VÉGSZÓ

Aztán a lényeg a boldogság. Nem éppen akkor, mikor lebetegedve dekkolsz otthon, és mozdulni sem tudsz, mint én most, hanem az általános boldogság. Akkor is ott bujkál valahol, mikor Noémivel a Deákon bort iszogatva lejövünk az életről. Vagy arra gondolok, hogy reménytelen csóró vagyok, hiába dolgozom magam jóformán halálra, sosem leszek sem újságíró, se bármi más, egy lap se venne fel, különben is link vagyok, és valahogy mindig mindenbe bele kell verni az orrom, hogy észre vegyem a tényeket. 


Szóval van boldogság. Sokféle boldogság van ám. A találtam-egy-kis-aprót-a-táskám-alján-így-hónap-vége-felé-boldogság, vagy a de-jó-hogy-itt-vagy-zoltanne-boldogság, vagy az úristen-még-mindig-beleférek-a-hetedikes-kori-nadrágomba-boldogság. Szóval igen. Ezerféle boldogság van.

És van egy ilyen is. Ehhez kicsit tanulni kell. Ebben nem tudom, hol járok. Nem szeretem bízni. Szeretem, ha minden a kezemben van. A dolgok néha olyanok, mint a hógömb. Attól függ, ki rázza fel őket. Kinek a kezében van a törékeny üveggömb és végül ki karcolja össze. 


Olyan vagyok, amilyen. Cserélgetem az egy pár cipőfűzőmet a bakancsaimban, és nem tudom átcsúsztatni a korsó sört egyik asztalról a másikra. És most sorolhatnám a hibáimat és sorolhatnám azt is, hogy miben vagyok jó, mindez teljesen lényegtelen, mert ezeknek köszönhetően egy komplett személyiség vagyok, mégha labilis is vagyok néha és nehezen kezelhető. Aztán ez már más döntése, hogy így leszek-e a mindene, vagy a személy, akinek az arcába csapja később az ajtót. Mindegy. Már nem érdekel, hogy félnem kellene-e. Nem nyolcvan éves vagyok a kedvenc posztópapucsommal és a hintaszékemmel. Van időm. Egy teljes életnyi. Ha összetöröm magam, akkor ennyi időm lesz felállni, és azt hiszem, ez több is, mint elég.

"Life is short.
Break the rules.
Forgive quickly.
Kiss Slowly. Love truly.
And never regret anything
that made you smile."

... és végszónak ez tökéletes.

THE FEAR OF NEVER FALLIN' IN LOVE

Elkövetjük a hibákat. Egyszerűen ilyen a természetünk. Muszáj megtennünk a hülyeséget.
Egyszer valaki azt mondta nekem - hozzá tenném, a helyzet iróniája, hogy az illető segítségével követtem el életem egyik első baklövését -, hogy ő nem hibázik, mert elég okos ahhoz, hogy tanuljon mások ballépéseiből. Arra gondoltam akkor, tizenöt évesen, bubifrizurával, hogy hát, kedvesem, te igen szerencsés vagy. De mi van velünk, azzal a hatalmas hányaddal, akik viszont ahhoz is elég hülyék, hogy a saját hibáikat újra meg újra elkövessék, mint ahogyan hajlamosak vagyunk újra meg újra lefutni ugyanazokat a köröket?


Azóta elmúlt tizenöt, ki tudja, mi történt az eldugott játszótérrel és a szocipirosra vagy szocikékre lakkozott paddal, amin ültünk, és már nem a szemüvegtokomban dugdosom anyám elől a cigarettát, de gyakran eszembe jut ez a jelenet. Leginkább akkor, ha elszúrok valamit. Hogy igen, még mindig nem vagyok ehhez elég okos.


Aztán ma történt valami. Volt reggel egy vitám, dühös voltam, és tudtam, hogy nincs igazam. És ettől függetlenül este - mintha jel lenne, vagy ilyesmi - kívülállóként voltam tanúja egy olyan esetnek, mikor valaki elkövet egy, az enyémhez hasonló balfaszságot. Nem nagyot, de tudjátok, pont azt a típusút, ami bonyodalmat okoz és kellemetlen csendet. És arra gondoltam, hogy igen. Ezt már nem tehetem meg mással többet. Mert velem megcsinálták, és egyszerűen muszáj ezt megjegyeznem magamnak. Akárhogyan is lesz tovább, nem egy embernek kell megfelelnünk, és nem egy miatt fejlődnünk.


Egyszerre kell a világnak lennünk és magunknak is. A körülöttünk lévő embereknek, és a bennünk élő gondolatoknak. Egyszerre kell kint is és bent is lenni. És azok a dolgok, amik tizenöt évesen úgy feküdtek, már nem működnek húszévesen. Tizenöt évesen még hibázhatsz. Levághatod egyenesre a frufrud és megbukhatsz matekból. Tizenöt vagy.
Húszévesen viszont, egy galériás szobával, két útlevéllel, három állással, meg egy befizetetlen telefonszámlával már nem hibázhatsz. És aki melletted van, arra is figyelni kell.


Szóval, megvan a tanulság. Jó lesz - mondom magamnak, és megveregetem a saját vállam. Csak ne cseszd el - hallom Wargica csicseri baritonját a fülemben.


Aztán majd megy valahogyan.

SZERDA VAN, AZ IDŐ KISSÉ VIHAROS

Nem szereti egyébként, ha róla írok, úgyhogy nagyon ehhez tartom magam. Elég érdekes pedig, mert bloggerként, Masnisként, meg minden más egyéb szirszarként mindig úgy éreztem, muszáj megosztanom az egész életem a közösségi platformokon. Ez egy ideje megváltozott. Ez  bejegyzés is azért született meg, hogy tudjátok, mi van nagyjából velem, ki főz nekem kávét reggel, és miért érzem azt, hogy átölelném az egész világot, ha volna olyan.


Zoltanne. Hogy miért, fogalmam sincs, bár minket megválaszolatlan kérdések jellemeznek - pédául hogy minek is áll le velem egy ilyen Vogue-címlapra illő, már-már illegálisan szexis úriember. Mindegy már, elengedtem az ilyen kérdéseket. Zoltanne hozott nekem szív alakú kavicsot Dunaföldárról, Zoltanne fotózik, a kedvenc filmje az Egészséges Erotika, és oda meg vissza van Boriszkáért.
Érdekes, mennyire keveset tudunk egymásról. Nem ismerjük a száraz tényeket, nem tudjuk, hogy a másik milyen volt életének szakaszaiban, kivel randizott, kivel nem, kibe volt szerelmes, mikor kelt fel úgy, hogy nem tudja folytatni, húzta-e már fel magát a padlóról, és hogy szereti-e kilyukasztgatni a buborékos védőzacskót (mindenki szereti). Ezek a dolgok már nem is számítanak.


Azt hiszem, nagyon rosszat tett nekem egy bizonyos októberi dolog. Azóta nem bízom meg az emberekben, meg vagyok róla győződve, hogy az élet minden csukott ajtó mögött ott vár egy puskával a kezében, hogy mikor kaphat el és lőhet le végre. Meglepetés! - mondaná, és egyikünk sem nevetne.
Szilágyi tanár úr azt mondta nekem, hogy ezt így nem lehet csinálni. Egy januári vizsgán azt mondtam neki, nincs nagy Ő, nincs szerelem, csak néminemű ragaszkodás. Hinni felesleges. Család szintén.
Szóval azt mondta nekem, hogy ez szar, amit csinálok. Hogy higgyek egy kicsit. Bízzak.
Mint anno tréningen - felálltunk a pad tetejére, becsuktuk a szemünket, és hátrazuhantunk. És valaki mindig elkapott minket.


Azt hiszem, ezt fogom most csinálni. Valami ilyesmit. Először majd talán nem a pad tetejére fogok felállni, hanem helyben próbálkozom majd. Aztán meglátjuk.