, vagy kibámul az ablakon. Most meg mosolyog. Mit mosolyog ez itt magában?
Ez a baj ezekkel a mai fiatalokkal, gondolta a sofőr, és megpróbált előzni a Lánchíd előtti körforgalomnál. Ezek sosem beszélgetnek, csak a telefon meg a zene, mi lesz így ezekkel?
Ők még nem így csinálták a feleségével. Ő kinézte magának az Évit a vonaton, háromszor utaztak együtt, a negyediknél már randevúztak. Ez a kicsi itt, ez hasonlít az Évire.
  Ő tizenhét volt, az Évi meg tizenkilenc, és ő tudta, hogy ő lesz a felesége.
Mi lesz így a fiatalokkal? Mi lesz az ő gyerekeivel? Ezek már nem beszélgetnek, csak telefonoznak meg Interneteznek, ott írogatnak egymásnak, előbb leveleznek, mint találkoztak volna.
Más idők voltak azok. Minden olyan egyszerű volt, megszerették egymást, összeházasodtak, jött a fia, aztán meg a lánya. Először másfél szobában laktak Óbudán a panelban, most már van kertes házuk, a felesége szeret kertészkedni, ő meg szeret egy jó hideg sörrel leülni a teraszra esténként, és megbeszélni az Évivel, hogy kivel mi történt ma.
Jó házasság az övék, ők mindig mindent megbeszéltek. A két gyerek is olyan, a lányának akárhányszor baja van, csak leül mellé a kanapéra, már tudja, hogy most mondani fog valamit a gyerek, most nem szabad piszkálni, meg kell várni, amíg kiböki.
  Ez itt, ez a rohanós, ez vajon milyen lehet? Van valami az arcában, ez mindig csak úgy néz, mintha magában mulatna valamin, amit a többiek nem értenek. Szép nő lesz ez, most még csak lány. Biztosan az anyjára ütött, az is ilyen babaarcú lehet.
Érdekes ez, gondolta a sofőr, miközben elgurult a busszal a Hild téri megállótól, érdekes, hogy majdnem minden nap látja ezt a rohangálóst. Mintha ismerné. Ez mindig olyan udvarias, megköszöni, hogy miatta vár az egész busz, pedig kevesen vannak így, várja őket az ember, jóindulatból, aztán még annyit sem tudnak odaböffenteni, hogy köszönöm. Ezt biztosan nevelték otthon, vagy ha nem otthon, az élet nevelte, olyan ez, mint egy kis felnőtt.
  Itt lakhat a környéken, de nem olyan régóta, ő évek óta viszi ezt a vonalat, ez az ő járata - gondolta kicsit büszkén. Ő látta a Krisztina teret télen, látta, mielőtt felújították, ő mindig itt volt, és vitte a buszt, akármi történt. Ez az ő vonala, ismeri az összes méterét, mint a tenyerét, csukott szemmel meg tudja mondani, merre jár éppen, sőt, talán még a buszt is el tudná vinni csukott szemmel.
Szeret sofőrnek lenni. Szereti látni az embereket, persze sok az idióta, őrület, hogy mik vannak néha. De megszokta ezt, úgy érzi, kicsit felelős ezért a vonalért, vagy hogy mondják ezt. A felesége érti.
  Bekanyarodtak a Deákra. A rohanós leszállt, még mindig mosolygott, és két kezével könyékig túrt a táskájába, mit csinál ez? nézte a sofőr. A rohanós rágyújtott.
Őrület, gondolta a sofőr, ha az én lányom lenne, rávernék a kezére, bár, ő is dohányzik húsz éve, még a betonszofit szívta fiatalon a focipálya mögött.
  Amilyen a mai világ, igaza is van a rohanósnak, ő is rágyújt.

A rohanós megállt a zebránál, aztán átszökdécselt az úton.
Csíklábú, gondolta a sofőr. Micsoda csíklábad van.

AZTÁN CSAK A SZAVAK MARADNAK

Akárhogy is nézte, az egész teljesen ferde volt.
Nem tudott rájönni, hol. De valahogyan nem stimmelt az egész.
Félig az ajtófélfának dőlt, mint egy elcsúszni készülő alkoholista, és remélte, hogy a hűvös fa érintésétől valahogyan minden rendbe jön majd. A jobb kezében úrinőhöz cseppet sem méltóan tartotta a füstölgő Marlborót, és egy kockás favágóing volt rajta, aminek feltűrte az ujját.
Kiskora óta ez volt az egyik rossz szokása, még télen is. Egyszerűen utálta a tapadós ujjú felsőket, gyűlölte, ha az alkarját takarta valami. Aztán később tetováltatott, és az egész egyszerűen úgy maradt.


Milyen érdekes, gondolta, most akkor vagy ő tartja magát ferdén, vagy itt minden ferde - a szoba, a falak, a ház, ez az egész első kerületi, dór oszlopos épület, aminek ilyen gyönyörű hátsókertje van, és ahol olyan normálisnak érzi magát, csupán már attól a ténytől, hogy ő itt lakik. Akkor biztosan nem a ház a ferde.
Slukkolt egyet a Marlboróból, a háttérben Johnny Cash szólt. Szerette Johnnyt.


Elnyomta a cigarettát, és odalépett a képekhez. Tologatta őket fel meg le, remélte, hogy így akkor már nem is lesz olyan vészes az egész. Celluxszal ragasztotta fel őket - kiskorában az anyukája mutatta neki, hogyan tekerje az ujja köré a ragasztószalagot, hogy minden oldala tapadjon. Ő nem így csinálta, de a mai napig olyan élénken él benne a mozdulat, mint az a zöld írógép, vagy azok a Cseh Tamás-dalok, amik az első emlékeiben szólnak halkan a háttérben.
Náluk alig voltak képkeretek. Ahogyan anya, ő is úgy nyomott fel minden fontosat a falra - anya lánya is szerette a fekete-fehér, öröklétbe fagyott pillanatokat. Ahogyan anya, ő is szerette leírni, amit érzett, és ahogyan anya, ő sem tudta sosem elmondani.
Nem vagy egy kedves lány, mondta neki valaki egyszer. Lehet, mert nálam a tettek beszélnek - felelte ő, és egy pillanatra megijedt, hogy mikor vált kőszívűvé? Mikor lett ennyire hideg? És ez akart lenni?


Előre nézett, a 15 x 20 cm-es 1998-ba, amit próbált felsimítani a falra. Ötéves volt, kagylót gyűjtött a Balatonon. Az anyja szerint. Egyébként köveket, a kagylókat mindig is utálta, egyszerűen félt tőlük. Rózsaszín ruhája volt, és nem tudta, mi vár még rá. Őszintén szólva, most sem tudja.
Talán így fog maradni örökké? Ő lesz az a minden második családban előforduló nagynéni, aki néha megjelenik, általában ünnepekkor, elkápráztatja a gyerekeket, és mielőtt azok csalódnának benne, eltűnik? Ő lesz a bolond nagynéni, aki mindig csak pár napra jó vendég, és abban a pillanatban, ahogyan elfogynak a felidézhető jó élmények, kalap, kabát, ajtó, sziasztok?


- Wargusz - szólt bele a telefonba - beszélnünk kell.
- Várj, mindjárt sepernem kell - mondta neki a vörös a vonal másik végén.
- Azt akarom mondani, hogy mindig így lesz? Hogy körülöttem férjhez mennek az emberek, én pedig csak így leszek? És nem is fáj egyedül lennem? Valami baj van velem?
- Veled nincs baj. Egyszerűen mi mások vagyunk. Neked lesz majd kiskutyád, és úgyis meglesz minden, amit szerettél volna - mondta a másik.
- Hát ezaz - fortyant fel ő - hogy mindig mindenki azt hiszi, hogy én megcsinálom. Rám lehet bízni mindent, mert menni fog. Hívd fel az éjszaka közepén Esztert, és segít! És segítek. Szerelmes vagy? Fáj? Megvigasztal! És megvigasztalok mindenkit. Egyszerűen megszokta mindenki, hogy én így vagyok. Érted. Hogy vagyok. És én is megszoktam. Ez baj, Wargusz?
- Nem hiszem. Mi egyszerűen... mi máshogyan gondolkodunk. Nekünk más a fontos. Mi szeretjük megnézni a férfiakat és szeretünk szépen felöltözni... annyi minden van még előttünk - felelte Wargusz, ő pedig egy pillanatra látta maga előtt a blézeres, vörös hajú barátnőjét, aki olyan megnyugtatóan ült mindig, és el tudta mondani pár nyelven, hogy egy pohár rozét szeretne. Hiába, gondolta, hasznos skillek alapján válogatja össze a barátait.
- Ugye nem leszek olyan, mint Carrie?
- Nem vagy olyan, mint Carrie. Carrie-nek drága cipői vannak.
- Nem arra gondolok. Csak tudod... korábban, ha belegondoltam, mi lesz később, a mopszot láttam meg a lakást láttam az Andrássyn. Most meg azt látom, hogy nem biztos, hogy egyedül látom magam. Vagyis na. Tudod. De közben nem tudom magam elképzelni máshogy sem. Egyszerűen szeretem így csinálni a dolgokat, Wargusz. Szeretek olyan lenni, amilyen vagyok... mindenkivel. Koccolni, ha jó poén van és sírni a szomorú filmeken, és tátott szájjal nézni ezredjére is a Lánchidat éjszaka, mint aki először jár ott.
- De ez nem is baj. Olyan legyél, amilyen vagy - felelte a vörös, és valami fura hangot hallatott.
- Mit csinálsz te tulajdonképpen? - kérdezte gyanakodva.
- Szalmabálán fogok ülni - felelte amaz.


Később - mikorra már kiegyeztek abban, hogy egymással telefonálgatni kellemesebb, mint hülye aszimmetrikus képeket rendezgetni a hülye falon - és ledőlt az ágyra az elefánttal, kinyújtózott és nézte a plafont, és arra gondolt, hogy nem is baj, ha ez mindig így lesz.
Itt lesznek neki a képek. Minden egyes emberrel, aki boldoggá tette őt az életben, ott nevetnek egy papírlapon, a pillanatba és az örökkévalóságba fagyott mosolyukkal, és neki csak ez számít. Hogy legyen mit később megnézegetnie, hogy legyen mit tartani a pergamenvékony bőrű kezeiben, hogy legyen kiket felidéznie kissé nehezen és legyen kikről mesélnie hosszan és unalmasan, sokezredjére is.
Elmondja majd ugyanazokat a történeteket újra és újra. És később - mikor a gondolatai kezdenek kicsit kikopni és az emlékfoszlányok is egyre ritkábban jönnek majd elő - később már mások fogják mesélni neki ezeket a történeteket. Mások fogják megmutatni neki a képeken azokat a furcsa ruhába öltözött, kissé ledér fiatalokat azokkal a cigarettákkal és azokkal az undorító felespoharakkal a kezükben, és ő csak nézni fog, hogy hát hihetetlen, mik vannak!


Addig meg? Addig meg, gondoltam, és letéptem egy újabb celluxcsíkot, addig meg itt vagyok én. És amíg leírom, és amíg megjegyzem, addig maradunk mi is.
Aztán? Aztán csak a szavak maradnak.


És utánunk a vízözön.