2012. október 28., vasárnap








nem szeretem a rózsát, kitűnő vagyok a rossz benyomások keltésében, mostanában zavarban vagyok, és néha előjönnek a komplexusaim, nevetséges dolgokon aggódom, és hülyeségeket csinálok. és mindezek ellenére még mindig tudok nevetni a saját retardációimon - nem kevés van -, és halloweenkor a piros rúzsból kiindulva pin up girlnek fogok öltözni. és mindenkinek jó lesz. továbbra is élvezem a kristófból áradó pozitív energiát, a narancssárga chesterfieldet, a tejeskávét, és holnap megyek haza. és a zoltán elvitt palacsintázni!








2012. október 26., péntek

" lefolyó vagyok, kihúzott dugóval" ---

pontosan ezt írtam néhány napja. mert ezt éreztem.
üresnek éreztem magam. nem volt bennem tartalom. reggel felkeltem -- nagy levegő --, arcmosás, kávé, ruhák. trolibusz, másik trolibusz, cigaretta. portás néni, csókolomok, újabb kávék.
párbeszédek, írás. lefolyó vagyok, kihúzott dugóval - ismételtem magamban egymás után, mint egy mantrát.

most már nem. nem vagyok lefolyó.
tizenkilenc éves vagyok, és másodéves televíziós műsorkészítő. hátam mögött egy igen kemény évvel, egy szakmai szempontból tökéletesen elvesztegetett két hónappal, nem egy bloggal, macskával, és annyi mindennel, jóval-rosszal egyaránt, amit felsorolni sem tudnék.
és itt van előttem az egész élet.

innen már csak előre lehet menni!


köszönöm kristóf!

2012. október 25., csütörtök

‎" meyer, magának jelleme van. karaktere.

 magában lehet szeretni valamit!"






úgyhogy én meg a jellemem meg a karakterem 

most nagyon boldogok vagyunk!

2012. október 24., szerda







és mostantól csak a pozitív gondolkodás, mint kristóf ma a fejembe verte a tévében, amikor azokon a rohadtul hideg székeken kuporogtunk és én éppen kubát játszottam, fanni meg svájcot. igen. boldogság, mosoly. satöbbi.

asszem, átestem a holtponton. és az is biztos, hogy a hetvenes troli utazóközönsége még nem látott piros rúzsban zokogó lányt este fél hétkor a járaton; vagy ha igen, hát akkor nagyon jól titkolták, mert mindenki egyforma döbbenten nézett rám, és még pézsét is kaptam. korábban meghaltam volna a szégyentől, ha ilyen heylzetbe kerülök. már attól is, ha valaki sírni lát. 

most már tudom, hogy tényleg akkor vagyok überbrutáldurván erős, ha már a gyengeségeim miatt érzett komplexusaim sem zavarnak.

vagy mi.

2012. október 23., kedd


és például az is érdekelne, hogy van-e Igazi. lassan már meggyőződésemmé vált, hogy nincsen; ez is csak egy újabb hülyesége a hollywoodi filmgyáraknak, hogy nagyot kasszírozzanak azokon az embereken, akiknek nincs senkijük (ha egy minimálisan több bridget jonesi vénával rendelkeznék, akkor rögtön arra gyanakodnék, hogy így akarnak nagyobbat taposni a szingliken, de szerencsére nem rendelkezem vele).

egész életünkben ezt hallgatjuk. nagy ő, igazi, lelkitárs, satöbbi. aki megért, és aki után egyből vágyakozni kezdünk, mikor boldog párocskákat látunk weheartites meg tumblres fotókon. akit hiányolunk az üres ágyunkból, és aki miatt ideggörcsöt kapunk minden szerelmespár láttán. valami ilyesmi.

és tényleg lenne ilyen? tényleg van valahol valaki, aki rám vár? aki olyan embert akar maga mellé, mint én? nem csak mi tesszük a nagy Őket nagy Őkké? nem csak mi akarjuk, hogy ők legyenek az egyetlenek, az utánozhatatlanok, életünk nagy szerelmei, aki mellett lehet családi házunk, két gyerekünk, meg egy golden retrieverünk? nem csak azért találtuk ki réges-régen ezt a Valakit, aki mellett beteljesedhet a szerelmünk, az életünk, meg még ki tudja, mindenünk, hogy legyen miben reménykednünk?

ezért húzzuk elő a régi szerelmeinket? ezért reménykedünk, hogy hátha, most jobb lesz? hogy megváltozott? vagy ezt csak egy bizonyos korig teszi az ember? (én most ebből a körből kimaradtam).

és mi van, ha azt hisszük valakiről, hogy ő a nagy Ő, és kiderül, hogy nem? ha ennyiszer tévedünk vele kapcsolatban, akkor honnan fogjuk tudni, hogy Ő Ő, mikor vele találkozunk?

őszintén szólva, nem is érdekel, van-e ilyen. nem gondolom, hogy ettől kellene függjön az életem, és azon szarakodjak, hogy akkor most ki kicsoda, meg hogyan is mennek ezek a dolgok.


de azért néha irigylem a szerelmes filmek női főszereplőjét.
nekik minden olyan egyszerű.

ősz.


nem tudom, veletek írattak-e áltsuliban minden évszakváltáskor fogalmazást - velünk igen. tavasszal megírta mindenki, hogy ez mennyire jó, rügyeznek a bokrok meg a fák, jönnek a fecskék meg a gólyák, hát ez csodálatos, újjászületik a természet. nyáron mindenki leírta a tervezett vakációját horvátországba vagy a balcsira, télen a karácsonyról, meg a mikulásról szólt az egész, meg arról, hogy hó van, és hétvégén voltunk hóembert építeni (soha), természetesen nagyon jó gyerekek voltunk (se), és nem kérünk sok mindent a jézuskától (se). aztán ősszel meg leírtuk, hogy jaj, hát meghal a természet, de persze ez csak látszólagos halál, mert a hó alatt ott alszanak a rétek és a mezők és a földek.

szeretem az őszt. attól eltekintve, hogy már nem igazán van ilyen, én szeretem.
nyáron azt hittem, hogy most szeptembertől minden más lesz. hogy talán összeköltözünk ábellel, hogy talán ez meg ez történik, jólét, gazdagság, szerelem, vespa... hát hittem, nem baj, a tetoválásom megvéd a csalódástól, az éjszakai forgolódástól, mindentől.

és mit tanultam ebben az októberben? egyedül lenni. na, azt kurvamód megtanultam.
megtanultam pár francia mondatot a kedves francia úriemberektől az instantban; pamelától, hogy jobb az egyedüllét, mint a társas magány; nóritól, hogy a mosógépet a hetes meg a nyolcas program közé kell beállítani (?); megtanultam nem anyázni, és még jobban felemelni a kis fejem.
utálom a részvétleveleket. nem bírom, mikor megkérdezik, hogy de hát miért? mert így kellett történnie, azért. mert ezek szerint nem ment, azért. de hát szépek voltatok. igen. szépek. és? a szerelem, úgy látszik, nem elég.




don't love me
i want to be free
baby you've hurt me




és mi elég? mi lenne az? nem is tudom, egy kedves úriembernek, aki kinyitja előttem az ajtót, feltétlen elkötelezettséget mutat valami iránt, megnevettet, borostás, hajlandó megengedni, hogy mindig én aludjak belül az ágyban, érti a béna vicceimet, és azt is érti, amit képtelen vagyok kimondani - ez korántsem elég, de kezdetnek megteszi. majd jön a fiatalaember is, annyira leszarom jelenleg.

gimnáziumban mészi gyakran cseszegetett azzal - sőt, ha már itt tartunk, mindenki -, hogy mindig van valakim. és ez tökre igaz. azon is gondolkodtam, kapcsolatfüggő vagyok-e, és őszintén szólva, nem tudom. egyszerűen mindig jött valaki, beállított az életembe, és amradt úgy egy évig, aztán ment, vagy én mentem tovább, nálam hagyta az életét vagy én nála a sajátom, már nem is tudom. de egyszerűen mindig így alakult. hát ilyen egyszerű az egész.

lefolyó vagyok, kihúzott dugóval - mondta meredith dereknek, és azt hiszem, tudom, mire gondolt. rettenetes volt az eleje. akkor is, ha sikerült a háromnapos futamidőmet betartani. sokkal egyszerűbb lenne minden, ha nem kérdezgetne mindenki, és nem kellene mindig ugyanazt a mondatot elismételnem. nem. akarok. róla. beszélni. az ember nem azért nem tud továbblépni, mert képtelen rá eredetileg is, hanem mert akik aggódnak érte, nem hagyják. azt hiszem, olyan vagyok, mint christina. mindenkinek ismételgettem, hogy jól vagyok, aztán egyik este nem sokkal az egész után kitört belőlem a hisztérikus zokogás, amitől annyira megijedtem, hogy már a félelemtől sírtam. úristen, hogy történhet ez velem? és miért nem tudom elállítani?

azt hiszem, aki nem ilyen, az nem érti. nem érti, hogy a dolgokat tényleg el lehet tenni egy dobozban lezárva, és akkor felszívódnak, egyszerűen eltűnnek, mint a tűző aszfalton hagyott fagyi. hogy fel lehet úgy dolgozni a történteket, hogy nem rágódunk rajtuk, csak néha, nagy ritkán eszünkbe jutnak. hogy tudunk nézni szerelmes filmeket és tudunk hallgatni nyálas zenét, mert nem gondolunk a történtekre. egyszerűen elengedjük. kihúzzuk azt a bizonyos dugót, és minden keresztül folyik rajtunk, amit érzünk. ez ennyire egyszerű.

és akkor itt tartunk, amit el kezdtem mondani. hogy ez ilyen magányos ősz lesz. ez ilyen felforgatott, megremegtetett, önmagából kifordított ősz lesz, megrepedt ablaküvegekkel, a múltból felbukkant arcokkal, tekilával. ez egy ilyen ősz lesz, azt hiszem.





szeretnék valakivel fotóautomatában fényképezkedni.







2012. október 22., hétfő







lehet, ha megkaptalak volna, akkor nem kellettél volna ennyire.












bár lenne egy intimitási szabályzat. egy útmutató, amely megmutatná, ha átléptük a határt. jó lenne, ha látnánk, mikor érünk oda. de nincs ilyen határ a térképen. ha megtalálod, megragadod, és szorongatod, ameddig lehet. és a szabályok? talán nincsenek is. az intimitás szabályait talán saját magadnak kell megalkotnod.


bizony, bár lenne. valami definíció, valami leírás, használati utasítás. és nem arról, hogy nyílt lángnak ne tegyük ki. meg napfény elől elzárva tartandó, és a blokkon a nyomdafesték csak 8 évig őrzi meg szavatosságát. valami olyan kéne, hogy amikor átlépitek azt a szaros határt - egy esernyővel, egy hazakíséréssel, netán a szegedi gáton átdobott citromsárga zoknival - na akkor kellene megjelennie valami villódzó piros feliratnak, hogy ne. ne tedd! -- és amikor pár év múlva kapsz egy igazi bárányfelhőt, vagy saját zeneszámot, vagy amikor újra felelevenedik ez a buta zoknis történet, és belemosolyogsz a fröccsödbe, akkor már kellene tudnod, hogy ez régen nem normális.

persze a gáton átdobott zokni sem normális, de ez itt most csak az egyik tényező. nem normális a beszélgetés, a telefon, az sms, a sörök, a fröccsök, nem normális az a pár este a jatéban, nem normális a pontpontpont, az a néhány idézet, nem normálisak a megtett ígéretek, nem normális a húsvétkor a négy ember alatt leszakadt ágy, nem normális egyik sem, ami valahogy tényleg az intimitást jelentette.

nem normális egy tizenkét éves korban elkezdődő valami, aminek a következménye az, hogy szánalmassá teszed magad, zavartan vihorászol, vagy sírsz, vagy dühös vagy és a másiknak üvöltözöl alpárian az utcán. tényleg nem normális. elegem van a szaros intimitásból. elegem van az összekötő kis emlékszálakból, az elmentett beszélgetésekből, abból, hogy emlékszem arra az esernyőre, és mennyire megdobbant a szívem. tizenkettő voltam, és belehaltam volna a szégyenbe, ha kiderül, hogy bármennyire is tetszel nekem, imádtam beszólni neked, imádtalak égetni a haverjaid előtt, jézusom, annyira fiatalok voltunk! te talán nem is emlékszel. intimitás, te prostituálod magad. eladtuk az intimitást.

intimitás. tényleg, mikortól jön ez az egész képbe? amikor nem barátságról van szó? mert van ez a másik játék. ez a nem kellesz eléggé-játék (legalábbis pam így definiálta). lehet intimitás csak barátok között? és miért mindig én? mikor lesz olyan, hogy egyszer én olvasok valamit magamról, én tudom meg, hogy fontos vagyok valakinek? hogy egyszer engem keres meg valaki, hogy szia, és intimitás meg bejegyzés meg ilyesmi; hogy bokaütés nélkül szépen leírhatok dolgokat, és nem kell rejtegetnem mindent.

intimitás. ha most gonosz lennék, elkezdenék asszociálósdit játszani - megcsalás, becsapás. de nem vagyok ilyen kedvemben.

és miért azoktól akarunk valamit, akik tőlünk nem akarnak semmit? miért velük képzeljük el magunkat, miért ők nevettetnek meg leginkább minket, miért miattuk húzzuk fel magunkat leginkább? miért az ő társaságukban viselkedünk egyedül idiótákként, miért leszünk ok nélkül féltékenyek a jelentéktelen ismerőseikre, miért? mégis? és olyan miért van, hogy felbukkansz valahol a francból, és teljesen szétcsúszik az életem?




most elmegyek sültkrumplit enni. ezt nem lehet kibírni anélkül!

2012. október 21., vasárnap


az a baj, hogy annyi érzés kavarog bennem, hogy nemhogy megfogalmazni, még leírni sem tudom. ábel azt mondta nekem, ahogyan szétmegyünk, biztosan találok valakit. tegnap volt ezervalahány jattom, és egy ultraszexi fiatalember táskáját emelgettem, aki fekete dunhillt szívott. apropó, fekete dunhill.
pamela szerint jobb az egyedüllét, mint a társas magány, én viszont azt sem tudom már, hogy milyen egyedül lenni, mert nem vagyok egyedül. egyedül-egyedül.

valószínűleg egyébként a tökéletes élet legszükségesebb eleme nem feltétlenül a 90-es évek lány- meg fiúcsapatainak számainak egymásnak linkelgetése, de azért elég jó. úgy passzol.

lassan három hete, hogy szétmentünk. azt hiszem, nagyon kevés esetben van olyan, hogy óban vagyunk az exszel, köszönünk egymásnak a folyosón, és senki nem akar belépni a másik szájába. egy ilyen példát tudok felhozni. és olyan esetek is vannak, amikor egyszerűen nem lehet elviselni a másik kedvességét.
ne tarts jogot a lelkiállapotom felmérésére. ne hívj, ne írj. így nem lehet elszakadni. így akárhányszor zárom le, nem sikerül. teljes szeparáció. köszönöm.

pami nálam volt kedd estétől tegnap estéig, és nagyon, nagyon örülök neki. nagyon hiányzott már!


2012. október 15., hétfő




egyszerűen képtelen vagyok bármit is írni
talán így jobb is mindenkinek




singin' in the old bars
swingin' with the old stars





2012. október 14., vasárnap

 azért van vége, mert vége kellett legyen!





egyébként meg éljen a banános forrócsoki!

szivecske

2012. október 12., péntek

tegnapi napom




és a nap tanulsága:


" nagyon cuki vagy, de a szempilládra 
kevesebb ilyen trutyi kellene "


- mondat egy bazaari beszélgetésből egy kedves meleg fiúval (nem, ő nem zoltán, zoltánom heteroszexuális, a telefonszámát nálam lehet elkérni) -







2012. október 10., szerda


tizenhat voltam, és bazira büszke arra, hogy tudom használni a képszerkesztőt
rendben, meglehettem tizenhét is
de akkor még fogalmam sem volt olyan dolgokról, amiket ma már tudok

olyanokról meg végképp nem, melyekről ma sincs fogalmam

leltár

tizenkilenc évesen, kilenc hónaposan és hat naposan magaménak tudhatok/magam mögött hagyhatok

egy macskát
egy albérletet rám eső x négyzetméteres szobáját
egy közepesen szar blogot, háromféle portálon
egy Masnit
egy hétfőn első születésnapját ünneplő tetoválást a bal csuklón
egy rakat pöttyös könyvet
egy másik rakat nem pöttyöset
egy érettségi bizonyítványt
egy fél nyelvvizsga bizonyítványt
egy drámais valamit
egy gardróbot
mindenféle cifetcafatot meg fecnit, ami megmagyarázza, hogy anno miért buktam meg matematikából és kémiából
teleírt füzeteket, melyek megmagyarázzák, miért voltak üresek az órai füzeteim
az évek során gondosan felépített és ápolt mopszfanatizmust
exszerelmeket
sasos meg címeres útleveleket


mosómedvés nyakláncot, kevés létszámú barátot, koszos zoknikat, egy félig kész babaházat, mindenféle kis dobozokat, nagy szavakkal dobálózást, kis dolgokkal mellétrafálást, ezervalahány fb-ismerőst, ebből ezer feleslegest, töltőtollakat, a beléjük való patronokat, határidőnaplókat, mindenféle bölcsességet, van, amit én adtam, mást pedig viszont kaptam, simogatást, kedvességet


meg valamit, ami miatt egyszer talán véget ér majd ez a céltalan bolyongásom

2012. október 9., kedd




szeretnék/m

először is, valaki informatikazseni megcsinálhatná a laptopomat. ugyanis leukoplaszttal van hozzáerősítve a töltő. nem viccelek. és a netem sem műlödik.
másodszor is, szükségem lenne egy olyan zenélő képeslapra, mint amilyen olive-nak van. valószínűleg én is nyitogatnám és csukogatnám és üvöltve énekelném a szöveget. 
harmadszor pedig, igazából több nem is kell. pasi, télikabát, bőrradír - ezek meglesznek majd karácsonyra. vagy nem. tökre lényegtelen.


október 31-én megyek életem első halloweeni bulijára. veszek petinek rózsaszín flitteres cicaálarcot. kíváncsi vagyok, mit kapok tőle. talán nem is akarom tudni.
mióta az eszemet tudom, szeretném wonder womannek beöltözni valakivel. nagy vébetűs valakivel; olyan valakivel, aki szó nélkül hozzáöltözik valami hasonló faszságba, és emiatt megéri az egész. hát, ez nem ez a mostani halloween lesz, az biztos. 


ha hazamegyek, hozok otthonról baldachint és karácsonyfaégőket. elhozom anya barna pihipuhiját a nagy gombokkal, audreyt a falamról, a zenedobozt, és a többi szirszart. a fotókat, az emlékeket, a világ legszebb dolgai-dobozomat... mindent. a nagy befőttesüveget a kívánságokkal, a szipkát, az egész mindenséget.


muszáj hosszabb távon berendezkednem. ha már itt maradtam.

" van úgy, hogy az embernek nincs elég köve "

ezt mondta forrest, miközben jenny kövekkel dobálta az apja házát. én nem köveket akarok, nem is tudom, miből nincs nekem elég. talán motivációból, talán nekem is azt kellene, mint ábelnek, hogy halálra melózom magam, nem úgy hullámzom, hogy heverek egy napot a kanapén, és gondolkodom, hogy ezt kéne, meg azt kéne. hanem mint valami zs-kategóriás tinifilmben, felpattanni, bejönne egy csapat srác a szobámba, és tinizenére frizurát meg sminket meg menő szerkót kreálnának nekem, este elmennék a bálba, ahol a kosárcsapat kapitányával lassúznék, smárolnánk, majd bálkirállyá- és királynővé választanának minket. amerikai létem ellenére sem hiszem, hogy ilyen van. és milyen csapat srác csörtetne be a hetedik kerületi lakásomba, csinálná meg a hajam, öltöztetne fel kulturáltan, és mégis hova vinne el? és ki lenne a kosárcsapat kapitánya? hm? na látod. egyébként sem szeretem a kosarat. kosárt. azt. szóval leírtam mindent egy ilyen virágos kis pigna füzetkébe. hogy mit kellene csinálnom (kifizetni a telefonszámlát, rendet rakni, venni a macskának kaparófát). aztán majd kihúzom. elméletben. de legalább kényszerítem magam arra, hogy legyen valami. hogy ne folyjon ki az idő a kezemből. hogy legyen valami rendszer az eddig beállt, az eddig megszokott helyett. nem is azt mondom, hogy nem léptem túl. mert túlléptem. hanem hogy lelassultak a dolgok, és már nem úgy mennek, mint x ideje. 15-én lesz egy éves a tetoválásom. aznap, mikor varrattam, arra gondoltam, hogy ez tényleg egy üzenet lesz a testemen a jövőbeli énemnek. hogy stay strong. egy kötél, ami felhúz a padlóról, stb stb. most így átgondolva, örülök, hogy megcsináltattam. nagyon jól tettem. megérte. november 15-én megyek varratni megint.

2012. október 4., csütörtök

harom nap. ennyit adtam magamnak utanad. azt mondtad, vigyazzak magamra, es ezt teszem. vigyazok a most kialakult egyensulyomra. vigyazlk az emlekeimre, vigyazok arra, akit te szerettel bennem, hiszen nelkuled nem tudnam, hogy van bennem olyan. megtalaltam a szurke polod nalam. nem temettem bele az arcom, nem sirtam. semmi. kitoroltem a kepeket, mindent. az a nyolc honap egy delete gombba, egy igenbe es 2 masodpercbe kerult. vege van. azt mondta nekem a nori, hogy a dolgok okkal ernek veget. ugy gondolom, igaza van. es orulok, hogy ment. nincs netem, a telefonrol blogolok, es aludnom kellene, holnap koran lesz beszedtechnikam. nem szeretem. de az elet mar csak ilyen. van, amit szeretunk; olyan is van, amit megkapunk, cserebe pedig el kell viselnunk es fogadnunk a rosszabb dolgokat. hiszen a vegere minden ugyis jobb lesz. ennyi igy pontban ejfelkor. charlotte szerint negy honapnak kellene eltelmie gyaszidokent. nem birom elkepzelni, hogy annyi ideig fetrengjek a sajat nyomoromban. ugy egyaltalan semmifele nyomorban nem ohajtok fetrengni. en nevetni akarok es elni es tanulni a dolgokbol amiket elszurtam. boldog akarok lenni, es bar sajog az a kis pont a szivemen, ha rad gondolok, de el fog mulni. ezt kivanom neked is. legywl boldog, nevess sokat, szeress, remelem, bekerulsz stockra, es sikeres leszel; mert megerdemled. en pedig tudod, milyen leszek. amilyennek mindketten szeretunk engem. megigertem! magamnak. " azt akarom, hogy john kusac álljon magnóval az ablakom alatt. együtt akarok száguldani egy fűnyírón patrick dempsey-vel. azt akarom, hogy jake a tizenhat szál gyertyából várjon rám a templom előtt. azt akarom, hogy judd nelson a levegőbe bokszoljon azért, mert megkapott. csak egyszer olyan legyen az életem, mint egy nyolcvanas évekbeli film! es legyen benne egy nagyon király betétdal, minden különösebb ok nélkül! "

2012. október 3., szerda

3;


őszintén szólva három napot kapok. tegnap sírtam. ma csokipudingot eszem itthon michigan university feliratú pulóverben, és hősöket nézek. holnap vásárolni fogok, megcsináltatom a körmöm és a hajam. és ennyi.

akármennyire fáj, a dolgoknak tovább kell menniük. senkinek nem lesz jobb attól, hogy magamat sajnálom; nekem főleg nem. nagyon hiányzol. hihetetlenül. kicsit rettegek, ha elképzelem a jövőmet nélküled. de egyszer magamra varrattam egy feliratot. maradj erős. ezt. és ha már rajtam van, nem hagyhatom el magam. sírni szabad. szomorúnak lenni is. de összeomlani nem lehet.

én úgy fogok emlékezni erre a nyolc hónapra, mint egy nagyon jó időszakra. voltak viták, és voltak nagy veszekedések. de voltak jó dolgok, volt rengeteg tanulság. nem akarok felejteni. egyszerűen csak tovább szeretnék lépni. örülök, hogy együtt voltunk, és köszönöm az időt, amit veled tölthettem. valószínűleg így a jobb mindenkinek. fáj, ha mással képzellek el, de az életünknek az a szakasza, amit egymás mellett töltöttünk, véget ért. nekem pedig el kell engednem téged.

nem hallgatok érzelmes számokat. nem nézegetek fotókat. nem is nagyon beszélek rólad. csak itt. egy plugin, vagy micsoda meghalt a gépemen. te tudnád, mit kell tenni. majd megkérdezek valaki mást.

szóval így ennyi. holnap már egy rózsaszín puficsizma és egy mopszos póló boldog tulajdonosa leszek, reményeim szerint. a macskának is sikerült intéznem kaparófát, a jövő héten pedig szarrá forgatom magam.
ősz van, és én szeretem az őszt.


aki pedig lát szív alakú lámpaégőt, olyan füzéreset, vegye meg nekem. a postaköltséget állom.
köszönöm!




annyira egyedül vagyok, mint az a lámpaoszlop az előző házunk előtt

aztán mikor elfelejtem, hogy egyedül vagyok, akkor jól vagyok

aztán el kezd hiányozni

és megint egyedül leszek






[itt most kellene lennie egy depresszív hangulatú, weheartitról lekapott fekete-fehér képnek, de vagyunk még olyan jó viszonyban, a jó ízlés meg én, hogy nem teszek ki semmit]

48. órája







2012. október 2., kedd

nem akarok másra gondolni. nem akarom más kávéscsészéjét látni a sajátom mellett reggel; nem akarom, hogy a párnám más fejének körvonalát őrizze. nem akarom más cipőjét látni a sajátom mellett az előszobában. nem akarom más illatát a hajamon érezni, nem akarok más miatt szívfájdalmat, nem akarok becenevet, simogatást, kedvességet senki mástól.

egyáltalán, nem akarok senkit sem magam mellé. és mellé sem szeretnék rajtam kívül senki mást.

de a dolgok nem így mennek.

állítólag mindenkinek kellenek büdös nagy pofonok az életben,


ami engem illet, azért inkább megmaradtam volna a mondjuk két héttel ezelőtti állapotnál, hogy még van párkapcsolatom, boldog vagyok, és talán van is annyi eszem, hogy figyelek a jelekre, összeszedem magam, satöbbi.

de nem jött semmilyen pofon és boldogan éltem a saját kis hülyeségemben, amíg aztán egyszer csak szembe nem fordult velem az életem, hogy kedvesen arcon köpjön. de hát megtörtént, és azon kívül, hogy szánok az egészre egy csomag 100-as papírzsepit - titokban még többet is, sokkal-sokkal -, meg tudomásul veszem, hogy életem egy igen fontos része kiszállt a játékból, talán tényleg ki kellene használnom az alkalmat, és össze szednem magam. mert hát ez elvégre csak nekem megy. menne. valami.

akárhogy is, örültem, hogy veled lehettem. köszönöm.

pénteken a noéminál lesz valami lányos program - viszek hagymalevest, lévén, hogy ebben tök profi vagyok, a noémi carbonárát kotyvaszt, a dorci muffint, zsani meg hoz bort. addig pedig? holnap stúdiózás, csütörtökön megyek csiszárévihez, a masniba kezdek visszatérni, novemberre van időpontom a tetoválószalonban, csütörtökön egy rózsaszín puficsizma boldog tulajdonosa leszek, a macskának kellene kaparófa (aki tud olcsón, szóljon. köszönöm!), vége a make-nek is, sikeresen elhagytam a fülbevalómat, a nóri haját most kapta be a hajszárító, és azt hiszem,

hogy igazából nem hiszek semmit.
talán ideje lenne egyszer úgy élni, hogy hagyni magam a francba, megnézni, mi lesz. a munkára, a tévére, mindenre figyelni, a kis szívsajogásra nem. ábel szerint elmúlik... úgy legyen.

csak valahogy mérges vagyok, hogy lecsúsztam erről az egészről. tnyleg ennyire ostoba lennék, hogy bele kell verni az arcomat a dolgokba? hogy tessék, itt van ez a valami az orrod előtt, és baszki,  vedd már észre? ennyire? ennyire ilyen lennék?

és akármennyire nem szeretném, akármennyire is tiltakozom ellene, azt hiszem, de, sajnos igen.

pontosan ilyen vagyok.